Mentések

Részletek

Hansági Ágnest Farkas Evelin kérdezte

Farkas Evelin: Aki egy kicsit is ismer Téged, az tudja, hogy egy nagyon energikus, folyton teljes fordulatszámmal pörgő kutató, tudományszervező és oktató vagy. Honnan ered ez a végtelennek tűnő lelkesedés az irodalom iránt?

Hansági Ágnes: A válasz talán banálisan hangzik, mert nagyon egyszerű: szeretetből. Szeretem azokat a szövegeket, amelyekkel foglalkozom. Decemberben, az egyik utolsó órámra készülve sokadszor olvastam újra Jonathan Culler Dekonstrukció című könyvét, és ismét lenyűgözött az érvelés logikája, tisztasága. Rá tudok csodálkozni, és ez örömöt okoz. Óriási ajándéka a sorsnak, ha valaki tud és szeret olvasni. Az olvasó embereknek sokkal jobb minőségű az élete, mint azoknak, akik ezekhez a nagyszerű szövegekhez (amit irodalomnak hívunk), nem férnek hozzá. Hiszek abban, hogy az olvasás, az irodalom hozzásegít bennünket a körülöttünk lévő világ, az emberek (és értelemszerűen önmagunk) megismeréséhez vagy egyszerűen a figyelem képességéhez. Ahhoz, hogy a (nyelvi és más) komplexitásokkal tudjunk mit kezdeni. A nemolvasás, és ezzel karöltve a gondolkodásra való képtelenség, a világ összetettsége iránti fogékonyság pusztulása epidémiaként terjed, miközben (és ezt a tanítás gyakorlatában nap mint nap tapasztalom) viszonylag egyszerű módszerekkel az olvasás és értelmezés készsége kitűnően fejleszthető. És persze ebből már következik, hogy elkötelezettségből, de ez valójában kíváncsiság. A kutatás a humán tudományokban úgy működik, hogy az egyik kérdésből, problémából jön a másik, vagyis minden megoldott kérdés számos megválaszolásra váró kérdéshez vezet el. Amit Te lelkesedésnek neveztél, azt én inkább a szenvedély, a perfekcionizmus és alázat együttállásaként élem meg, hogy az ember örömmel fogadja el azt a feladatot az életben, amit kapott, hogy tudja, mi a dolga. És hálás érte. Ez persze egy munkahelyi környezetben nyilván sokakat irritál, de az is a sors ajándéka, hogy vannak barátok és szövetségesek, akik hasonlóan gondolkodnak. Első osztályban az „o” betű előkészítéseként néhány sor karikát kellett ceruzával a kis vonalak közé rajzolni. A nagypapám elkérte a füzetemet, szépen kitépte a lapot, és azt mondta, hogy „édes fiam, jegyezd meg, hogy disznó munkát nem adunk ki a kezünkből.” Az ő szótárában a „disznó” éktelen káromkodásnak számított, nagyon elszégyelltem magam, és örökre bevésődött a mondat. Azóta is ehhez próbálom tartani magam.

