Kevevári Édua prózái

Részletek

Kevevári Édua 2001-ben született Budapesten. Az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Iskolájának tanulója. Jelenleg több­mint­hobbiként tekint az írásra, de a későbbiekben szeretne komolyabban is foglalkozni vele.

Teknős és Borz

Eljött a perc, amikor már nem féltél. Bátran kiálltál bármi és bárki ellen, én meg rohadt büszke voltam arra, hogy ilyen öcsém lehet. Tudtad, hogy a bátorság szabadság? Teknős!? Hallasz Teknős?

*

A fiú állt a friss sírhant mellett. Szeméből megállíthatatlanul potyogtak a könnyek, a koszos papírzsebkendők egyre csak gyűltek. Nem hitte volna, hogy egyszer megéli ezt is, főleg nem ilyen korán. Nem volt még felkészülve erre. A bátyja halála volt eddigi élete legnagyobb traumája. Ahogy ott gondolkozott, sehogy sem jutott el ahhoz, hogy képes lesz ezt túlélni. Örökké tartó ölelésbe akart fulladni a halállal, hogy újra Marcival lehessen.

*

2 év telt el a fiú balesete óta. Teknős lecsúszott, ivott és nem volt rendes munkája. Örökségből és megtakarításokból élt már több éve, de a pénze kezdett vészesen fogyni, nem bírta már tovább. A fiú aznap éppen egy egyetemista kocsmában ült, nosztalgikus érzés szállta meg, mikor arra gondolt, egyszer, régen, a halál előtt ő is a felsőoktatás e fantasztikus intézményében tanult, Marcival együtt. Most meg csak ült és lötykölte a vodka-narancsát. Egy lány rámosolygott, ő eltekintett. Nem akart beszélgetni, jól megvan ő egyedül is. De a kis fruska kitartó volt, odalépett hozzá és egy széket húzott magának. Rendelt egy kacsát. Rövidital; vodka, szörp és citromlé keveréke. Jól lerészegedsz tőle, úgy, hogy meg sem érzed. Mint a vodka-narancs.

– Látom, egyedül vagy… Szia, Teknős… Rég láttalak… – ült le mellé az egyik volt egyetemista barátja, Réka. – Miért pont itt? – kérdezte kíváncsian a lány, majd gyorsan lehúzta az italát.

– Hívj, kérlek Milánnak, régen voltam Teknős. Ma már nem használom ezt a becenevet…– vont vállat a fiú. Belül rég elfeledett hegeket tépett fel ez az egyszerű mondat. Marci halála óta senki sem hívta így. – Meghívjalak valamire? – nézett rá a fiú. – Látom, gyorsan végeztél… - bökött állával a kiürült pohár felé Teknős.

– Egy másik kacsát megköszönnék… – bólintott Réka, majd fejét a fiú vállára hajtotta. Látszott rajta, hogy már eleget ivott ahhoz, hogy mindenkit szeressen.

– Inkább egy pohár szódát kéne innod… – neheztelt Teknős, mégis kikérte az italt. Már ő sem érezte mindig, hogy hol van a jó és rossz határa. – Amúgy, miért vagy itt? – engedte kicsit lejjebb vállát a fiú, hogy a lánynak kényelmesebb legyen.

– Mert a szüleim meglátták, hogy betéptem és kidobtak. Érted, koleszos vagyok, mégis kidobtak! – csapott bosszúsan az asztalra Réka. – Mármint, haza sem mehetek, és nem fizetik tovább a koleszt se. Elegem van belőlük! Élni akarok! Nem egy kibaszott szippantás fogja elcseszni az orvosimat! – fújtatott a lány.

– Tudod…– vett nagy levegőt Teknős. – Nekem az életemben a legfontosabb ember azért halt meg, mert… Szóval, egy kibaszott szippantás miatt…– a fiú arcán egy könnycsepp gördült le. – Marci volt az. A bátyám… Miattam halt meg – révedt a távolba Teknős és könnyei egyre csak törtek elő. Pedig megígérte Marcinak, hogy nem fog miatta sírni. – Ismerted…

– Jaj, Milán úgy sajnálom. Még mindig ennyire fáj? – nézett rá félig sajnálkozva, félig szánakozva Réka. –  De ugye tudod, hogy ez nem megoldás…

– A BESZÍVÁS SE! – pattant fel a fiú. Széke hatalmas robajjal esett a padlóra. Teknős mérgesen figyelte a lányt, majd lecsapta poharát és kiviharzott a kocsmából. – Ezzel kúrod el az életed! És én nem az anyád vagyok! – kiáltotta még utoljára.

