Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Várkonyi Sára: A tónál

Fotó: Horváth Andor Péter

És miről írtál? Hogy a tesóm… a féltesómat elrabolja egy emberkereskedő, de a delfinekkel együtt megmentjük. Az apának eszébe jut, hogy Hararében iskolába menet a sofőr egyszer ledudált egy kislányt az útról, aki a hátára kötve cipelte az iker öccseit.  

Bővebben ...
Költészet

Benyó Tamás versei

Fotó: Gajdos Attila

Miért elégszünk meg / az olcsó külcsínnel, / ha megtapasztaltuk, / milyen / szabadon / lebegni / a magzatvízben

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Tamás álma (részlet)

Fotó:

Legyen egy hűvöskék szoba, mint dédmamánál. Fehér lepedőkbe vagyunk csavarva, arcaink – minden éjszaka után – nyomot hagynak. Vállamra fordulok, a hátad nézem. A fakó part jut eszembe, fjordok szürke foltjai, tenyered középen két tátongó sebhely. Ujjaim átfúrják a nyers húst, az erek felkiáltanak és a sirályok szétrebbennek. Aztán Jeruzsálem.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Emese: Jan Palach nekifeszül a szélnek

Fotó: Sükösd Emese

Melyik város emlékezne szívesen / azokra, akiket falhoz állított?

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám ismét a Litmusz Műhelyben

Fotó: Bach Máté

Visszatérő vendégünk volt az adásban Nyerges Gábor Ádám költő, író, szerkesztő, akinek ezúttal nem a szokásos Litmusz-kérdéseket tettük fel, hanem egy részletet hallgathattunk meg Vasgyúrók című, megjelenés előtt álló novelláskötetéből, valamint verseket írtunk közösen a dobókockákkal.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám - Kerber Balázs - Körtesi Márton Litmusz versei

Fotó: Litmusz Műhely

Azt hiszem, lehallgat a telefonom. / Ő koncentrál, ha kókad a figyelmem, / Neki címzik tán a promóciót is, / Már nélkülem is rákattint időnként. / Ez a bánat, ez a bánat a civilizáció.

Bővebben ...
Próza

Kocsis Gergely: Várni a váratlant (regényrészlet)

Fotó: Raffay Zsófia

Rettegve érzi, hogy egyre jobban csúszik bele ebbe az álomvilágba, hívogatja, beszippantja. Térdhajlatában ugrálni kezd egy ideg, két rángás között végtelen lassúsággal telik az idő, a levegő is ritkásabbnak tűnik, légszomj gyötri. Hangokat hall a feje fölül, ez a lehetetlen közeg nagyon felerősíti a lépések döngését, mintha valaki a fején lépkedne. Pontosan tudja, ki járkál ott fent, és azt is, hogy miért csap zajt.

Bővebben ...
Költészet

Réder Ferenc versei

Fotó: Fárizs Mihály

Négy hónapja mozdulatlan. / De a hasa / ma egy kicsit langyosabb.

Bővebben ...
Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom? (Nemes Z. Márió)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Nagy Bettina illusztrációi

Samu bácsi csillaga

A magány ezüstfényű pókhálókat lehelt a házikó sarkaiba, finom porral hintette be a roskadozó könyvespolcokat és az ablakban leskelődő mindentlátó teleszkópot. Hosszú, fekete csövéről egy tenyér alakú porfolt hiányzott csupán, ott, ahol Samu bácsi megragadta, valahányszor belenézett.


– Hujujuj! – dörmögte izgatottan Samu bácsi. – Érik a csillagom!

Aztán kissé remegő kézzel előhúzta az égig érő, indigókékre mázolt ezerfokú létráját a spejzből, kihajtogatta, nekitámasztotta az éjszakának, és lassan, óvatosan mászni kezdett felfelé. Kerek arca sugárzott az örömtől, kerek szakállát boldog mosoly birizgálta, kerek szemüvegében megannyi csillag fénye tükröződött.

Számát sem tudta már az éveknek, amiket csillagcsőszként töltött. Megvolt vagy száz is. Elődjét még csillagpásztornak nevezték. Sokkal több csillag fénylett akkoriban az égen, mint Samu bácsi idején, de ez így volt jól: az éretteket betakarították, az újak lassan, de biztosan növekedtek a helyükön.

Samu bácsi annyi csillagot szakított már le az égről másoknak, hogy szinte el is felejtkezett a sajátjáról.

