Dadogásunk története

Részletek

Szabó R. Ádám tudósítása a Látó Irodalmi Játékok 83. alkalmáról

A Látó Irodalmi Játékok 83. Kiadására „házon kívül” került sor, hiszen a felújítás alatt álló G. Café helyett ezúttal a marosvásárhelyi zsinagógába érkezett a meghívott, ő viszont „házon belülről”, hiszen az irodalmi játékokat szervező Látó szépirodalmi folyóirat prózaszerkesztőjének, Vida Gábornak került bemutatásra új regénye, az Egy dadogás története. A szerzővel Szabó Róbert Csaba beszélgetett.

Az estet indító felolvasás után a címben is szereplő dadogás milyenségét és a szerző életében betöltött szerepét tárgyalta a két író. A Látó két szerkesztője egyetértett abban, hogy lehetett némi köze Vida Gábor dadogásának íróvá válásához, hiszen gyerekkorában nagyon neki kellett futnia, ha valamit érthetően el akart mondani környezetének. Vida sokszor elakadt mondat közben egy-egy szónál, amit sehogy nem sikerült kimondania, ilyenkor pedig ki kellett találnia egy másik, az „eredetit” helyettesítő szót, ilyen értelemben pedig tulajdonképpen már szóban is szövegalkotást végzett. Azt azonban hozzátette a szerző, hogy érdekes módon idegen nyelveken ez a probléma nem merült fel (hiszen az agy idegen nyelvekért felelős része más, mint amely az anyanyelvünk használatát tetszi lehetővé, magyarázta a szerző), ezért megtörtént vele gyerekkorában az is, hogy a helyi boltban mindig inkább a román nénitől vásárolt, hiszen az înghețată-t könnyebben mondta ki, mint a fagyit.

Az Egy dadogás története kapcsán Szabó Róbert Csaba arra is rákérdezett, hogy mennyire valósak a könyvben leírt történetek és események, mennyiben önéletrajzi, illetve fikciós a regény. Vida egy történetettel analogizált: egyszer otthoni környezetben a szülei paprikát akartak eltenni, az édes, kápiapaprikát azonban véletlenül egy helyre tették a csipős paprikával, minekutána megtörtént a kereszteződés, és némely, korábban édes pirospaprika elkezdett csípni. Valahogy így történt ennél a történetnél is: a fikció könnyen kereszteződhetett a valósággal. Némely, a könyvben leírt eseményre például elbeszélések alapján emlékszik, de ezeket nyilván úgy meséli, mintha valóban ott lett volna, arról nem is beszélve, hogy néha az, aki nem volt szemtanúja az eseményeknek, tisztábban, jobban tudja azokat elmesélni, mint az, akinek közvetlen része volt bennük.

A könyv amúgy is a maga útját járta, hiszen eredetileg egy Erdély-regénynek indult, mintegy legutóbbi regényének, az Ahol az ő lelke című opus folytatásaként. Az Ahol az ő lelke megírása után merült fel benne egy történelmi regénytrilógia létrehozásának gondolata Vidában. Aztán, több ezer oldalnyi kutatómunka után a regény „irányt váltott”, a szerző rájött, hogy nem tud bizonyos dolgokról anélkül írni, hogy ne írna saját magáról és családjáról, úgyhogy az írás folyamán a regény önéletrajzibbá alakult át.

Ebből konfliktusa is származott, hiszen édesanyja azóta nem beszél vele, hogy „kiteregette a szennyest”, de Vida szerint az övé nem egyedi történet ebből a szempontból: a legtöbb magyar családban megvan bizonyos kettősség a saját történetével szemben, a magyarokra amúgy jellemző a „mi vagyunk a legjobb futballisták, csak éppen meccset nem nyerünk”-mentalitás, ahogy az is, hogy hangoztatjuk, hogy a csáladban nincs piálás, éppen csak a nagypapa alkoholista.

A két prózaíró ezután a regény további két főszereplőjéről, az apáról és az anyáról beszélgettek, Vida elmondta, hogy apjával sok mindenben egyet értettek, de még több mindenben nem („Apám a fehébort szerette, én, természetesen, a vöröset.”), anyja pedig érdekes karakter, hiszen egész életében elítélte és harcolt  az alkohol ellen, ennek ellenére, ha a fia valamit jól csinált, mindig pálinkával jutalmazta, és a könyv megírása során Vidának jó mélyre kellett ásnia, hogy megértse, mi az édesanyja alapvető problémája.

Az estet záró felolvasás előtt sok egyéb mellett a bántalmazó kapcsolatok kettősségéről is szó esett még a szerda esti közönségtalálkozón. A szerző elmondta, az apja egyszerre tudott hivő keresztény és bántalmazó figura lenni, és egyre inkább rá kellett jönnie arra is, hogy édesanyja is csak áldozata volt környezetének és helyzetének. Ugyanakkor talán nem is lehet megállapítani, hogy ki a hibás egy-egy történetben, hiszen egy kicsit mindannyian felelősek vagyunk azért a környezetért, helyzetért, amiben élünk.