A fiú, ahogy kilépett az utcára, máris megbánta, amit tett. Újra sírás fogta el. Még egyszer hátranézett a koszos kis ivóra, ahol Rékát hagyta, majd elgyalogolt a legközelebbi megállóig. Ott megvárta a villamost, ami elvitte őt a másikhoz, és végül valahogy, de eljutott az Óbudai Temető bezárt kapui elé. Homlokát nekinyomta a hideg rácsoknak és letérdelt. Lelke azért égett, hogy láthassa Marci sírját. Hiányoztak neki az elszáradt rózsacsokrok és a tömjén illata. Gyertyát akart gyújtani, hátha az elveszi a fájdalmát. Azonban a temető bezárt és már nem tudott bejutni. Aztán eszébe jutott a sírkert másik oldalán lévő felszakított kerítésdarab. Elkezdett rohanni. Futott, az éjszakai levegő könnyeket csalt a szeme sarkába. Befordult az iskola melletti sáros útra, ahol egy rozoga kapu is volt a nyílás mellett. Kissé jobban szétfeszítette a kerítést, majd beosont. A zsidók temetője után egy kicsivel volt a bátyja sírja. Leroskadt a kő elé és sírni kezdett.

– Marci, úgy hiányzol! Veled akarok lenni! Bocsánatot kérni és… és…– a fiú szava elakadt. Nem tudta, mit akar még a bátyjától. Kezével végigsimított az érdes felületen. Hideg volt és felsértette a tenyerén lévő vékony bőrt. – Veled leszek… És újra mi leszünk Teknős és Borz – suttogta határozottan. – Veled.

*

– Doki, mi történt a fiúval? – nézett a férfira kérdően Gertyó hadnagy. – Nagyon sok a vér.

– Öngyilkos lett. A személyije alapján Berekkó Milán a neve. A sír pedig feltehetően a bátyjáé, Berekkó Mártoné. Szomorú eset, de maguknak nincs vele sok gondjuk… Nem bűntény volt. – állt fel a test mellől a doktor és lehúzta kesztyűjét. – Nos, a hullaházban találkozunk – intett búcsút a férfi, majd elsietett.

– Tudod, fiú, ezt nem kellett volna… – nézett a hullára szomorúan a hadnagy és ő is elment.

*

Eljött a perc, amikor újra velem voltál. Én nem voltam egy kicsit se büszke, mégis örültem, hogy ilyen öcsém van. Tudtad, hogy a halál kötelez? Teknős. Tudom, hogy hallasz…

A buszvezető és a lelkek vándoroltatói

4:30, Jad kómásan matatott az ébresztője után. Mint minden másik ugyanilyen napon. Mint minden más ugyanilyen reggelen. Kivéve szombatonként, mert akkor csak 5:15-kor kezdődött az egész. Megkereste a még nem annyira koszos pólóinak egyikét és zombi módjára belebújt. Előszedte dzsuvás kulcscsomóját és egy Orbitot bekapva kikecmergett az árnyékos albérletből. Micsoda egy szar nap. Megint. Újra. Kiment az utcára, ahol még javában égtek a lámpák és a sárgás hangulatvilágításban legyalogolt a buszmegállóig. Szokásosan Fagyi volt a vezető, Jad egy kelletlen bólintással üdvözölte őt. Végül úgyis elérkezik majd a perc, amikor én ülök a volán mögött. A férfi egyedül volt a majd’ 50 éves Ikaruson és várta a megváltást. Hogy végre leszállhasson. Azonban tudta, hogy még valamit el kell intéznie. A Főnök nagyon vár már rá. Meg neki is szüksége lenne egy kevésre. Odaügetett a vezetőfülkéhez, majd egy gyors vigyorral megmutatta Fagyinak a sárga fogait és kopogott a karcos plexin.

– Hallod, figyelj rám csókám! Nálad van, ugye? – kérdezte és élénken figyelte a másik álmos vezető reakcióját.

– Ja – mondta az és pihegve letörölte homlokáról az egyre gyűlő verejtéket. Talán azér’ izzad ennyire, mer’ egy dagadt pöcs. – De Jad fiú, ugye elhoztad a lóvét? – vakkantotta oda a férfinek.

