A nikotinelvonásnak esetemben négy tünete van. Az első a koncentráció azonnali szétesése, a tökéletes elbizonytalanodás. Állsz az utcán, minden egyszerre van, ennyiben olyan, mint a pánikroham, csak lágyabb, képlékenyebb, selymesebb, lehetetlenség a dolgokat sorba rendezni, fontosságuk szerint szortírozni, nincsenek is dolgok, nincsenek is helyek. Valami zavarosan áttetsző, sűrű folyadék van, abban tévelyegsz és lebegsz, meg a halálfélelemig elmenő, szédülős bizonytalanság. Rá kell gyújtanod.

Elvégre az ember egy ponton túl egyedül van, és más ember nem segíthet neki, ha pedig segít, az enyhítheti a fájdalmat, de nem szüntetheti meg. Ez minden ember sorsa? Az elbeszélő a minden embert túlzásnak tartotta, elvégre vannak jó sokan, akikhez nem is jut el a moralitásnak ez a szintje.

A sértésekből se sértettséget, se hiú erényt nem formálni – nincs más lehetőségem. Éberen feküdtem a tetőtérben, és azt a vékony burkot, a háztetőt, ami elválasztott a fagyos, csillagos égbolttól, mintha elszippantotta volna fölülem egy láthatatlan áramlás – ugyanaz, ami egyszer majd ugyanilyen gyengéden tépi le az arcomat.

Vágjuk ki, në nyőjjön csak úgy a istenkedvire, hagy terëmjën a főd nëkünk. No akkor lëtt Ádámatyátoknak is portájjo. Mer avvót a ēső, aki kicsorbította kerek evilágot, leszakasztott ëgy darabot belülle, oszt asz monta, emmá pedig a én fődem. Attú kezdve ammá nem a sënkifőggye vót.

Hiszen ez egyáltalában nem képzelőerő dolga!, válaszoltam neki, és gondoskodóan vállon veregettem. Nem sokkal később pedig eltűnt a feleségem. Nem is jöttem rá az elején, hogy lába kelt, bár hiányérzetem, az volt időnként. Igazság szerint azonban mégis az tűnt fel először, hogy a házvezetőnőnk fegyverraktárt létesített a spájzban, és a befőttek helyett most bozótvágó késeket és gépfegyvereket tart lakat alatt, a fiam pedig csomagol és el akar költözni tőlünk.

Ezt csináljuk mindig. Mosolygunk, amikor a másik hazudik. Vagy éppen igazat mond, ez persze mindegy is, már úgysem tudnánk különbséget tenni. Kis szünet után, amikor minden elhallgat, azt mondja, hogy fontos vagyok neki. Ugyanúgy mosolygok, de már azon, hogy anyám most is leszidna, hogy miért nem vigyázok jobban magamra.