Mindig imitálok, azt játszom, hogy boltos vagyok, könyvelő, kurva, író, azt játszom, hogy író vagyok, mindig lóg a kezemből a ceruza, folyton tollas a kezem, mert Isten megjelöli, ezt gondolom már akkora koromtól kezdve, amikor még nyalogatni tudom csak a tollakat, meg szétrágni, Isten megjelöli a kezem, ez is csak szerep, a fejemben történik

Tizennégy órája nem evett a cukorterheléses vizsgálat miatt. Reggel nyolckor megitatták vele a glükózos vizet, amit kis híján kihányt. A vérvételek között a váróban émelyegve igyekezett ébren tartani magát. Beállított egy figyelmeztetést, ami negyedóránként jelezte, hogy vizet kell innia. Ez hatásos módszernek bizonyult.

Keserű lett. A nosztalgia is felkavarta, az apja halála, az, hogy mennyire nem figyelt rá oda az utolsó éveiben, és az, ahogy most a fiúk nem figyeltek rá, csak nézték a pompásan elkúrt tizenegyeseket a telefonjukon. A napi program persze lement a terv szerint, az itteni két folyóval és rengeteg híddal, a Palladio épületeivel, a fagerendás árkádos házakkal, parkokkal, teraszokkal.

Az ízek, az illatok és a verssorok egyre erősebben hatottak rá, egyre fontosabbá vált számára Nóra. Várta, hogy leteljen a büntetés hete, utána ki tudtak menni a Várkapu kávézóba. Dupla eszpresszót ittak, és itt is rágyújthattak. A születésnapján Nóra egy közepesen rossz minőségű borral lepte meg Flórát.

Valami halloween-i buliban találkozunk. Mikor megkérdik, minek öltöztem, azt felelem, „trockista értelmiséginek”, és megigazítom magamon a kordzakót.

Az ember meg, aki kihívott minket, adni akart egy tízest, hogy ne a zártra vigyük. Mondtam neki, hogy nem mi döntünk erről, drága uram, szét van nyílva a hölgy feje. A hangja újra távolodott, mállós lett, visszhangos, a mondat végét már nem hallom.