Másnap reggel anyánk összepakolta két skálás reklámszatyorba a Sanyi bácsi összes kincsét, és elűzte őt a birodalomból. Kidobta az összes sárga cetlit, aztán a vállamra tette a kezét, és azt mondta, mostantól neked kell vigyázni az öcsédre, mert nekem ott van a háromműszak.

Ebéd felé mintha már nyugodtabbak lennének az emberek. Túléltük a délelőttöt. Megállnak pár pillanatra, és néznek. Hogy hallanak-e, nem tudom.

Az apró harkivi taxis elhitte segítőjének, hogy könnyedén felemelik az irgalmatlanul nehéz fekvőhelyet a fémépítmény enyhén lejtő sátortetejére. Miért is kételkedett volna, amikor hónapok óta kísértett körülötte a lehetetlen. Az előtte cipekedő lakli végig biztatóan mosolygott vissza rá, menni fog, druzse.

A sárga növénynek csak a fejét szedte le. Körbejárta a kis földrészt, mindenünnen lecsippentette azt, ami a leginkább kilógott. A második kör végére tele lett a kosara. Bement a házba, a fejekből kitépkedte a szirmokat, és feltett főni egy nagy lábas vizet.

Az egyiptomi felhólyagosodott tenyeréből sütött az isten testmelege. Miriam még sosem látott ilyen közönnyel viselt fájdalmat. Miért tetted, bámult az összeégett bőrre.

Jó futó voltam a suliban. Ez mentett meg a bombák elől, amikor kirobbant otthon a háború. Anyám feladta a vitát az élettel, a gyám azt mondta, meghalt, közben minden áldott nap ott áll a Nagykörúton, és mikor elmegyek mellette, sápadtan rám mered.