Komolytalan napló

Részletek

Zilahi Anna naplója a Fiatal Írók Szövetsége lengyelországi műhelyének harmadik és negyedik napjáról

(Ola Wasilewska rajza)

Rohanunk a varsói vonathoz, és ebben a rohanásban felemésztődik teljes egzisztenciánk, nem lehetünk benne biztosak, hogy túléljük, minden másodpercben önmagunk gyengesége leselkedik ránk. A szapora léptűek nemzetsége és az esendő többiek. Semmit nem tudok Lengyelországról, hiányzik belőlem a rendszerváltás előtti kelet-európai szolidaritás. Az ex-lakótársam képe azért visszatérően kísért, mindent vajban sütött, az égett vaj szagát tudom csak egyelőre úticéljainkhoz társítani. Ezt kellene felülírni valahogy. Végül meglepő gyorsasággal adom át magam a krakkói Visztula-part látképének, véletlen le is Belgrádozom az egyébként Berlint is megidéző várost. Belgrád, kicsit elérzékenyülök. Ha Belgrád, akkor jó lesz.

Varsó a maga sajátos esztétikájával igazán megejtő. A Sztálintól ajándékba kapott Kultúra és Tudomány Palotájára panorámás paneltoronyház kilencedik emeletét nevezzük otthonnak két teljes napig. Ja, hogy a nevetéstől van izomlázam, nem a két héttel ezelőtti tornától, hangzik el Vásári Melinda szájából ez a mindannyiunk számára alkalmazható felismerés. Az ablakból kinézve szögenként változik a látkép, az eklektikus szó nem elég kifejező ahhoz, hogy a varsói építészetből megfogjunk valamit. New York, Beregszász, Berlin, Debrecen és Prága keveredik egyetlen furcsa városi térben, ráadásul a gyakori Carrefourok látványától párizsi nosztalgia tör rám. Bűntudat gyötör e kapitalista nosztalgia miatt, de már így is két félmondat terjedelemben írtam túl ezt a jelentéktelen fantomfájdalmat. A varsói foi gras: Ferencz Mónika beújít egy Orsi-konzervet idéző csirkepástétomot. Zsír, bőrke, és húspép víziója rajongó lelkesedéssel tölt el mindnyájunkat.

Absurdu a hely neve, ahová beülünk, hogy nem sokkal később elrohanjunk onnan. Kísértést érzek, hogy a napló címét átírjam erre, de nem engedhetek az evidens írói gesztusok nyomásának. A fordítói workshop magyarul zajlik, a lengyel résztvevők is magas szinten beszélnek, érdekes nyelvélmény. Bécsben sokat gondolkoztam azon, hogyan hangzik az osztrákok számára, ahogy töröm az anyanyelvüket, és arra jutottam, valószínűleg rendkívül irritáló lehet, de a magyarul beszélő lengyelek hallgatása első blikkre – képzavar –, mint egy váratlan, de nem zavaró udvarlás. A Testtelen tánc forgatása jut eszembe, azzal a különbséggel, hogy a magyar nyelv jelen esetben nem egy furcsán közénk ékelődő hártya, hanem a közös pont. Programjainkat az állandó rohanás köti össze, mindenhova beesünk, mindenhova egy utolsó utáni pillanat érzetű bő fél órával korábban. Nem én vezetem ezt a csoportot.

Nowy Teatr. Nem tudom mikor tettem be a lábam utoljára az Új Színházba. De ez itt inkább a varsói Trafó, este itt lépünk fel. Michalina tolmácsol minket, az egyik műfordító-tolmács barátom indulatai jutnak eszembe a gyorsan beszélő és monologizáló szerzőkkel kapcsolatban. Megpróbálok rövid gondolati egységekben beszélni, de legtöbbször teljesen értelmetlen helyeken hagyom abba a mondandómat. Az est után a közönség velünk marad, egy emberként vonulunk vissza a panelházunk tetejére.  Kis csapatunkból egyedül én érzem a penetráns macskahúgyszagot, többször meg is említem, reménykedve, hogy eztán nem csak engem zavar majd a terjengő állati feromon. Nem sikerül átragasztani a pánikot. Csak a vendégekre számíthatok, de elfelejtem a témát, végleg egyedül maradok a macskahúgyszagban. Miután a lakásban mindent összetörtünk, megrohamozzuk az ázsiai turisták által elbarikádozott poznani vonatot.