– Csókám, ne nézz már hülyének. Tudom, hogy nincs cucc, míg nincs lóvé. Jad fiú sem debil ám! Mennyid van? – mutogatott Jad élénken a koponyára.

– 10 gé. A hétre legyen ennyi elég. A dizájner nem örülne, ha nagyon ugrálnátok a Főnökkel… – mondta Fagyi és újabb adag izzadtságot itatott fel. – 30 ezernyi van nálam – szinte köpte szavakat.

– Okés, csak passzold le, mer’ szállok. Ja, kevert? – kérdezte még utoljára a tasakkal a kezében Jad, majd a választ szinte meg se várva lerobbant a buszról. Szóval keveri a dagadék. Hogy rohadna ki a maradék ótvar foga is!

A kis zacskót zsebében jó mélyre süllyesztve Jad bebotorkált a BKV Óbudai telepére, ahol egy unott biccentéssel üdvözölte volántársait, majd szinte letépve a kulcsokat a szekrényről elindult a garázshoz, ahol a Főnök már várt rá.

– Mit szarakodtál eddig te gyökér? – morgott rosszul borotvált bajsza alatt a férfi.

– Fagyi a hibás, csókám! – kiáltott fel védekezve Jad, majd előkapta a tasakot. A Főnök szeme nem tudott nem arra felé tekingetni, ahol a férfi kezéből lógott a kicsi zacskó. Látszottak rajta az enyhe elvonási tünetek, de amíg a szeme nem kezdett tikkelni, addig nem volt feltűnő. A vén töketlen nagyon akarja a cuccot. Úgy tűnik, ma 5000-t is levarrhatok róla. – Na, figyelj Főnököm, van 10 gé kevertem minden jóból. 35-be a tied. Na? – vonta fel kissé túljátszottan a szemöldökét Jad.

– Ja. Csak lökd már ide és hadd húzzak erről a gedvatelepről! – köpött az olajos linóleummaradékra a nagydarab férfi.  

– Nyugi, csókám! Csak add a lóvét Főnök és minden rendben lesz – csapott a farzsebére Jad, ahol a megmaradt aprói érzékien megcsörrentek. Tetszik ez a hang csókám! Még több lóvé, még több ilyen jó kis zene! A férfi kikapta előtte álló társa kezéből a tasakot, majd kihalászta tárcájából az árát és sietősen elmenetelt Jad mellől. Az utóbbi pedig kaján vigyorral a fején és nem kevés pénzzel a zsebében kulcsát pörgetve kereste meg a buszt, amit 20 perc múlva vezetnie kell. Ledobta magát a szakadozott műbőr ülésre és előszedte zsebe mélyéről a saját külön bejáratú zacskócskáját.

– Oh, szépségem baszki… – nyögte és bekapott kettő hosszúkás extasy tablettát. És most következik csókám a drogos álmom. A férfi ködös tekintetét a műszerfalra emelte, ami csábította arra, hogy kipakolja a zacskóban maradt hófehér kokaint és egyet szippantott belőle. Lószart csak egyet! Több kell! Több kell!  Gyorsan előkapott egy darab papírt és kipróbálta, hogy mennyire ütött be neki az anyag.

Jóleső vigyorral konstatálta, hogy összehozta a csodás nyelvtani elemekkel vegyített összevisszaságot. Ennek örömére előkapta újra a tasakot és visszaeső függők tekintetével két nem túl keskeny csíkot kitöltött belőle a műszerfalra. Zsebéből kitornászta a Főnöktől kapott 10000-esek egyikét, majd, ahogy egyszer az egyik beszállítójától, vagyis dizájnerétől látta, kecses kis hengerré összecsavarta a pénzt, és az orrlyukába illesztette azt. Na, csókám ez a cucc végre keményen beüt! Erélyesen lejjebbhajolt, majd pár gyors szippantással eltűntette a két csíkot. Semmi sem maradt csak az emléke és egy kevéske fehér por, de Jad a nyelvével azt is elintézte. Ah, szépségem, cseszd meg. Ah. A férfi, ha lehet még jobban elnyúlt az ülésen, és egy kivénhedt elefántbikához hasonlatos hangokat kezdett kiadni. Annyira az érzés rabjává vált, hogy még három tablettát a szájába nyomott és hagyta, hogy a nyál lassan kiszivárogjon ajkain keresztül és a kezén csöppenjen le. Igazából Jadet ez nem érdekelte már. Teljesen el volt szállva. Lassan gügyögött valamit, majd szemhéja lecsukódott és egyik drogos álomból a másikba zuhant.