F. E.: Mindig is irodalomtudósi pályára készültél? Mennyire voltak meghatározóak az egyetemi évek ebből a szempontból?

H. Á.: Az soha nem volt kérdés, hogy valamilyen formában irodalommal fogok foglalkozni, grafomán, könyvmoly, versenyszellemű gyerek voltam. Arról elég sokáig nem volt fogalmam, hogy léteznek a világban irodalomtudósok is, de a nagypapám képletekkel telezsúfolt műszaki folyóiratai mindig lenyűgöztek, papa révén a tudás és a tudomány, nagyanyám révén a művészetek szeretete az első pillanattól meghatározta azt a világot, amibe belenőttem. Az ELTÉ-n fantasztikus tanáraim voltak, óriási szerencsém volt: minket még tanított Tarnai Andor és Németh G. Béla, akkoriban tért haza az USA-ból Szegedy-Maszák Mihály, Németországból pedig Kulcsár Szabó Ernő. Szigethy Gábor, Fehér Erzsébet és Kiss Jenő szemináriumai életre szóló útravalót jelentettek. A rendszerváltás környékén a bölcsészkar még igazi elitképzést folytatott: keveseket vettek fel, nagy szó volt bekerülni. Kitűnő évfolyamtársaim voltak, ami legalább annyira előfeltétele a képzés színvonalának, mint a tanári gárda. Magyar-orosz szakon kezdtem, a tízfős évfolyamunkon csoporttársam volt Horváth Kornélia és Hermann Zoltán, akivel máig együtt dolgozom, szerző- és szerkesztőtársam. Ráadásul ránk egy nagyon rövid életű képzési rend vonatkozott, amely Bécsy Tamás nevéhez fűződött. Az elmúlt húsz évben sok reformot megéltünk, de meggyőződésem, hogy a Bécsy-féle volt a legjobb. Óriási szabadságot adott és nagyon sokat lehetett tanulni. Lubickoltunk, az OSzK-ban olvasott mindenki reggeltől estig, ez volt a szociális életnek is a színtere, és persze a Piarista köz épületében a büfé, elmélyült és vérre menő viták színhelye. A pályaválasztást annyiban befolyásolta a bölcsészkar, hogy a szakdolgozati téma választásakor Kenyeres professzor úrhoz el kellett zarándokolni az aláírásért, személyesen, és ez egy elbeszélgetéssel járt együtt. Én két téma között hányódtam, József Attila és a játékelmélet volt az egyik oldalon (Kulcsár Szabó Ernő modernség-előadásának hatására), Eötvös József prózája pedig a másikon (Szigethy Gábor szemináriumainak a nyomán). Kenyeres tanár úr pedig Eötvöst választotta, azzal érvelt, hogy Eötvösről a hetvenes évek óta nem született friss anyag, József Attila pedig jól feldolgozott. A rengeteg fénymásolt, német nyelvű játékelméleti irodalom azóta is itt várja egy mappában, hogy megírjam, de már valószínűleg nem fogom. A „tédékázásról” egyszerűen lemaradtam, nem nagyon tudtam, hogy van ilyen lehetőség, utolsó éves voltam, amikor beindult a helyi tdk és lényegében megtudtam, hogy mi is ez. A pályára kerülésemet Wéber Antalnak és Kenyeres Zoltánnak köszönhetem, holott egyiküknek sem voltam a szó szoros értelmében a tanítványa. Wébernek hála ötödéves koromban demonstrátor lettem a klasszikus tanszéken, Kenyeres pedig egy váratlanul felszabaduló helyre felvett a doktori iskolába, szeptemberben, miután a felvételi bizottság, arra hivatkozva, hogy szakbarbár vagyok (ezt a jegyzőkönyvben olvastam, amit jogomban állt kikérni és ezt meg is tettem), elutasított. Sokáig bántott, de ma már inkább mulatságos, hiszen a pályán vagyok és dolgozom. Ma nem vennének fel: az egyetemi éveket ugyanis tanulással töltöttem, fogalmam sem volt róla, miként lehetne vagy kellene publikálni vagy karriert építeni. Az egyetem végére megjelent ugyan nyelvészeti tanulmányom és felvételi előkészítő munkatankönyvem, de ezek csak úgy „lettek”. A nagyszerű az volt ebben az időszakban, hogy számítgatás, karrier-remények nélkül, érdeklődésből és meggyőződésből olvastunk, tanultunk. Az egykori ÁITK ősmag is így verődött össze Kulcsár Szabó Ernő nevezetes modernség előadásán, a kilences teremben: itt ismerkedtem meg és kötöttem barátságot H. Nagy Péterrel, Felkai Pirivel, Katona Gergővel és Palkó Gáborral.

F. E.: Hogyan látod, mi jelenleg a legfontosabb feladata egy irodalomtudósnak/egy egyetemi oktatónak? Hogyan változott ez meg az évek során?

