felemelem a bal lábamat, hogy kilépjek a bugyiból, megtántorodok, de nem esek el. a vizes talpamra homokos föld tapadt. mint a fogfájás, ahogy az idegen át egyenesen az állkapocsba, az egész arcba, az egész fejbe hasít, úgy villódznak előttem a képek.
A-tól Z-ig irodalmi folyóiratot nem sokszor böngész végig az ember, akkor sem, ha vérbeli bölcsész. Szomorú felismerés, letagadni aligha lehet, esetleg rendszeres Írók Boltjába járással kompenzálni. Egy vers, próza, esetleg tanulmány kedvéért képes vagyok egész lapszámok megvételére, hogy aztán időhiányt meg egyéb kifogásokat mormolva nagy eséllyel többet feléjük se nézzek. Pedig jó elmerülni egy-egy szerkesztői koncepció mikrokozmoszában, tüzetesen átrágni magam a különféle tematikus blokkokon, nyomdafriss megjelenéseken, sehol máshol fel nem lelhető szakmunkákon. Le kell lassulni kicsit, hogy élvezni lehessen a papíralapú folyóiratok világát – a lapszemléhez válogatva is valahol ezt az érzést igyekeztem nyakon csípni.
A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!
Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést.
Csak az általános idő múlásával vált lassan nyilvánvalóvá, hogy az ő, a Iepuraș Béla ideje nem múlik többé. Nem gyűltek például tovább a szeme sarkában a szarkalábak. Ha hetekig nem mosta meg, akkor sem zsírosodott a haja, sőt nem is nőtt. Nem nőtt a körme sem, de ami igazán meglepte: nem nőttek többé a metszőfogai.
A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!
Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést.
A Corso Italián hömpölygött a tömeg. A bárok neonfényei és a lampionok, a folyamatos, nagyhangú lárma, a fagyi-, ostya- és pizzaillat ébren tartotta a várost. Az izzadt turisták egymásra torlódtak, mindenki a Bovio térre igyekezett, hogy le ne maradjon a tűzijátékról. A türelmetlen sokaság elbágyasztott, elringatott. Hagytam magam sodorni.
Folyamatosan beszéltünk, mégsem mondtunk semmit: csak a test számított, a magnetikus vonzású. Csiklandozásokból, ingerlésekből állt a nyelvünk, térdek és könyökök összekoccanásából. A kabócák ciripelése az ágak alkotta boltívből fülsértő volt, de csak növelte az érzést: itt akarunk maradni, ahol olyan erősen dübörög az élet, hogy az már súrolja a halhatatlanságot.
Vendégünk volt Nemes Z. Márió, aki számára az irodalom, de legalábbis a költészet egy olyan gombás betegsége a fogalmi gondolkodásnak, mely metamorfózis útján gyógyítja saját magát.
