"Meg nem történt események alapján"
- Részletek
- Írta: Karácsonyi Zsolt
Most, hogy éledezik lassan az élet, nem várunk tovább, és kinyitjuk a SZIFON-on a Godot Bar-t, ahova amiatt hívjuk a nekünk fontos szerzőket, hogy beszélgessünk velük ebben a furcsa időben. Arról többek között, hogy milyen volt a vírus előtt az élet, hogy milyen korona idején az irodalom és hogy milyenek a kilátásaink a kijárási korlátozás utáni időkre. Karácsonyi Zsolt válaszait olvashatjuk.
Az utolsó hely, ahol a kijárási korlátozás előtt jártam…
Mielőtt A Nagy Makrancos Pandém lecsapott volna, három helyen is jártam, mert Kolozsváron még szép számban összegyűltünk Borcsa Imola könyvbemutatóján, személy szerint olyan érzéssel (melyet másokkal nem osztottam meg), hogy ki tudja mikor lesz a következő irodalmi est, amelyen jelen lehetek... Néhány napra rá pedig már kezdtek zárulni a Kapuk, még sikeresen repülőre szálltam, hogy Bukarestben, a Balassi Intézetben Răzvan Voncu kérdéseire felelgessek a 30 éves Helikon kapcsán, Ion Bogdan Lefterrel együtt, aki állandó munkatársként az ugyancsak 30 éves Apostrof folyóiratot képviselte... Történt mindez március 9-én. Másnap reggel, amikor visszafele tartottam, ugyancsak repülővel, már láttam az első szájmaszkokat az utasokon, az óvatosság és a gyanú enyhe fuvallataival a légtérben. Ami Kolozsváron csak sejtés volt, Bukarestből hazafele tartva már egyértelművé vált: egy jó ideig minden másként lesz... Még az óvintézkedések előtti utolsó kanyarban sikerült a borbélyhoz is eljutni... Ez volt a három utolsó nyilvános tér, ahol jártam...
IIyen a kilátás az ablakomból:
Mielőtt e kérdések megérkeztek volna, készítettem néhány fotót, mi látszik ablakomból jellegűeket... Viszonylag zöld övezet, fák bokrok, tömbházak. Az ablakomból azonban, ha nem a távoli hegyvonulatokat nézem, mindig Egyed Péter tömbházára látok, alig kivehetően; és mögötte, egyáltalán ki nem vehetően, de annál láthatóbban, Bréda Ferenc egykori lakására, a tömbházra, ahol éveken át élt. Egri Istvánék házát is sejdítem, különösen az esti órákban, látom utcájuk lámpafényeit... S ha olyan a hangulatom, természetesen a Krím-félsziget partvonalát is érzékelem. Mert a vírus-idők előtt, az volt az első hely, amelyről tudtam, nincs sok esélyem eljutni odáig.
Karantén-inspirációk, vagyis zenék, podcastok, olvasni- és néznivalók, amik tartják bennem a lelket…
Nincsenek igazi karantén inspirációim. Hosszú idő után megkerestem a Kossuth Rádiót, hallgattam bő fél órát. Néhány filmet is megnéztünk. A világvége folyamatosan elmarad. Ez már nem az a világ, ami összedől – hogy (talán pontatlanul, de) Kemény Istvánt idézzem. TUTTI, hogy csak világzárlatokra számíthatunk, nem mi leszünk az a nemzedék, aki remények alatt nyögve átéli az apokalipszist. Amit mi most átélünk, egy valós vírus és a hozzá kapcsolódó fantazmagóriák kevercse, egy sötét virtualitás pereme, amikor mindenkit bezárnak, ráadásul egészségügyi okokból... „Midőn ezt írom” oldódik a helyzet, igazi optimizmusra mégiscsak az ad okot, amit Swedenborg is jelzett korábban: mindenkinek olyan pokla van, amilyet elképzel magának...
A lelket, nem először: most is a lelkem tartotta bennem.
A kötet, amit régóta kerülgetek, de most végre nekiállok/nekiálltam az olvasásának…
Apuleius Aranyszamarát. Olvastam már tulajdonképpen, de csak kutyafuttában, sok oldalt átlapozva, pedig profi munka, élvezetes olvasmány.
Ezen dolgozom most…
Írom a verseket, egy regényen is dolgozom, kinéztem egy lefordítandó esszét magamnak. Annyi a változás, hogy szinte rendszerszerűen – el is küldöm a szövegeket különböző lapoknak. A regény címe Aki sír, nem repülhet, egy részlet megjelent az áprilisi Látóban, abból lehet sejteni mi lesz belőle, de „mégse tudok írni ma róla”... Mindenesetre, a Nhagy Phandém előtt könnyebben zártam le a kérdésekre adott válaszok mondatait...
Mit tanulsz a bezártságból és mi az, ami bosszant benne?
A bezártságból mindig van kiút. Kifele is befelé is. Belépni nehezebb, kilépni se mindig egyszerű. A karhatalmi jelenlét Kolozsváron sokakat lesokkolt, engem csak megdöbbentett. Bárhova is néztem, az orvosok szavainak tiszteletben tartása közepette is, az jutott eszembe, amit egy lovász ismerősöm mondott néhány éve: hihetetlen milyen könnyen hajtják az emberek nyakukat a penge alá.
Ha a jelenlegi helyzetről film készül, azt szeretném, hogy …. rendezze.
A filmet rendezze Eizenstein, a film végén jelenjen meg egy hatalmas Koronavírus Zászló, Odessza lépcsőin pedig lépegessenek békés, halálraszánt, álorcás emberek, Európa utolsó mohikánjai. A legvégére pedig írják ki: A film meg nem történt események alapján készült.
A művész, akivel meginnék valamit a Godot Barban…
Természetesen abszintot innék sörrel. Egy elfelejtett (általam sem ismert) albán festő társaságában.
Ha ennek vége lesz…
Nem hiszem, hogy ennek vége lesz. Egy napon tán megengedik, hogy maszkok nélkül járjunk, de attól még továbbra is egy rabszolgatartó világ részesei maradunk.
Karácsonyi Zsolt (1977, Arad) József Attila-díjas költő, műfordító. Hat verseskötete és két tanulmánykötete, tíz műfordításkötete jelent meg. Legutóbbi kötete: A gép, ha visszanéz (tanulmányok, 2017). Kolozsváron él. A kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke.
