Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Borbáth Péter meséje

– Rozsdalevet? – kínálta Tivonulnak a kulacsot. Tivonul meglepődve nézett rá, aztán csak meghúzta a kulacsot, elismerően csettintett nyelvével. – Tavalyelőtti – mondta büszkén Bocskoján. – Hmm – morrantott Buffogó.

Borbáth Péter 1980-ban született. Író, szövegíró, műfordító, túravezető, a FISZ könyvek szerkesztője. Első önálló kötetén dolgozik.

 

Tizenhatodik rész

 

Útban a Villámzóna felé

 

Vándorlás közben Bocskoján barátkozni próbál Tivonul Buffogóval

 

Tovább vándoroltak. Három napig tartott az út a Villámzónába, alagutakon keltek át, sziklába vájt lépcsőkön másztak fel, patakokon gázoltak keresztül. Menet közben Niru egészen elmerült a gondolataiban, Bocskoján viszont egyre nehezebben bírta a szótlanságot. Nem volt más választása, megpróbált szóba elegyedni Tivonul Buffogóval.

 

Épp egy csikarfaerdőn haladtak át, a fákról sárgaréztermések csüngtek lefelé, amikor Bocskoján rászánta magát:

 

– Rozsdalevet? – kínálta Tivonulnak a kulacsot.

 

Tivonul meglepődve nézett rá, aztán csak meghúzta a kulacsot, elismerően csettintett nyelvével.

 

– Tavalyelőtti – mondta büszkén Bocskoján.

– Hmm – morrantott Buffogó.

– Te, Tivonul – nézett rá oldalról –, te mindig úton vagy?

– Ühüm – bólintott.

– Nem hiányzik neked egy barlang, ház vagy mit tudom én, odú, ahol bármikor meghúzhatod magad? Ami csak a tiéd?

 

Tivonul most nézett először a szemébe. Átható, zöldes szeme volt, elviselhetetlenül éles pillantása, Bocskoján már bánta, hogy egyáltalán megszólította.

 

 – Én minden szurdokban otthon vagyok, minden hegyorom szívesen fogad, ismerem az összes földmélyi járatot a vashegységben. Gondolod, hogy szükségem lenne egy saját odúra? Gondolod, hogy az a barlang, ahol ti Mirminyóval laktok, a tiétek? – Bocskoján elbizonytalanodva nézett rá, Tivonul pedig könyörtelenül folytatta – Ott volt már az a barlang, amikor a legelső Bocskoján több ezer évvel ezelőtt két lábra állt, és még akkor is ott lesz, amikor az ükunokáid vénséges bocskojánok lesznek.

– Mit tudsz te az én családomról? – horkant fel önérzetesen. – Mi mindig is két lábbal álltunk a földön!

 

Épp azon törte a fejét, hogyan vágjon vissza ennek a világ csavargójának, amikor Niru meglepett kiáltását hallották. Itt már egész kopár volt a táj, éles szél süvített. Rá lehetett látni a Villámzónára, hatalmas, fémes fák meredtek az ég felé, némelyik megpörkölődve, kormosan. Az apró kisülések vékony villámokként cikáztak az ágak között.

 

– Bizony, már csak ez a függővölgy választ el minket a Villámzónától – mutatott előre Tivonul.

 

Bocskoján elégedetten dobta le hátizsákját, nagyot húzott a kulacsból:

 

– Na és hol van a híd? – nézett körbe.

– Nincs híd, le kell ereszkedni ebbe a függővölgybe, és kimászni a túloldalon.

– Függővölgy? Ez egy mély szakadék – nézett le hüledezve a sziklaperemről –, ebbe én le nem mászom!

– Ne is mássz le, ha vissza akarsz térni Mirminyóhoz. Ez itt ugyanis a Felejtés Katlana – mondta Tivonul. – Itt csak az juthat át, akinek mindennél fontosabb dolga van a Villámzónában. Különben még a nevedet is elfelejted, és soha ki nem jutsz ebből a katlanból.

 

 

Tizenhetedik rész

 

A felejtés katlanában

 

Nirunak egyedül kell tovább mennie a Villámzónába, hogy végre megtalálja Sündört

 

Niru riadtan nézett rájuk.

