Az utca üres volt, már legalább másfél órája tartott a kijárási tilalom. Ilyenkor már csak az ellenőrök jártak kint, a túlcsorduló kukák árnyékában a kóbor kutyák, meg azok, akiknek már úgyis mindegy. Nem tudta, hogy vajon a kabáttól van ilyen melege, vagy a félelemtől.

Figyelem, ahogy minden egyes hajlásnál előreliffen, imádkozom, hogy essen le, maradjon ott, ázzon szét a sárban, de nem, Márta kontyba tűzött haja megtartja, amint felegyenesedik, visszaliffed a fejére. Szép vödör paradicsomot összeszedett. Meg kéne nézni, mennyi rizs maradt ebédről, egy jó lecsót összedobok vacsorára.

Izgatottan pattantam fel a kanapéról, és fel-alá járkáltam a nappaliban. Az esti randinkra a kedvencét főzöm, felveszek valami szexi ruhát, ami éppen csak takar valamit, veszek egy drága bort, aztán ha már kellően ellazultunk, akkor felhozom a dolgot.

Még tudja, hányadik emeleten lakik, de az utcanév már kiment a fejéből. Az ismétlődő teendők görgetik előre az egyforma napokat, heteket.

Sok év telt el, mióta utoljára együtt voltak, de úgy vették fel a régi szerepeiket, mint egy kényelmes otthoni pólót, amin már több a lyuk mint a szövet. Minden, amit együtt tesznek, játék, márpedig az ő világukban a játékot meg kell nyerni.

Egyforma fekete harisnyát viseltek és sötétszürke szövetkabátot. Sötét hajuk egyformán a fülük mögé tűrve, súrolta a vállukat. Egyikük egy szögletes dobozt tartott két tenyere között. Szótlanul nézték a síneket, aki látta őket, azt hihette némák. Csend vette őket körül. Nem fenyegető, nem áthatolhatatlan, de, mint a víz, idegen közeg.