Szabó Krisztina és Szabó R. Ádám rotterdami levelesládája

A Wilheminaplein-nél hiányzott egy múzeum a felsorolásból, a hangminőség is kicsit másnak tűnt, és valahogy az egészből áradt az az érzés, amikor az ember egy új ismerősének először látja az érettségi fotóját, a forma ugyanolyan, de a részletek teljesen másak. A következő logikus következtetés, természetesen, nem az volt, hogy a metróvezető esetleg egy régi hangfájl-listát töltött be induláskor, és ezért szól olyan idegenül ismerősen a máskor megnyugtatóan rutinos felvétel, ezt ugyanis megelőzte az a gondolat, hogy itt most velünk épp a múltba robog a metró.

A rágóra bámultam Fip ujjai között, aztán a szoborra. Az előbb még semmilyen képet vágott, csak meredt maga elé, ahogy a szobrok szoktak, de most úgy látszott, mintha könyörögve nézne. Mintha az lenne az arcán, hogy tényleg kurva nehéz nagylábujj nélkül egyensúlyozni a talapzaton, plusz még a gyerek is rátehénkedik, hát tegyük már meg, hogy segítünk. A szemébe néztem, ingattam a fejem, de már tudtam, hogy tökmindegy, megzápultam én is, úgyhogy bólintottam, és még közelebb léptem a szoborhoz. - Én tartom, te meg ragasszad, jó?

Tibi arcát figyeltem. A nagy és erős Tibi majdnem elbőgte magát. Látszott rajta, hogy még mindig bele van zúgva Szabó Bogiba, aki viszont most Németh Dodinak, a körzeti orvos kisebbik, de már gimnazista fiának a csaja. Még én is láttam kézen fogva flangálni őket a faluban. Azt persze nem tudom, hogy Tibi igazat mondott-e, amikor egyszer azt mesélte, a kezéről csapta le Bogit az a pénzes bunkó. – Nem is tudom, ki terjeszt ilyen hülyeségeket? – szólalt meg Lala, és felült a pad támlájára.

André Krisztina és Szabó R. Ádám rotterdami levelesládája

Mindeközben mindenki inkább a narancssárgát hurcolássza, amiről a törzskönyves holland kolléga sem tud sokkal több információval szolgálni, mint hogy szeretik, vagy valaki szerette az uralkodóik közül (ez amúgy így igaz, konkrétan az Orániai ház tagjai kedvelték meg a narancs-sárga keveréket még a 16. században), viszont talán azzal sincs baj, ha van amolyan hurcolászható, márkajel-erősségű nemzeti szín, amibe nem kell belelátni sem az aranyló búzakalászt, sem a szikrázó eget, esetleg a déligyümölcsöt, ha valaki nagyon akarja.

André Krisztina és Szabó R. Ádám rotterdami levelesládája

Időközben másik irányból pukkanás hallatszik, és hamarosan megérkezik a képbe a zaj forrása is, egy kissé nagy kanyarokkal közlekedő, tetovált karú kerékpáros, zenét hallgatva, és maga után húzva egy pántlikán (nem szalag, ez bizony egy tagadhatatlan pántlika) egy ép, és néhány kipukkadt, lila lufit, az épet elejti az étterem bejárata előtt, majd kissé körülményesen, a bicikliről sem leszállva igyekszik parkolni a metrós néni közelében, miközben egyszerre vált számot a lejátszóján és igyekszik meggyújtani egy cigit a kezében. A biciklis végül, várakozásainkkal ellentétben, nem várja meg az étterem nyitását, hanem pár percen belül továbbkarikázik a térről.

Ha valakinek volt magyarországi rokona, a nyári látogatások alkalmával a mosópor mellé, a ruhák között elrejtve, bepakolt egy, a szomszédtól másolt filmet, vagy egy István, a király lemezt, hadd örüljön az erdélyi rokon. Persze a határ előtt mindenkit ölt a gyomorideg, nehogy baj legyen belőle, de amint kiállták a sort, megmutattak majdnem mindent, és sikerült továbbgurulni, akkora sóhajtások futottak ki az illegalitást megtapasztalók száján, hogy előrébb tolta az autót egy fél centivel.