 

– Bizony, mi csak idáig kísérhettünk, innen egyedül kell tovább menned, ha valóban meg akarod találni Sündört – nézett rá Tivonul. – De csak akkor ereszkedj le, ha biztos vagy benne, hogy ezt mindennél jobban akarod.

– Aludj rá egyet, Niru – mondta Bocskoján, és beleborzongott, mi történne vele, ha elfelejtené a tökéletes rozsdalékészítés praktikáját.

– Igen, jobb, ha holnap napkelte előtt indulsz, akkor talán átérsz, mielőtt újra rád esteledik – bólintott Buffogó is.

 

Niru alig tudott aludni, minden pillanatban felriadt, soha olyan feketének nem látta még az eget, mint azon az éjszakán. Amikor Tivonul felébresztette, hideg volt még és sötét. Odaadta neki a mágnesbogaras irányzót, majd kivette az egyik neonzöld hernyót a hajából:

 

– Ezzel világíthatsz – és tényleg, a hernyó először csak halványan, majd egyre erősebb fénnyel világított Niru markában. – Tedd a fejedre, és akkor mászás közben is világít neked, ne félj, nem fog leesni onnan.

 

Épp csak pirkadt, amikor megkezdte az ereszkedést. Kékes kövek közt mászott egyre lejjebb, minden lépésnél azt várta, hogy hirtelen elfelejt mindent. Tényleg, hogyan fogja észrevenni, hogy már nem emlékszik semmire? Ezen gondolkozott, és közben észrevétlenül elérte a függővölgy alját. Fent már ragyogott a nap, de a völgybe nem jutottak le a fények.

 

– Már csak ki kell mászni innen – gondolta. Frissnek érezte magát, nem is olyan fárasztó ez a mászás. Ahogy lépdelt egyre följebb, barnás vizek csordogáltak mellette a falból. Sündör, Sündör, Sündör – mondogatta magában minden lépés után, nehogy elfelejtse, miért is jött. Nem tudta, mennyi idő telt el, már a napot se látta maga fölött.

 

            Sündörsündör

            sündörsündör

 

Azt vette észre, már nem is tudja, ki az a Sündör, hogy kihez is igyekszik, lába alatt súrlódtak a zöldes, kékes, kerek kövek. Egyre nehezebbnek érezte magát.

 

– Már nincs messze – nézett fel, de a feneke egyre húzta lefelé, karjai elgyöngültek, alig bírta tartani magát, félt, hogy a mélybe zuhan.

 

Kikecmergett egy szélesebb sziklapárkányra, ivott, evett, pihegett. Fogalma sem volt róla, hol lehet, mit csinál.

 

Mindent elfelejtett. El is álmosodott, és úgy, ahogy volt, elaludt a sziklapárkányon.

 

Hirtelen riadt, valami pattogott körülötte, csak a sziklaélek kontúrjait látta a magasban. Egy apró kő hullhatott le mellette: elhaló pattogás zaja, gondolta. És erről a zajról hirtelen eszébe jutott a zajgyűjtemény, a fényvadászat, Sündör, a Villámzóna, és új erőre kapott.

 

Mászott, most már pontosan emlékezett, hova megy, hiába volt a Felejtés Katlanában, már tudta, hogy Sündörhöz igyekszik. Mire felért, a nap épp lebukott a távolban. Itt mintha fekete fémből lettek volna a fák, úgy átjárta mindet az elektromosság. Elviselhetetlenül erős volt a szél, a hernyó minden erejével kapaszkodott Niru hajába, aki alig látott valamit, a szél lesöpört mindent és csak a csúszós, fénylő felület terült el előtte.

 

Már nem félt, nem aggódott, mintha az erős szél kifújta volna belőle az aggodalmat, csak ment előre, és azon gondolkozott, mit fog majd mondani Sündörnek, hogyan meséli el neki mindazt a rengeteg izgalmat, amit átélt.

 

Részlet a Csimota Kiadónál 2015 májusában megjelenő Sündör nyo­má­ban című kötetből. A könyv FB-oldala: https://www.facebook.com/sundoresniru