Samu bácsi csillaga
- Részletek
- Írta: Kemendy Júlia Csenge
A magány ezüstfényű pókhálókat lehelt a házikó sarkaiba, finom porral hintette be a roskadozó könyvespolcokat és az ablakban leskelődő mindentlátó teleszkópot. Hosszú, fekete csövéről egy tenyér alakú porfolt hiányzott csupán, ott, ahol Samu bácsi megragadta, valahányszor belenézett.
– Hujujuj! – dörmögte izgatottan Samu bácsi. – Érik a csillagom!
Aztán kissé remegő kézzel előhúzta az égig érő, indigókékre mázolt ezerfokú létráját a spejzből, kihajtogatta, nekitámasztotta az éjszakának, és lassan, óvatosan mászni kezdett felfelé. Kerek arca sugárzott az örömtől, kerek szakállát boldog mosoly birizgálta, kerek szemüvegében megannyi csillag fénye tükröződött.
Számát sem tudta már az éveknek, amiket csillagcsőszként töltött. Megvolt vagy száz is. Elődjét még csillagpásztornak nevezték. Sokkal több csillag fénylett akkoriban az égen, mint Samu bácsi idején, de ez így volt jól: az éretteket betakarították, az újak lassan, de biztosan növekedtek a helyükön.
Samu bácsi annyi csillagot szakított már le az égről másoknak, hogy szinte el is felejtkezett a sajátjáról.
S hogy honnan tudta a sok tízezer, százezer, millió között meglátni a sajátját? Nos, az ember megismeri a csillagát, ha találkozik vele.
Ott fénylett hát a ragyogó, duzzadó csillag a millió között, láthatatlan, de elszakíthatatlan cérnaszállal vezetve magához a gazdáját, aki megfontolt mozdulatokkal kapaszkodott a létrán felfelé.
Samu bácsi régóta magányos volt.
Ahogy magányosan állt kis kunyhója is a csillagok alatt, alacsony, düledező fakerítéssel körülvéve. Idejét sem tudta már, mikor lépett be utoljára valaki a díszes kapun, mikor hevert el egy vendég az udvar közepén strázsáló, terebélyes szilfa lombja alatt.
A magány ezüstfényű pókhálókat lehelt a házikó sarkaiba, finom porral hintette be a roskadozó könyvespolcokat és az ablakban leskelődő mindentlátó teleszkópot. Hosszú, fekete csövéről egy tenyér alakú porfolt hiányzott csupán, ott, ahol Samu bácsi megragadta, valahányszor belenézett. Az aprócska konyhában egyetlen tányér, egyetlen pohár, egyetlen kés, egy villa, és egy kanál árválkodott, az ablak alatt, a falnak támasztva magányos kis asztal állt, egyetlen székkel.
Egyedül töltött évei azonban a végükhöz közeledtek, lassan, cammogva, egészen kicsit reszketve, ahogy maga mögött hagyta az indigószín létra újabb és újabb fokait.
– Jövök már – dünnyögte az öreg, szemét le sem véve a csillagról, ami mind közül a legfényesebben ragyogott.
Ahogy fogyott a távolság Samu bácsi és a csillaga között, ahogy egyre távolabb került a kunyhó, és egyre kisebbre zsugorodott, végül szinte el is tűnt a szilfa, úgy vert egyre hevesebben Samu bácsi szíve. Na, nem a mozgástól, hiszen a hosszú-hosszú évtizedek alatt ezer meg ezer alkalommal mászta már meg a létrát, olyan volt ez neki, mint egy kellemes erdei séta. Nem, nem, sokkal inkább az izgalom késztette vágtára a szívét. Különleges, megismételhetetlen pillanat előtt állt, ugyanis egy életben csak egyszer érik be az ember csillaga.
És Samu bácsit már csak néhány lépés választotta el attól, hogy leszakíthassa az égről a sajátját.
Az indigókék létrán állva, mielőtt a lábát az utolsó fokra emelte volna, egy pillanatra megtorpant. Nagy, kérges tenyere izzadni kezdett, és félő volt, lecsúszik a létra oldaláról. Gyomra tájékán rosszféle bizsergést érzett, mintha egész bensője készülne összezsugorodni.
Kétség kezdte szorongatni a lelkét.
Jár neki egyáltalán ez a csillag? Le szabad-e szakítania, az övé-e egyáltalán, vagy csak félreértett valamit? Nem lenne-e jobb helye valaki másnál, szebbnél, jobbnál, okosabbnál?
A feje felett feszülő égbolt bölcs hallgatással felelt.
– Igazad van – motyogta az öreg. – Én sem félhetek örökké.
Nagy sóhaj kíséretében fellépett hát az utolsó létrafokra, kinyújtotta a kezét, és finoman a tenyerébe fogta a csillagát. Egy szempillantásnyi ideig vakító ragyogás fényszínű takarója borította be az eget, majd újra visszatért a jól megszokott sötétség. A csillag langyosan simult Samu bácsi tenyerébe, és szinte magától leszakadt az égboltról. Az öreg néhány pillanatig gyönyörködött benne, ősz szakállában csendesen bújt meg a mosoly. Vállán pihenő cifraszűrének zsebébe rejtette a csillagot, majd búcsúzóul egy kedves, gömbölyű felhőcskét bodorított a mélykék égboltra.