H. Á.: A mai bölcsészkari kihívásokat nem lehet az akkoriakhoz hasonlítani. Egyfelől azok az oktatók, akik még nem adták fel a kutatást, ma nemzetközi porondon versenyeznek, ami a mi infrastrukturális lehetőségeinkkel rettenetes nehézségekkel jár, hiszen digitalizáció ide vagy oda, a legfrissebb szakirodalmat legközelebb a bécsi egyetemi könyvtárban tudja az ember áttekinteni, a netes részletvadászat időrabló, idegőrlő és nyomasztó, hogyha az ember nem tudja a könyvet egészében elolvasni. Ez a tanszékeken is feszültséget teremt, hiszen akik feladják a kutatást, azok még a rendszerben maradnak. Aki viszont nem kutat, lényegében nem tud mit tanítani. Annyira gyorsan évülnek el az ismeretek és változnak a generációk, hogy nagyon gyorsan kell reagálni, frissíteni, korszerűsíteni az anyagokat. A mai diákokat nem lehet elsárgult papírokból tanítani, persze megtörténik, és tudjuk azt is, hogy mi a végeredménye. A hallgatók között a legjobbak kisebbséget alkotnak, sokaknak időnyerés a bölcsészkar, a tényleges pályaválasztás előszobája. Őket is nagyon messzire el lehet juttatni, olyan tudást szerezhetnek, amelyet azután a munkaerőpiacon nagyon sokfelé tudnak kamatoztatni, de úgy látom, hogy a kollégák egy része nincs felkészülve az ő képzésükre és nem is érez magában elhivatottságot erre, ők továbbra is úgy szeretnének élni, ahogy azt a mi tanáraink tették, de ez egy csapda, mert az a világ már nem létezik. Én elfogadtam ezt a helyzetet, és a pozitív hallgatói visszajelzések megerősítenek abban, hogy a retorikai és elemzőkészség tudatos fejlesztése hasznosítható tudás azoknak is, akik nem lesznek tanárok vagy kulturális szakemberek. A tehetséges gimnazisták közül nagyon kevesen jönnek a bölcsészkarra, még ha szeretik is az irodalmat, hiszen a tanári és különösen a kutatói pálya az egzisztenciális öngyilkosság szinonimájává vált, a mai doktoranduszoknak pedig, ha a kutatásban szeretnének maradni, külföldre kell menniük, mert itthon nincsenek a fiatalok számára kutatói álláshelyek. Sok olyan hallgatóm van, aki szerelemből jár a bölcsészkarra, mert érdekli, de párhuzamosan végez valami mást is, amiből majd meg fog tudni élni, és reménykedik abban, hogy egyszer majd megváltoznak a körülmények, és tanárként sem kell lemondania a polgári életnívóról. Ez morálisan is nagyon megterhelő az oktatói karra nézve, mert az ember nem kelthet hamis illúziókat, jó szívvel nem beszélhetsz rá valakit egy olyan szakmára, amelyből nem tud majd megélni. Ezekre a tehetségekre ugyanakkor óriási szükség lenne itthon, hiszen a magyartanszékek el vannak öregedve, kapásból alig jut eszembe olyan hely, ahol nem a negyvenévesek a legfiatalabbak. A generációmnak nagy terhe az a félelem, hogy egy-másfél évtized múlva nem lesz, akinek átadjuk a stafétabotot: akik 2030 után, akkor negyven és ötven között átvehetnék, azoknak már most, tanársegédként a rendszerben kellene lenniük, hogy két évtized kutatói tapasztalattal erre alkalmasak legyenek. Gyorstalpalón képzett tudós nincs, csak dilettáns. Jókai-, Arany- vagy Kosztolányi-kutatókat pedig nem lehet majd importálni Indiából, bár a hasonlat annyiban sántít, hogy ezzel a próbálkozással már a német informatika is csődöt mondott. Pedig az nem anyanyelvhez, hanem programnyelvhez kötött munka.