S hogy honnan tudta a sok tízezer, százezer, millió között meglátni a sajátját? Nos, az ember megismeri a csillagát, ha találkozik vele.

Ott fénylett hát a ragyogó, duzzadó csillag a millió között, láthatatlan, de elszakíthatatlan cérnaszállal vezetve magához a gazdáját, aki megfontolt mozdulatokkal kapaszkodott a létrán felfelé.

Samu bácsi régóta magányos volt.

Ahogy magányosan állt kis kunyhója is a csillagok alatt, alacsony, düledező fakerítéssel körülvéve. Idejét sem tudta már, mikor lépett be utoljára valaki a díszes kapun, mikor hevert el egy vendég az udvar közepén strázsáló, terebélyes szilfa lombja alatt.

A magány ezüstfényű pókhálókat lehelt a házikó sarkaiba, finom porral hintette be a roskadozó könyvespolcokat és az ablakban leskelődő mindentlátó teleszkópot. Hosszú, fekete csövéről egy tenyér alakú porfolt hiányzott csupán, ott, ahol Samu bácsi megragadta, valahányszor belenézett. Az aprócska konyhában egyetlen tányér, egyetlen pohár, egyetlen kés, egy villa, és egy kanál árválkodott, az ablak alatt, a falnak támasztva magányos kis asztal állt, egyetlen székkel.

Egyedül töltött évei azonban a végükhöz közeledtek, lassan, cammogva, egészen kicsit reszketve, ahogy maga mögött hagyta az indigószín létra újabb és újabb fokait.

– Jövök már – dünnyögte az öreg, szemét le sem véve a csillagról, ami mind közül a legfényesebben ragyogott.

Ahogy fogyott a távolság Samu bácsi és a csillaga között, ahogy egyre távolabb került a kunyhó, és egyre kisebbre zsugorodott, végül szinte el is tűnt a szilfa, úgy vert egyre hevesebben Samu bácsi szíve. Na, nem a mozgástól, hiszen a hosszú-hosszú évtizedek alatt ezer meg ezer alkalommal mászta már meg a létrát, olyan volt ez neki, mint egy kellemes erdei séta. Nem, nem, sokkal inkább az izgalom késztette vágtára a szívét. Különleges, megismételhetetlen pillanat előtt állt, ugyanis egy életben csak egyszer érik be az ember csillaga.

És Samu bácsit már csak néhány lépés választotta el attól, hogy leszakíthassa az égről a sajátját.

Az indigókék létrán állva, mielőtt a lábát az utolsó fokra emelte volna, egy pillanatra megtorpant. Nagy, kérges tenyere izzadni kezdett, és félő volt, lecsúszik a létra oldaláról. Gyomra tájékán rosszféle bizsergést érzett, mintha egész bensője készülne összezsugorodni.

Kétség kezdte szorongatni a lelkét.

Jár neki egyáltalán ez a csillag? Le szabad-e szakítania, az övé-e egyáltalán, vagy csak félreértett valamit? Nem lenne-e jobb helye valaki másnál, szebbnél, jobbnál, okosabbnál?

A feje felett feszülő égbolt bölcs hallgatással felelt.

– Igazad van – motyogta az öreg. – Én sem félhetek örökké.

Nagy sóhaj kíséretében fellépett hát az utolsó létrafokra, kinyújtotta a kezét, és finoman a tenyerébe fogta a csillagát. Egy szempillantásnyi ideig vakító ragyogás fényszínű takarója borította be az eget, majd újra visszatért a jól megszokott sötétség. A csillag langyosan simult Samu bácsi tenyerébe, és szinte magától leszakadt az égboltról. Az öreg néhány pillanatig gyönyörködött benne, ősz szakállában csendesen bújt meg a mosoly. Vállán pihenő cifraszűrének zsebébe rejtette a csillagot, majd búcsúzóul egy kedves, gömbölyű felhőcskét bodorított a mélykék égboltra.

A felhők voltak Samu bácsi kedvencei. Szerette a komorakat, a virgoncakat, a kergetőzőket és a súlyosan megülőket, szerette a tejfehéreket és a piszkosszürkéket, meg azokat, amelyikeket csak búsliláknak nevezett. Szerette a nagy, méltóságteljes felhőket, de még azoknál is jobban az aprócska foszlányokat, amelyek könnyedén úsztak át az égen.

