Fazéknagyságú kecskebékák és fekete, nyirkos siklók lubickoltak a gázlók sekély vizében, kijjebb, a nyitottabb, égerfás bozótban vaddisznók csörtettek nyughatatlanul a hajnali órákban, felfalva mindent, ami az útjukba került – ráadásul még ott volt a nádvágó ember is.

A tömeg egy pillanatra kihagy egy ütemet, egy gondnoksági autó épp most viszi el a diótörő letört fejét. Mire kikeveredek a Főutcáról, a pasas eltűnik, de valahogy sejtem, merre mehetett. Végigfutok a latyakos utcán, ki a Béke térre. Minden fehér és nyugodt, csak a hó esik. Mintha az egy utcányira levő morajlás teljesen elcsendesült volna. Vákuum a Béke téren.

Fölöttem összeborultak a fák. Szemüveg nélkül nem látni a korona között a csillagokat. G. mondja, hogy ott vannak. A tündék az első időkben csak a csillagokat ismerték. Körülöttünk felröfögnek a vaddisznók, idefelé láttuk is a nyomaikat. Félek a disznótól nagyon, mert vadság lakik benne, amely feltámad, ha megzavarják. Magamhoz kötöttem a kutyát, nehogy vadásszon. De csak aludni akar. És őrködni.

Viszont a félelem így sem, úgy sem oldódik fel. Csak a feszültség. Mert mechanikusan félünk, és ha ez a mechanizmus enyhül az idők során, nevezzük akár ezen enyhülés okát civilizációnak vagy kultúrának, az idomítás még mindig adott, mint lehetőség. Egyetlen dolgot okozhat az „animáció”. Megadhatja a képességet az előző kettő közti különbség felismeréséhez.

Attól tartottam, ha véletlenül belelépek, kificamíthatom a bokámat, vagy akár a lábamat is eltörhetem. Akkor napokra is a pincében ragadhatok étlen és szomjan. Az egész ház hangszigetelt, ha eltörném a lábamat, hiába ordítanék, valószínűleg senki nem hallana meg.

A muskátli tehát mindegy. Régen, egy pályaudvaron megállt a vonat, leszállt róla egy lány, és izgatott léptekkel indult egy fiú felé, akinek a szeme könnyes volt a várakozástól, és a karok kinyíltak és bezáródtak egy-egy háttájon.