F. E.: Rengeteget foglalkozol a 19. századi magyar irodalom tendenciáival és Jókai Mór életművével. Jókaival kapcsolatban mostanában nagyon sokszor felmerül, hogy talán nem kellene felhasználni a regényeit kötelező olvasmányokként. Te hogyan látod ezt a kérdést? Tényleg le kellene cserélni Jókait?

H. Á.: Jókait nem lehet „lecserélni” más szerzőre, ahogyan Arany Jánost, Petőfi Sándort vagy Vörösmartyt sem. Egy nyelvi és kulturális közösség nem mondhat le arról, hogy a felnövekvő generációkkal megismertesse kultúrájának legnagyobb értékeit, még akkor sem, ha az angoloknak Shakespeare, a németeknek Goethe vagy Schiller, a franciáknak Molière vagy Racine ma nyelvileg is, a mondandójuk komplexitásánal fogva is nyilván nehezebben hozzáférhető, mint 50 vagy 100 éve. Ha egy szerző kikerül az iskolai kánonból, akkor nagyon gyorsan elfelejtődik. A legnagyobb nemzeti klasszikusokkal ezt nem szabad megtenni, hiszen a jelen felnőtt generációjának a felelőssége, hogy azoktól a kultúrkincsektől, amelyek önbizalmat, öntudatot adhatnak a következő generációknak, amelyeknek köszönhetően tudjuk, hogy kik vagyunk és amelyeknek hála emelt fővel és büszkén tekinthetünk magunkra a kulturális közösség tagjaként, ne fosszuk meg az utódainkat. A hiba nem Jókai szövegeiben van, ezek már bizonyítottak az elmúlt száz-százötven évben, és meggyőződésem, hogy bizonyítani is fognak, hanem a feldolgozás, a megismertetés módjában. A kőszívű ember fiai, amely a 19. század egyik legnagyobb magyar regénye, de a modern magyar mitológia része is, nem dolgozható fel sem az általános, sem a középiskolában önállóan, házi olvasmányként, ahhoz túl komplex, összetett szövegről van szó. A fordulatos, izgalmas, krimiszerű történet azonban elmesélhető gyerekeknek is, részleteket fel tudunk nekik olvasni, szituációkat tudunk velük elemezni, ahogyan el tudunk játszani erre alkalmas jeleneteket is. És ezzel már fel tudjuk készteni őket arra, hogy az adott pillanatban, amikor megérnek rá, majd saját maguk is elolvassák a regényt (nyilván nem mindenki), tudjanak róla, belássák a jelentőségét. Ehhez persze nagyon jól felkészült magyartanárokra, gyermek- és kultúrabarát iskolai környezetre volna szükség. A mai kötelezőket persze megtámogathatjuk olyan rövidebb Jókai-művekkel, amelyeket akár önállóan is el tudnak olvasni a fiatalok. Decemberben, a balatonfüredi Jókai-konferencia tárgya részben ezért is volt a novellisztika, és az előadók által javasolt kisprózai szövegekből a Tempevölgy készített is egy válogatást, amely egyfajta ajánlat a gimnazisták számára.

F. E.: A 19. századdal kapcsolatos kutatásaid a korszak médiumainak irodalmi hatásaival is foglalkoznak. A kortárs irodalmi élet tendenciáiban hogyan látod a médiumok hatását? Mennyiben vonható párhuzam a jelen és e korszak tendenciái között?

H. Á.: Meggyőződésem, hogy Jókai 19. századi világsikere nem kis részben annak a tudatosságnak köszönhető, amellyel a század második felében átalakuló mediális feltételekhez alkalmazkodni tudott. Illetve bátran, ösztönösen használatba vette az új médiumokat. A mai irodalomnak és irodalmi életnek is olyan határhelyzetben kell napról napra megújulnia és átmenteni a korábbi századok irodalmi értékeit a jelenbe és a jövőbe, amelynek a kimeneteléről még homályos elképzeléseink sincsenek. A digitalizáció óriási kihívás, és a generációnk, amelyre a következő évtizedben óriási felelősség nehezedik majd, nem digitális bennszülött. Mi még a könyvek szerelmeseiként lettünk olvasók, de nekünk kell kitalálnunk, hogyan legyenek olvasók azok, akik már egy teljesen más világban, digitális bennszülöttként nőnek fel. A súlyát érzem, és próbálok mindenkire figyelni, aki ért ehhez, globális megoldást azonban nem tudok.

