Egy szál bugyiban volt, a melleit eltakarva szaladt ki a szobából. Ez most mi? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy még jobban lüktetni kezdett a fejem. Egy kis utólagos karácsonyi ajándék, de ahogy elnézem magát, nem nagyon volt ereje kibontani! Nekem ebből elegem van! – mondtam és fel akartam kelni az ágyból, de a férfi visszanyomott, aztán füttyentett egyet, mire két vállas férfi sietett be a szobába, és megálltak az ajtó előtt. Ha jól tudjuk, maga bizalmas viszonyt ápol Maximiliánnal.

Ha mindig csak a gyerekmedencében pancsolunk, sosem jutunk tovább. Akkor már láttam, hogy ketten is úsznak felém. Egy idősebb srác, meg egy tata. Na, gondoltam, ez a tata miattam fog itt bekrepálni a Körös közepén. De nem, kiúsztak, és megkérdezték, jól vagyok-e. Eszem megáll, mintha valami baleset ért volna. Nincs semmi baja! – kiabáltak vissza anyunak. Oké, kisöreg, most szépen visszaúszunk.

A szikláról lefelé menet, azon gondolkoztam, hogy vajon a Herceg milyen állat lenne, de először – ahogy a flamingókat újból megpillantottam – a nővére jutott eszembe, hogy ő csakis flamingó lehetne. Flamma, a flamingó, ez neki is tetszett volna, elmosolyodtam, végre nem dühösen, kétségbeesetten vagy reménytelenül gondoltam rá. Pedig hetekig mindenfelé kerestem, persze hiába, ahogy az ilyenkor lenni szokott minden sarkon, minden üzletben, minden tömegközlekedési eszközön őt fedeztem fel.

Részletek a Természetes lustaság című regényből

Az a nagy felhő Budapest, most omlik össze az egész. Innentől fogva ugyanezt mondta az összes pacára. Mást nem lát, faggatta a pszichológusnő, és egy denevér alakú pacát mutatott. Ez a lebuktatás, gondolta, hogy nem is bolond, ezért azt mondta, nem lát mást. Már amúgy is unta az egészet. A végén kapott egy papírt, hogy autisztisztikus zavar, ilyenje van, és nem alkalmas katonai szolgálatra. Szerinte csak be akart vágódni nála ez a pszichológusnő.

Nem láttad? Tegnap átment a városon egy piros autó, egy nyugati kocsi, egy márka! Pont a lépcsőházunk bejáratánál ücsörögtünk a fiúkkal, amikor feltűnt a menő kocsi. Mindannyian felálltunk, és elkezdtünk rohanni a főutca felé. Olyan hangja volt, hogy beszarsz. Nem ilyen Trabantpöfögés, meg Wartburgberregés, hanem mint egy versenyautó, úgy szólt. Mély és hangos volt, betöltötte az egész környéket.

Egy anya, ölében a gyerekével, furcsán nézett rám, ahogy magamban beszéltem. Észre se vettem, hogy mellém értek. Többet kéne aludnom – folytattam tovább magamban. Nem lehet, hogy éjjelente az erkélyről bámuljam a belsőudvart, vagy órákig csak forgolódjak az ágyban. Próbáltam a környék minden apró részletét megjegyezni, hátha vissza kell majd térnem, de feladtam. Elképzelni se tudtam, hogy mitől fáradtam el annyira, hogy szinte elaludtam a villamoson. A Hungária körútnál ismét felnéztem a falra, tényleg ott állt a felirat.