Most mégis egy fészkelődő bárányfelhőt hagyott maga után, úgy érezte, ez az alkalomhoz illő. Hiszen úgy ficergett a szívében a boldogság, olyan fehéren gomolygott benne a remény, mint ahogy ez a kis felhő ficergett és a gomolygott a csillagok között.

Művével elégedetten, egy réges-régi csillagpásztor-nótát dúdolva elindult a létrán lefelé.

Könnyedén lépdelt, szinte szállt, akár a feje búbja felett elröppenő fülemüle.

Bár izgatott volt, mégsem hagyta ott, az égboltnak támasztva az ezerfokú létrát, nem akart bosszúságot okozni az utána következő csillagcsősznek. Gyorsan, kissé kapkodva összehajtogatta, a vállára vette, és visszavitte a helyére.

A kis konyhába lépve megcsóválta a fejét. Nem, ez így nem lesz jó, ez így nem illendő. Fogta a sarokban szomorkodó seprűt, lehussantotta a sarkokból a pókhálókat, majd elővett egy tiszta rongyot, és a ház összes polcát, a konyha összes pultját, végül a mindentlátó teleszkópot is megszabadította a sokéves portól. Legutoljára kiseperte a konyhát, a szobát és az előszobát. A kunyhó ragyogott ugyan, de Samu bácsi továbbra is elégedetlenül ráncolta a szemöldökét.

Egy darabig szobáról szobára járt-kelt, míg a hajnal leselkedni nem kezdett az ablakok tövében. Akkor aztán eszébe jutott, mi hiányzik. A házikó mögött álló sufniba rohant, és munkához látott.

Fűrészelt, fúrt, faragott, szegelt és csavarozott, csiszolt és festett szakadatlanul.

Mire kidugta az orrát a sufniból, csillagos éjszaka volt megint.

Megveregette kerek szakállát, csak úgy záporozott belőle a fűrészpor. Kézfejével megtörölte izzadt homlokát, dióbarna festékcsíkot hagyva maga után, majd szusszant egyet.

Fogta a művét, visszacammogott a konyhába, az ablak alatt árválkodó asztalt a helyiség közepére állította, a régi, dísztelen székét az egyik asztalfőre tolta. Ezután könnyes szemmel nézett végig a mívesen faragott új széken, amelyen épphogy megszáradt a festék. A másik asztalfőre állította.

Végre előhúzta a zsebéből a csillagát, nagy szeretettel végigsimított rajta, és a székre fektette.

Amint a kövér telihold fénye beóvakodott az ablakon, és a csillagra esett, az világszép leánnyá változott. Samu bácsi pedig újra azzá a szép szál legénnyé lett, aki azelőtt volt, mielőtt csillagcsősznek állt.

– Hát te vagy az! – súgta a leány boldogan.

Sámuel, az egykori csillagcsősz elkerekedett szemmel méregette hol saját megfiatalodott kezét-lábát, hol a leánnyá változott csillagot, és szóhoz sem jutott a gyönyörűségtől.

– Én lennék – motyogta, és úgy pirult hozzá, mintha pipacsvirágok nyíltak volna az arcán.

– Pontosan téged vártalak – mosolygott a leány szemérmesen.

Sámuel kései vacsorát rittyentett, az utolsót, amit a csillagos égbolt alatt álló kis kunyhóban költött el. Holnap reggel megérkezik az új csillagcsősz, ő pedig élheti végre azt az életet, amit annak idején hátrahagyott, hogy az égboltot őrizhesse.

Egy tányérból ettek a leánnyá változott csillaggal, egy pohárból ittak, egy késsel, egy kanállal, egy villával, hiszen ez volt az egykori Samu bácsi minden vagyona.

Mégis ő lett immár a leggazdagabb ember széles e világon.

Kemendy Júlia Csenge 1994-ben született Pápán. Író, szerkesztő. Publikált művei: Borókakömény (Csillagles, 2017); A sötétség, aki félt a gyerekektől (Kalandra fel! 2019)  Első meseregénye, Az Anyacsalogató Hadművelet 2021-ben jelenik meg a Napkút Kiadó gondozásában.

Nagy Bettina 1999-ben született. Középiskolai tanulmányit a Pápai Református Gimnáziumban végezte grafika szakon. Jelenleg természetvédelmi mérnök szakos hallgató Sopronban.