F. E.: Mennyire követed a kortárs irodalmat? Vannak kedvenceid?

H. Á.: Igyekszem követni, hol jobban sikerül, hol kevésbé, de az idővel óvatosan bánok, mert nagyon kevés van belőle. Ha a nagybetű és a pont között nincsenek rendben a dolgok, akkor leteszem a könyvet. Kamaszkoromtól kísérnek EP és Oravecz szövegei, számomra ők a felülmúlhatatlanok, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy nagyjából akkor lettem olvasó, amikor ők még a pályájuk elején voltak. Sok mindent olvastam első kiadásban, akkor, amikor megjelent. A Másképp mindenki mást persze az anyukámnak köszönhetem, és a könyvheti, pult alól szerzett fehérborítós EP-ket is, ezek alapvetően meghatározták a nyelvi világképemet. De sok kedvencem van, KAF-tól Dragománon át sokakig. Bár a kritika sokat ütötte, meggyőződésem, hogy nagy regény Bartis könyve, A vége, és legújabb kedvencem egy gyerekkönyv, Elekes Dóra Dettikéről és más istenekről című, gyerekeknek (is) szóló meseregénye.

F. E.: Nemrég ért csak véget a 2016-os év. Mi volt számodra a legmeghatározóbb irodalmi élmény tavaly?

H. Á.: 2016 nagyon gazdag év volt, irodalmi értelemben is, de számomra a Jókai-séta („Hotel Jókai”– Belvárosi barangolás Jókai Mór nyomában) megvalósulása minden mást elhomályosított. Öt hónapon át, februártól júniusig ez töltötte ki az életemet, pontosabban nyolcunk életét: nem tudok elfogódottság nélkül gondolni rá, mindenki Jókai iránti szeretetből csinálta, és ez a kemény munkával töltött öt hónap megcáfolta azt a mondást, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, mert a séta valamennyi alkotója a szabadidejét, a kreativitását, tudását adta bele, és „csupán” a megvalósulás volt a jutalom. A FISZ támogatása sokat jelentett, mert ők biztosították a programfüzet nyomtatását és a sajtónyilvánosságot, de lényegében egy fillér nélkül, közös hitünk a jó ügyben volt az az alaptőke, amelyből ez a projektum megszületett. Több, mint kétszázan sétáltak velünk, és nagyon jó érzés volt, hogy az emberek szeretik Jókait, érdekli őket az élete és az életműve.

F. E.: Nemcsak számvetést készítünk az évvégén, de a jövőbe is nézünk. Milyen terveid vannak a jövő évre vagy esetleg hosszabb távon? Mi az, ami kimaradt a tavalyi évben, de jövőre mindenképpen pótolni akarod?

H. Á.: Kutatóként az ember megszokja, hogy hosszú távra tervez. Én nagyjából nyolcéves tervekben gondolkodom, egy ilyen ciklusnak most a félidejében járok: a Jókai-próza narratológiai és retorikai sajátosságait az európai modernség összefüggésében vizsgálom. (A teljes magyar tárcakatalógus elkészítésén is dolgozom, de ebben muszáj volt lassítani. Ez tipikusan olyan feladat, amelyet munkacsoportnak kellene végeznie, de nem látom esélyét, hogy ez pályázati forrásból megvalósítható volna. Amikor hozzájutok, a nem létező szabadidőmben, ezt csinálom.) Az ismeretterjesztésben pedig azt az utat szeretném folytatni, amelyet a Jókai-sétával és más projektekkel megkezdtünk, a Jókairól a köztudatban élő kép modernizációját vagyis „frissítését”. Magamban csak azzal címkéztem fel: mentés másként.