A te ajtód kétszer csukódott mögöttem. Először lágyan, izgatóan, lassan, rímelt a gangon végigkopogó cipőmre, a kora őszi szél illatára, a Tame Impala-ra, és az autó dudájára, ami a biciklimet kerülte a Körúton. Azt ígérte, nyílni is fog. Mást nem, de akkor, ott ez elég volt. Másodszorra gyorsan csukódott, némán, csak a kulcsot hallottam elfordulni, mielőtt még kettőt léptem volna. Ennek a némaságnak Kilimanjaro Darkjazz Ensemble dallama volt.

Az ablakhoz lépett, hogy kinézzen az utcafrontra. Erős szél mozgolódott kint és egy nedves levelet nyomott fölfelé az üvegen. Követte vagy húsz-harminc centi hosszan. Mintha egy csiga vánszorogna, szokatlan irányba, ellentmondva a gravitáció törvényének, gondolta. Gravitáció, törvény, ellentmondás, ilyen szavak jutottak eszébe; látszólag összefüggve egymással. Mintha neki köze lenne ezekhez a kifejezésekhez. Mintha ismerné a jelentésüket.

Részletek a megjelenés előtt álló A Swedenborg Kávéház című regényből

A főtéri kettyintés és az előállítás híre futótűzként terjedt el a városban, és több ezer diák sietett szolidarizálni velünk. Szabad szerelmet követeltek, több esélyt az ifjúságnak, s ha már ilyen szépen egybegyűltek, szóba került az ösztöndíjak emelése is. A rendőrök kordont vontak a tüntetők köré, és hangszórón noszogatták őket, hogy menjenek haza. De a diákok ettől csak még jobban bevadultak. Vetkezni kezdtek, és öt percen belül már mindenki pucér volt a főtéren. És csak a vízágyúk tudták elsöpörni az ágaskodó forradalmat.

Kitátott szájából filmszalag bukott elő. Peregtek egymás után a kis téglalapok. Mindeközben pontosan olyan szögben állt, hogy a fény átvilágított a kockákon és képük haloványan derengett a síneken. A fekete-fehér itt arany, női sziluettek a rozsdás síneken. Közben hallottam az erősödő zakatolást, micsoda háttérzene a pepita kabátoknak, micisapkának, karcsú bokáknak és titokzatos harisnyáknak. Gyönyörű világot okádott a göröngyökre.

Mintha olvasna a gondolataimban, ránagyít az egyik fickóra, aki a legszélén áll. Közelebb hajolok. Minimum Elvisnek kéne ott állnia, hogy úgy érezzem, megérte idejönni. Ráncolom a homlokom, próbálom kivenni, ki lehet az. Hirtelen valami megcsap. Mintha konnektorba nyúltam volna.

Zavarnak a fals hangok, zavarnak az ujjaim, hogy nem fogadnak szót. Belül hallom a dallamot, a képzeletemben szabad vagyok és tisztán szólnak a hangok. De nem tudom megcsinálni. Arra gondolok, hogy vajon mikor lesz már vége. A gyakorlásnak, a hegedűórának, az iskolának. Azt mondják, hogy tehetséges vagyok.