– Timothy, ez az ember épp most teszi tönkre a lelkét… – hallatszott ki a fehérre meszelt irányítószoba vékony ajtaja mögül.

– Várj egy kicsit még, Fan. Ha még egy tablettát bevesz, lehúzzuk nála a rolót, és akkor majd sírhat megint csecsemőként. Szánalmas egy alak, nézz csak rá! – húzta ki magát kissé gőgösen a megszólított költöztető. – Amúgy is. Itt az ideje egy kilakoltatásnak, nem gondolod? – nézett a mellette ülő fehérköpenyes, szakállas férfire Timothy. – Fan! Hallasz? – rázta meg egy kicsit kollegája vállát.

– Persze, persze. Tudom, mi a munkánk. De mindig rossz érzésem van, amikor elvesszük egy lélektől a testét. Igaz, ez a dolgunk. Költöztetők vagyunk. Lényegében a lelkeket vándoroltatjuk egyik gazdatestből a másikba, hogy jól kiélősködjék magukat rajta, majd tönkretegyék azt. Úgy emlékszem ezt hívják reinkarnációnak, vagy minek a lelkek – mondta kimérten Fan, majd meghúzogatta kecskeszakállát. – Jó, szerintem ne várjuk meg a következő tablettát. Felesleges. Nyomd meg azt a fekete gombot. Addig szólok Editkének, hogy új kliensünk érkezik.

– Ahogy gondolod. Őszintén szólva, szerintem sincs sok esélye. Életképtelen egy lélek. – ropogtatta ki nyakát és ujjait Timothy és egy elegáns mozdulattal megnyomta a fekete gombot a hatalmas kezelőfelületen. – Fekete gomb, egyenlő halál, viszlát, szép világ! – dúdolta a férfi.

Jad éles rántást érzett a köldöke tájékán, majd a töménytelen mennyiségű drog ellenére is furán kitisztult fejjel próbálta felmérni, hogy mi történik vele. Azonban mielőtt még kinyithatta volna a szemét, újra elájult.

Mikor magához tért egy túlságosan fehér és steril váróban találta magát, ahol egy feltűnően csinos nővérke mosolygott rá. Jó kis buksza. A nő közelebb lépett hozzá és végig a szemébe nézve lassan Jad térdére tette a kezét.

– Mit akar magával hozni? Milyen emlék kell magának ebből a szánalmas életből, Jad? – kérdezte a férfitól egy meglehetősen rosszindulatú hangnemben.

– Öhm… Talán… Hát, cicám… – gondolkozott erősen Jad, majd egy csillagos ég jutott eszébe. Egy régi, már, majdnem elfeledett emlék jutott újra felszínre a férfiban. Még kisfiú korában egyszer az anyja elhívta hozzájuk a bátyját, aki este megragadta Jad akkor még kicsiny mancsát és felrángatta egy közelükben lévő dombtetőre, ahol elmesélte melyik csillagkép mit jelent és hol találhatja meg majd a fiú. A férfi szemében könnyek gyűltek. – Meghaltam, csókám? – kérdezte sírós hangon.

– Meg. Sajnálom. Majd egy szebb gazdatestet talál neked a keresési osztály. Na, de mondd, kérlek, mit akarsz magaddal hozni. Nem érek rá egész nap – sürgette őt, körmeit nézegetve a nő.

– Azt az estét, míg a bátyámmal voltam. A csillagokat. Az a csóka kell nekem, és vele az a nap. Cicám. Nem akarok meghalni. – nyögte ki halkan a férfi, majd a könnyek útnak indultak szeme sarkából.

– Bocsi, de ez van… – mondta a nővérke és finoman felállította Jadet, és egy feketére festett ajtóhoz vezette. – Ide menj be. Nem fog fájni, ígérem – noszogatta a férfit.

– Jó – bólintott gyermek módjára Jad, és lassan rátette kezét a kilincsre. Még el is hitte. Na, csókám, itt a vége. Nem baj, legalább volt egy bátyám. A férfi vállát újra sírás rázta, majd belépett az ajtón. Sötétség. És a vége.