Fölöttem összeborultak a fák. Szemüveg nélkül nem látni a korona között a csillagokat. G. mondja, hogy ott vannak. A tündék az első időkben csak a csillagokat ismerték. Körülöttünk felröfögnek a vaddisznók, idefelé láttuk is a nyomaikat. Félek a disznótól nagyon, mert vadság lakik benne, amely feltámad, ha megzavarják. Magamhoz kötöttem a kutyát, nehogy vadásszon. De csak aludni akar. És őrködni.

Viszont a félelem így sem, úgy sem oldódik fel. Csak a feszültség. Mert mechanikusan félünk, és ha ez a mechanizmus enyhül az idők során, nevezzük akár ezen enyhülés okát civilizációnak vagy kultúrának, az idomítás még mindig adott, mint lehetőség. Egyetlen dolgot okozhat az „animáció”. Megadhatja a képességet az előző kettő közti különbség felismeréséhez.

Attól tartottam, ha véletlenül belelépek, kificamíthatom a bokámat, vagy akár a lábamat is eltörhetem. Akkor napokra is a pincében ragadhatok étlen és szomjan. Az egész ház hangszigetelt, ha eltörném a lábamat, hiába ordítanék, valószínűleg senki nem hallana meg.

A muskátli tehát mindegy. Régen, egy pályaudvaron megállt a vonat, leszállt róla egy lány, és izgatott léptekkel indult egy fiú felé, akinek a szeme könnyes volt a várakozástól, és a karok kinyíltak és bezáródtak egy-egy háttájon.

Lekapcsolták a reflektorokat. A mocskos folyosók tovább várakoztak az elkerülhetetlen pusztulásra. A bagoly felrepült a korlátról, és eltűnt az éjszaka sötétjében. A patkány egy csatorna felé iramodott. Az utcák ugyanolyan kihaltak és némák voltak, mint korábban. A padon alvó szakállas férfi fogatlan szájából sárga nyál csöpögött.

Én magam csikóként tanultam bele a munkába. Tizenhat évesen már önálló kubikos voltam. A vállam kiszélesedett, a karom megnyúlt, a hangom pedig vastag lett, olyan keveset beszéltem. Bakancs, vászonnadrág, felhajtott ujjú fehér ing: ez lett az öltözetem. A többiek először csendben körberöhögték a nagy Tarpai idióta kisfiát.