A felhők voltak Samu bácsi kedvencei. Szerette a komorakat, a virgoncakat, a kergetőzőket és a súlyosan megülőket, szerette a tejfehéreket és a piszkosszürkéket, meg azokat, amelyikeket csak búsliláknak nevezett. Szerette a nagy, méltóságteljes felhőket, de még azoknál is jobban az aprócska foszlányokat, amelyek könnyedén úsztak át az égen.
Most mégis egy fészkelődő bárányfelhőt hagyott maga után, úgy érezte, ez az alkalomhoz illő. Hiszen úgy ficergett a szívében a boldogság, olyan fehéren gomolygott benne a remény, mint ahogy ez a kis felhő ficergett és a gomolygott a csillagok között.
Művével elégedetten, egy réges-régi csillagpásztor-nótát dúdolva elindult a létrán lefelé.
Könnyedén lépdelt, szinte szállt, akár a feje búbja felett elröppenő fülemüle.
Bár izgatott volt, mégsem hagyta ott, az égboltnak támasztva az ezerfokú létrát, nem akart bosszúságot okozni az utána következő csillagcsősznek. Gyorsan, kissé kapkodva összehajtogatta, a vállára vette, és visszavitte a helyére.
A kis konyhába lépve megcsóválta a fejét. Nem, ez így nem lesz jó, ez így nem illendő. Fogta a sarokban szomorkodó seprűt, lehussantotta a sarkokból a pókhálókat, majd elővett egy tiszta rongyot, és a ház összes polcát, a konyha összes pultját, végül a mindentlátó teleszkópot is megszabadította a sokéves portól. Legutoljára kiseperte a konyhát, a szobát és az előszobát. A kunyhó ragyogott ugyan, de Samu bácsi továbbra is elégedetlenül ráncolta a szemöldökét.
Egy darabig szobáról szobára járt-kelt, míg a hajnal leselkedni nem kezdett az ablakok tövében. Akkor aztán eszébe jutott, mi hiányzik. A házikó mögött álló sufniba rohant, és munkához látott.
Fűrészelt, fúrt, faragott, szegelt és csavarozott, csiszolt és festett szakadatlanul.
Mire kidugta az orrát a sufniból, csillagos éjszaka volt megint.
Megveregette kerek szakállát, csak úgy záporozott belőle a fűrészpor. Kézfejével megtörölte izzadt homlokát, dióbarna festékcsíkot hagyva maga után, majd szusszant egyet.
Fogta a művét, visszacammogott a konyhába, az ablak alatt árválkodó asztalt a helyiség közepére állította, a régi, dísztelen székét az egyik asztalfőre tolta. Ezután könnyes szemmel nézett végig a mívesen faragott új széken, amelyen épphogy megszáradt a festék. A másik asztalfőre állította.
Végre előhúzta a zsebéből a csillagát, nagy szeretettel végigsimított rajta, és a székre fektette.
Amint a kövér telihold fénye beóvakodott az ablakon, és a csillagra esett, az világszép leánnyá változott. Samu bácsi pedig újra azzá a szép szál legénnyé lett, aki azelőtt volt, mielőtt csillagcsősznek állt.
– Hát te vagy az! – súgta a leány boldogan.
Sámuel, az egykori csillagcsősz elkerekedett szemmel méregette hol saját megfiatalodott kezét-lábát, hol a leánnyá változott csillagot, és szóhoz sem jutott a gyönyörűségtől.
– Én lennék – motyogta, és úgy pirult hozzá, mintha pipacsvirágok nyíltak volna az arcán.
– Pontosan téged vártalak – mosolygott a leány szemérmesen.
Sámuel kései vacsorát rittyentett, az utolsót, amit a csillagos égbolt alatt álló kis kunyhóban költött el. Holnap reggel megérkezik az új csillagcsősz, ő pedig élheti végre azt az életet, amit annak idején hátrahagyott, hogy az égboltot őrizhesse.
Egy tányérból ettek a leánnyá változott csillaggal, egy pohárból ittak, egy késsel, egy kanállal, egy villával, hiszen ez volt az egykori Samu bácsi minden vagyona.
Mégis ő lett immár a leggazdagabb ember széles e világon.
Kemendy Júlia Csenge 1994-ben született Pápán. Író, szerkesztő. Publikált művei: Borókakömény (Csillagles, 2017); A sötétség, aki félt a gyerekektől (Kalandra fel! 2019) Első meseregénye, Az Anyacsalogató Hadművelet 2021-ben jelenik meg a Napkút Kiadó gondozásában.
Nagy Bettina 1999-ben született. Középiskolai tanulmányit a Pápai Református Gimnáziumban végezte grafika szakon. Jelenleg természetvédelmi mérnök szakos hallgató Sopronban.
