Én mindenkit eltemetek, mondta a lelkész. Megkeresztelek és megesketek mindenkit, aki hozzám fordul. Két karját széttárta, olyan volt az arca, mint egy filmben a hadifoglyoknak, amikor előjöttek a bunkerből, és lassan a tarkójukra tették a kezüket. Hány oldal legyen, kérdezte, a hadnagy mutatta, egy és egy kicsi. Az írógép kattogni kezdett, a hadnagy rágyújtott, a vitrinhez lépett, és a könyvek gerincén silabizálta az aranyozott betűket. Idegenkezűségnek semmi nyoma.

A tudás fájának nemét nem ismerjük. Egyesek szerint olajfa, de van olyan vélemény is, hogy szőlő. Semmiképpen nem almafa. // A felelősség Ádámé. Ádám jóhiszemű volt, mikor felé nyújtották a gyümölcsöt, kérdezhette volna, melyik fáról van, de nem tette. // Színes gyermekkor, vadgesztenye, égetett szienna. // Mit kezd Isten a kiürített Édenkerttel? // Mi lesz a sorsunk? Ki a vízben, ki a tűzben? (Újévi bűnbánó imádság). // Jeruzsálemben a láng gyorsabban ég. Jeruzsálemben közelebb vagyok a saját síromhoz.

A kocsmában felöltöztetett sakkfigurák állnak. Futó, bástya és sok paraszt. Mind fatekintetű, mozdulatlan. Szakadt, kék munkásruhában a parasztok. Kosztümben a futó, palástban a király, támasztja a pultot. Rozsdás koronáját maga mellett tartja a pulton. Poharában viszki. Nem most töltötték bele, évekkel ezelőtt. Ide beragadt egy elhullott idő. Egy zóna állomásozik a szűk teremben. Egyedül Odorics doktor hat mainak. Fütyörészik, mosolyogva ingatja fejét.

Gondolkodjon racionálisan, Sándor. Ha lehetséges lenne a területi revízió túszejtéssel, az elmúlt kilencven évben miért nem voltak ilyen akciók? Mert nekem jutott eszembe először! És ha most nem sikerül, hát nem sikerül. De a példámat követni fogják tízek, százak, ezrek! Előbb-utóbb visszaszerezzük Burgenlandot, és utána a többi elcsatolt területet is! És végre megszűnik a sok évtizedes fájdalom! Úgyhogy ne szaporítsuk a szót, mert ha nem látom itt a kancellárt fél órán belül, végzek az egyik tússzal!

A nikotinelvonásnak esetemben négy tünete van. Az első a koncentráció azonnali szétesése, a tökéletes elbizonytalanodás. Állsz az utcán, minden egyszerre van, ennyiben olyan, mint a pánikroham, csak lágyabb, képlékenyebb, selymesebb, lehetetlenség a dolgokat sorba rendezni, fontosságuk szerint szortírozni, nincsenek is dolgok, nincsenek is helyek. Valami zavarosan áttetsző, sűrű folyadék van, abban tévelyegsz és lebegsz, meg a halálfélelemig elmenő, szédülős bizonytalanság. Rá kell gyújtanod.

Elvégre az ember egy ponton túl egyedül van, és más ember nem segíthet neki, ha pedig segít, az enyhítheti a fájdalmat, de nem szüntetheti meg. Ez minden ember sorsa? Az elbeszélő a minden embert túlzásnak tartotta, elvégre vannak jó sokan, akikhez nem is jut el a moralitásnak ez a szintje.