Úgy éreztem, mégis tudok valamit, egy picit különleges vagyok, nem az az átlagos szürke senki, akinek a menőcsajok be akarnak állítani. Élveztem, sőt, imádtam.

Domboldal, talán Visegrád, vagy Buda. Tökéletes, pont elég mély, pont elég tarka zöld, pont elég fényes és meleg alkony világítja meg. Csatázunk, fel kell rohanni rajta, igazi csata, de mindenki barátságos, az ágyúlövések távoliak és pontatlanok, aláfestik a testmozgást. A domb tetejéről látom a völgyet is, de nincs hovatartozásom, kilétem, nem tudom, győztem-e, vagy a másik oldalon is harcolok.

Ha megmondják, mi van a csatornával meg a gázzal, akkor is megvette volna a házat, ugyanennyiért. Jó, levonja a vételi árból az összeget, de bazmeg, megvette volna, így meg be kellett hajtani rajtuk utólag. Indokolatlan borostyánrugdalás következett, kapott a rozsdás ajtó is, végre kitárta.

Nagyképű, pikírt szövegeket vetettek papírra, gunyoroskodtak, utálkoztak. Kihúzták nálam a gyufát. Mindennek a teteje az volt, amikor leszedték a keresztvizet az első szovjet katasztrófafilmről, az Экипаж-ról. Ez azt jelenti, hogy A személyzet, és Magyarországon is vetítették, azzal az idióta címmel, hogy Katasztrófa földön-égen.

Batárja és egészségének helyreállítása érdekében beköltözik a Szarka-fogadóba. A fennmaradt elbeszélések szerint sokat pihen e helyen, ahol Ottlik és Balázs bámészkodik. A jelentős távolság miatt nem tudjuk, hogy miről folyik a társalgás kettőjük között.

Az örökségből neki a Laposon lévő hobbi jutott. A nővére a megszűnt gyár lakótelepén lassan pusztuló, emeletes ház apró lakását, az öccse pedig a tömbök mögötti garázst és a benne rohadó harmincéves Daciát meg az ingóságokat kapta. Ez volt minden, amit a szüleik ötven év után rájuk hagytak.