Makai Máté prózája

Részletek

Makai Máté 1986-ban született Veszprémben, jelenleg Budapesten él. Kritikusként kortárs magyar irodalommal és irodalomelmélettel is foglalkozik, emellett prózát és időnként verseket is ír. A FISZ 2015-ös alkotói pályázatának díjazottja.

Egy ritmusgitáros bevezetője

Mint több száz méteres egybefüggő piócája a földnek lüktetve gyűrűzött a tömeg a kordonok között.

A keblein acélsárkányokat melenget.

A dobos félelme, hogy valakit újból megtaposnak, megalapozottnak bizonyult, amint a menedzser közölte a hírt, egy fiút a biztonságiak dobtak ki a körből, mert alábukott a nagy menetelés alatt még a rácsok között: nem telt bele ugyanis két-három másodperc és azon az ominózus ponton szétkapták a kordont, betonlapjaikból a biztonságiak kiemelték, akit ki kellett emelniük és már ott sem volt a fehér atlétás holland fiú. Hogy újból sorba kellett-e állnia, hogy bejutott-e így gyorsabban, vagy hogy mi lett vele, hiába aggódott Lorenz, a dobos, nem derült ki.

Whiskys üveg loccsant falon, felszisszent a basszusgitáros, aki mindig összpontosított, és elindult a jól ismert lemez. Éppen, mint hat éve egy szupermarketben, nem sokkal a kezdés után, huszonkét évesen, amikor még ahol csak lehetett, nevet kellett szereznünk, mutatkoznunk és produkálnunk kellett, és mindegy, hogy milyen áron, de hírét kellett vinni, hogy a Cheesy Jagulary létezik. Lorenz sírva fakadt, gyűlölte magát, őrjöngött, nagy szavakat használt, és színészies volt, közben nagyon magabiztos, eltelve attól a tudástól, hogy már állandó és kitartó figyelem övezi, hogy mindig akad közönsége, aki vevő médiumi pillanataira, a kiváltságra, hogy ő rocksztár. „Hagyd”, hallottam a hátam mögül, amint nekikészültem, hogy nyakon öntsem. „Egyébként meg a Fear the Haze-zel kezdünk, nem a Century-vel”, súgta oda Ciklon.

Remegés fogott el. Sokáig úgy gondoltam, hogy amiben részt veszek, az egy magas szintű, csoportos megegyezésen alapuló társadalmi kísérlet, amelyben mindenki a maga által vállalt szerepet játssza el, álljon a szent átkelőhely bármelyik oldalán. Lorenz a saját helyét ingatag határként, élet és halál folyamán ringatózva gondolta el. Emiatt kellett a két évvel ezelőtti turnén a színpadi technika kiterjesztéseként vizes árokkal elválasztani a színpadot a dühöngőtől, mely ötletében, akárcsak az iménti tombolásában, a közönségtől való félelme és iránta érzett tisztelete egyesült egy látványos művészi húzásban. Akkor keletkezett az Acheron című albumunk, melynek végül a borítóját is Lorenz tervezte, álmából felébredve egy helikopteren. Ekkorra már egyértelművé vált: ő közöttünk a legérzékenyebb, a tébolyult prédikátor.

Az Acheron turné után aztán elbújt az epiruszi erdőkben, nimfák és egyéb alacsonyabb rendű istenségek csapásait követve. Mi pedig attól féltünk, vagy semmit sem talál, vagy túl mélyre merészkedik, hogy találjon. Mert egyikünk sem tudta elképzelni róla, hogy az emberfelettiségre, az önkívületre való vágyakozása és hajlama lelkének lényegi tulajdonsága, nem pedig egy külső erő felforgató hatása. De mind-mind ugyanígy gondolkodtunk a másikról. Féltük és elvártuk egymás erejét, de sohasem bíztunk a másikban őszintén. Egytől-egyig guruként viselkedtünk, ám a bizalom mindig is utólagos és feltételes volt: a műsor vagy jól sikerült, vagy katasztrófába torkolt. Hiába minden körítés, közöttünk is egyszerű szabályok uralkodtak.

Miután Lorenz a gumilapján dobolva bemelegített és lenyugodott, mindannyian hozzá láttunk, hogy a teljesíteni akarás és a hatalomérzés fékevesztett állapotáig hergeljük magunkat, és végül: „a húrok közé csapjunk.”

Lorenzhez már szólni sem lehetett. És az előzetes tervekkel ellentétben, ahelyett, hogy együtt vonultunk volna ki az emberek elé, a két méteres test egyik pillanatról a másikra csapzottan, nagy lendülettel nekiindult, és felült a dobszetthez, hogy egy jó öt perces szóló után, melynek végén felállt és elkiáltotta magát, hosszú ’Ó’-val, részeg dühből, bele a vokál mikrofonba, elnyújtva, átható erővel, hogy „Acherooon”, belekezdett a Waking Dream dobtémájába. Mi pedig megsejtve, hogy akkor és ott ünnepély van készülőben, egymás után, sorról-sorra csatlakoztunk. „A Fear the Haze csakis ezután jöhet”, gondoltam. Vagy utána, vagy még később. Semmi sem volt biztos, pusztán annyi, hogy aznap este az önmagáért tüntető esemény kért szót, mi pedig nem tehettünk mást, minthogy odafigyelünk rá.

Éreztem, akár csak a kezdet-kezdetén, mikor először álltunk közönség elé, amint felbőgnek az erősítők és a kontrolládák, hogy a hangok, a törekvés, a dobszett és a színpad közötti erős ringás metsző széllé kavarodik fel. A jobb szélen Lengedező Árnyék, törzsi nevén szólítva, a világsivatag analóg szellemeit csalogatja elő belső utazása szaturnuszi zenitjén egy D-re hangolt gitárból. A háttérben egy üstökös húzott el és felperzselte égboltot. Epiruszban lezuhant egy döglött cserebogár. Már lezárult a népek átkelése és vonulása a ketrecben, démonok és nimfák csaptak alá, de védve voltunk. Mindannyian a sziget tulajdonába kerültünk. A pszichedelikus hurok bezárult, a hidak felemelkedtek, ahogy a folyó engedetlenné vált és nem engedett már embert, sem ki, sem be.