Behunyta a szemét. Élvezte, ahogy megszűnnek a zajok, csak a fény hatolt át a szemhéján. Kihúzta magát, a hegedűt az álla alá szorította, várt egy kicsit, amíg az utolsó fészkelődő néző is elcsendesedik, majd lassan felemelte a vonót és a húrokra tette az ujjait.

Anyám pénzt nyomott a kezembe, és egy cetlit, amin írta, mit kell venni. Megkért, hogy vegyek két kapucsínót a Birgitában. Nem volt messze az üzlet, de kellett a cetli. Legutóbb, amikor Báttya elküldött a boltba, hogy hozzak neki egy borotvát és a visszajáróból vehetek magamnak valami édességet, a boltba érve már csak az édességre emlékeztem, úgyhogy az egész pénzt turbórágóra és csokira költöttem.

Reflektor a szembejövő sávban, fehér fényt könnyezem. Meshuggah a hangszóróban, bazaltot könnyezem. Már megint a könnyek, már megint a fájdalom. Belesüppedek az ülésbe, a farokcsontom eltűnik benne, a csigolyám eltűnik benne, csak a fájdalom marad. Kátyúk az úton. Az unicum odébb gurul. A cinek csörömpölnek, a pergő zörgésének ritmusára kerülgetem a kátyúkat, lekottázhatnám az utat.

Emlékszem, akkor mondtad először, szeretlek. Az ajtóban álltam csinosban – éppen értem jöttél –, és kivettem a táskámból a Végtelen tréfát, azt talán nem vinném magammal a randira. Utoljára akkor, amikor a vitorláson leültél mellém. A vállamra tetted az állad, együtt lapoztuk a Normális embereket. Körülöttünk a teljes baráti társaság, őket jobban érdekelték Tihany körül a hajók.

Nem jött, pittyegett a telefonom. Le fogok merülni. Szempilláimat tépkedik a hollók. Nyúzott vagyok, oldalamra fekszem. Reggel el kell hagynunk a házat.

Csak akkor bújtam elő, amikor már percek óta olyan csend volt a tízágyas szobában, mintha mindenkit elvezettek volna. A többiek az ágyaik végén ültek, és döbbent arccal figyelték a csomagoló Csongort, akire az azonnali hazazsuppolás büntetését szabta ki a Lágerführer. Ennél nagyobb csapást akkor tényleg nem tudtunk elképzelni.