a bolygók kötelességtudóan hánykolódnak / de a nap és hold nem tudják / milyen nehéz életben maradni / mikor csupán húsból és csontból álló / nyomorult egyéltű / préda vagy

Egy idő múlva foszlani kezdett. / Az ujjaid köré csavartad az elvarratlan szálakat, / de nem tudtad azokat elszakítani.

Azt mondtad, láttad / a tónál két hete, és most / megmutatod a halálról / készített filmedet.

Metrón középirányba / tolakodunk, lökdösődünk, / fullasztó tekintetekben / levegőt keresünk, / kinézzük a kapaszkodót, / megérkezünk / és elesünk a végállomáson.

A völgy fölé nehezedő hangkupolában / visszhangzó léptekkel közelít a Ráhel-szemű férfi / a szőlőteraszok felől, zsebébe mélyesztett kezekkel, / combját szorítva. Szürke kövek, sárga kavicsok / csattognak talpa alatt.

Isten tudja – vele amúgy is lenne dolgom –, / mikor körbeleng mindig-mindenhol az / illatod, mikor téged várlak, tőled rettegek / egy utcafrontot pásztázó búvóhely magányában.