Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Pocsai János versei

Fotó: Nádas Mátyás

emlékszagú molyok őrzik / a ki nem mondott nevet.

Bővebben ...
Próza

Magyary Ágnes: Regény

Fotó: morpho

Amit fontosnak tartanak az emberek a megtörtént eseményekből, az banális részlet; és ami életbevágó, azon könnyed eleganciával átsiklanak. Ezért is olyan nehéz kihámozni a valóság sarokköveit. Persze, ha a rendőrségnek lenne hozzáférése a titkosszolgálat adataihoz, akkor minden sokkal könnyebb lenne, de a városállamban nem volt cél, hogy a rendőrségnek könnyebb legyen.

Bővebben ...
Költészet

Wölfl-Molnár Eszter versei

Fotó: Nagy Viktor

Túl sokáig volt a bordák mögött

Bővebben ...
Próza

Vince András: Adamec (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Mi itt a Magyar Televízióban megpróbálunk fenntartani bizonyos civilizált viselkedési kereteket, például légyszívessel kezdjük a mondatot. De még véletlenül se gondold azt, váltott át kioktató tegezésbe, hogy te szívességet teszel bárkinek is, ha végrehajtasz egy kérést. Ez csak annyit jelent, hogy nem vagyunk végtelenül tahók. Mi így adjuk ki a parancsot.

Bővebben ...
Költészet

Ecsedi Borbála versei

Fotó: Vigh Levente

Nehéz gyökerek fognak / nem engednek át a határon

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Szocia

Fotó: Zanati Réka

Aztán szétestem. Volt olyan is. Nem szeretek róla beszélni, de ha így vizslatod, hát muszáj. Inkább hallgatok, az az egyszerűbb, kényelmes közöny, mint holmi fura nemet mondás. Így hordtak szét a hangyák, mindenki magának, a maga királynőjének, hátha utána homlokon csókolja őket.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: A szabadságról

Fotó: Ádám Gyula

zsörtölődsz reggeltől / estig, akár medve a hó nélküli teleken

Bővebben ...
Próza

Klein Mari: Ágyban Prousttal

Fotó: a szerző archívuma

Újra meg újra felszítottad a tested, reggel hatig, amíg a maradék félsz ki nem rázkódott belőle. Míg ki nem világosodott. Mert akkor megbizonyosodtál: a denevérek már hazatértek, és bevackoltak a háztömb hasadékaiba.

Bővebben ...
Költészet

Gulisio Tímea versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Vasalt zoknival fojtják meg anyát

Bővebben ...
Próza

Bali Péter: take this longing

Fotó: a szerző archívuma

Mitteleuropa nem létezik, soha nem is létezett, a porosz nagyhatalmi törekvéseket melegítették újra egyfajta prémium kulturkampf díjcsomagként, melynek lényege annyi, hogy Németország (és a Volkswagen-konszern) neokoloniális törekvéseit támogassák.

Bővebben ...
Próza

Ambrus Máté: A forradalmár

Fotó: a szerző archívuma

Egyszer séta közben baljával belém karolt, a gangkorlát virágjainak rozsdás fémfonatán keresztül nézett az alattunk tátongó mélységbe, s amikor észrevette az udvar foltokban hiányos keramitburkolatát, megjegyezte, hogy az régen nem ilyen volt, a forradalomban szedték fel egy részét, hogy barikádot építsenek belőle.

Bővebben ...
Fotó: Soós Brigitta

Ilyen hatással van az emberre

Purosz Leonidasz tudósítása a XII. Véneki Alkotótábor második napjáról.

Már az előző esti fakultatív örömszerzés közben éreztük, hogy nagyon optimista terv a délelőtt tízes kezdés – ennek megfelelően Pataki Viktor bő fél óra csúszással fog bele előadásába, amely elsősorban a madármotívum irodalmi vonatkozásai köré épül. A madárhang mint a költői szó metaforája a kezdetektől élő képzettársítás, Goethén és Baudelaire-en keresztül jutunk el Oravecz Imre Madárnapló ciklusához (kettő is van belőle). Ahogyan a madáré emelkedik ki a többi állat hangjai közül, úgy különbözik el a költészet is a mindennapi nyelvtől. Vagy: a költészet, akárcsak a madárének, versengés és variáció. Goethe környékén történik a paradigmaváltás, többé nem kell „látnunk a madarat”, csak a hangja számít, ahogyan az írott szövegről fokozatosan leválik a szerzői előadás jelentősége is. Pataki Viktor jó előadó, fenntartja a közönség figyelmét. Törekszik arra, hogy ne menjen át túlzottan szaknyelvibe – mondja, de azért a gondolat végére becsúszik egy pre-diszpozicionális logosz (sajnos ezt nem lehet másképp mondani). Oravecz Imre költészetének kapcsán kifejezetten tartalmas vita kezdődik ember, költészet és természet viszonyáról, a „van-e kérdés?”-re kivételesen tényleg „van” a válasz. Említésre méltó még Pataki Viktor kijelentése, miszerint bár nagyon divatos fogalom mostanában a tábor hívószavául választott biopoétika, ő nem biztos benne, többet jelent ez a természetlíránál. (Jó, most már vannak amőbák és moszatok is a versben – teszi hozzá viccesen.)

