A versek, amiket nem írtál meg, valahol biztos elmesélik / a hasadásokat a bőrödön, a lyukakat, amiken már átlátni, / hiába próbálod betömni vattával, falevéllel, papírral, / az összeforrt szemhéjat, ami mögött nem nyílik virág / (ilyenkor merre kell nézni, csak Pina Bausch tudja),
mari néni tekintetével / amit azóta is vakarok magamról / akkor is féltem de / most félek csak igazán / ahogy gyűrött arcommal / cigarettasárga ujjperceimmel / befurakodom / a létezés magányos rései közé
az istentelen hideg pályaudvarok Istene, / az elvetélt csecsemők Istene / az igazi nevem senki sem ártatlan, tudod, tudod? nem / baj a te puha, fehér testedet nehéz megfogni, de majd / magamhoz veszlek
a pincében nincsenek tükrök. csak lámpák. / anya rám néz a haldokló fény alatt. / ha néha találkozni akarok magammal, / barna szemében igazgatom a koszos tincseimet.
soraik közt bajuknál is feketébb / és sok nagyon sok az alvadt vér
azt kérdezik, mi marad utánunk // feljegyzések a testről / tökéletlen ciklusok / parókák / piros kéziratok