Az ebéd utáni hűsölésből kikecmeregve a Mechiat Zina vezette műhelymunkába kapcsolódom be, ahol a délelőtt elhangzott két Oravecz Imre vers képezi a beszélgetés tárgyát. A tegnapi Nemes Z. szövegekhez képest ez az anyag éppen ellentétes kihívás elé állítja a résztvevőket: míg ott az extrém sűrítettséget kellett felfejteni (vagy nem is biztosan kellett, merült fel szempontként), Oravecz esetében nagyon egyszerű, letisztult és rövid versekhez keresünk kulcsot. Már Pataki Viktor is izgalmas szempontokra hívta fel a figyelmet délelőtt (például a kapucsengőt kopogtató madárra, amely a két lehetséges hang, a madárének és a csengőszó helyett zörejt kelt), de a beszélgetés meglepően sok további árnyalatra derít fényt. Ritka az ilyen produktív közös olvasás, melynek során nem csupán „erről jut eszembe” jellegű hozzászólások érkeznek, hanem azt érezzük: valóban gazdagodott a befogadás élménye. Az utolsó fél órában bőven jut idő az elrugaszkodásra is: többek között kollektív tudatalattiról, buddhista filozófiáról zajlik a diskurzus.

Délután hosszas szabadidős sáv, amelyben sor kerül a hagyományőrző koedukált futballmérkőzésre: a Kupihár–Bödecs–Kertai csapat mérkőzik meg az Élő–Makáry–Purosz gárdával. Az eredményt nem árulom el, viszont Csenge legalább a miheztartás végett lerúgja a fiúkat az ellenfél csapatából. Csobbanunk a tóban, kicsit hűvös a délután, de benne van az árban, meg egyébként is úgy kipirultunk, mint akik most futották le a félmaratont. Közben rotyog a bográcsban a Vincze Feri receptje alapján készülő csorba, pontosabban egy darabig nem rotyog, a türelmetlenek áthidaló szalámis szendvicseket alkotnak. Végül elkészül a ránézésre egész Véneknek elég adag, jót főztek a SzIF-esek. Vacsora után megnézzük, mi újság unikum-ügyben a strandbüfénél, ahol összefutunk a nap hangulatfelelőseivel: a helyi idősek klubjával. Zengnek a nóták, egy hetvenes néni tinédzserkori önmagamat megszégyenítő lelkesedéssel kérleli társait, maradjanak még inni. A pultnál egy öregúr bazsalyogva bökdösi az oldalamat: „látjátok, ilyen hatással van az emberre az alkohol”.

Este felolvasás, ma már több lelkes jelentkezővel, novellát hoz Élő Csenge, Margetin István és Vass Norbi, regényrészletet Zakariás Cecília, versben Soós Brigitta, Mechiat Zina, Kupihár Rebeka és Kertai Csenger utazik, utóbbi egy kisesszével spékeli meg előadását. Kölcsönadom Briginek a laptopomat fotókat válogatni, aztán azon kapom magam, hogy ott ragadok, és órákon át értekezünk, vajon levágjunk-e a kép széléről egy-egy vizes palackot. Átülünk a többiekhez, rejtélyes vörösborok kerülnek elő, ma éjjel mindenki legény, kíváncsian várom a holnapot. (Valójában mire ezt írom, kiderült, hogy rajtam kívül nappal is szinte mindenki az.) Előkerül egy sátor és egy pecabot, de utóbbit lehet, hogy csak hallucináltam, mint a tegnapi Edda és Lord Tribute Band plakátokat, amelyek mostanra eltűntek a kisbolt ajtajáról. Szalai Zsolt hajnalban összeszedi az emberek után ottmaradt poharakat és egyebeket, amit az elején kértek, hogy ne maradjon ott – hála neki! A laptopomat természetesen én is a teraszon hagyom, ha valaki olvassa, és holnap is ez lesz, lopja el nyugodtan, most már tényleg megérdemelném.