Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Benkovics Judit: Tíz perc

Fotó: a szerző archívuma

Mellénk lép egy szemüveges ember, nagyon magas, vicces kalapban és fekete pólóban, hatalmas bőrönddel, próbálom kitalálni vajon mi lehet benne. Talán egy torta. Az mégsem lehet, mert elolvadna. Vagy egy varázspálca, bár ahhoz túl nagy az a táska, pedig akkor idevarázsolhatná a vonatunkat.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: Egy falunak tizennégy meséje

Fotó: Kelemen Kinga

A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Extraszisztolé

Fotó: a szerző archívuma

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Bővebben ...
Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...

Rendszer(kritika) újra?

Dragomán György: Rendszerújra, Magvető, Budapest, 2018.
A Rendszerújra széles műfaji és tematikus skálája, akusztikai rétegei, szineztézikus nyelvi érzékelésmódja, az agresszió, az erőszak, a kiszolgáltatottság előállításnak poétikai összhangzat-tana (a kötet sci-fi-novellái mellett találhatók a szájhagyományban élő boszorkányság köré épülő darabok, de az atlantiszi elsüllyedt város mítosza is előkerül) teszi lehetővé, hogy a szövegek a diktatúra-alakzatok és effektusok tematikus regisztrálásán túl is olvashatók, értelmezhetők és élvezhetők legyenek.

 

Meiszterics Adrienn 1995-ben született Kaposváron. A Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója. A XXXIV. OTDK Humán Tudományi Szekciójában 3. helyezést ért el, pályamunkájáért a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár különdíjában részesült. Kortárs magyar prózával és Nemes Nagy Ágnes költészetével foglalkozik.

 

 

Akik „rendszerkritikai” irodalomként olvasták Dragomán György eddig megjelent köteteit, azoknak a szerző legutóbb napvilágot látott könyvével kapcsolatban sem kell csalódniuk, látszólag ugyanis a Rendszerújra is csatlakozik ahhoz a hagyományhoz, amelyben ez az értelmezési irány tekinthető a Dragomán-szövegek befogadását vezető szempontnak. A Dragomán korábbi köteteinek mindegyikében megjelenő diktatórikus rendszer általi elnyomás reprezentációját (amely rendszerint az elnyomóhoz köthető erőszak bemutatására koncentrál), a Rendszerújra mintha már a borító és a fülszöveg alapján is igyekezne még jobban kiemelni. Ezenkívül a kötet alcíme (Szabadulástörténetek) is azt hangsúlyozza, hogy a Rendszerújra diktatórikus rendszerekből történő szabadulástörténeteket gyűjt össze. Ezáltal mindinkább rájátszik arra, hogy ez a fajta, szokásosnak is tekinthető olvasat kerüljön előtérbe.

 

A Dragomán-recepcióban tehát túlnyomó részben a rendszerkritikai olvashatóságra helyeződik a hangsúly, sokkal inkább erre, mintsem a szövegek nyelvi-poétikai felépítésére, pedig Dragomán szövegei a sokat tárgyalt erőszakot implicite is felmutatják, az erőszak Dragomán teljes életművében a szövegek tematikáján és a cselekményen túl is megidéződik. Sok esetben − a Rendszerújra szövegeiben azonban kifejezetten − az anyagokhoz és érzékekhez kapcsolódó visszatérő elemek közvetítik az erőszakot. Ezzel összefüggésben pedig – és így a korábbi kötetekkel is, de kifejezetten az Oroszlánkórussal[1] mutat hasonlóságot – a szöveg sajátos, „zenei nyelvezetét” lehet vizsgálni, amely szintén a tematikus olvasásban nem hozzáférhető erőszak formáit hívhatja elő. A zeneiséget létrehozó narrációs eszközök (többek között az elbeszélő váltakozó ritmust kifejező megnyilvánulásai, amelyek gyakori ismétlésekből, mellérendelő szerkezeteket megszakító, lezáró kijelentésekből állnak[2]) és trópusok, főként geminációk, alliterációk[3] a Rendszerújra történeteiből kiindulva feltehetően nem a szöveg ritmikai sajátosságaira világítanak rá. Ezenkívül nem a tematikus szinten megjelenő zeneiség hangsúlyozása és magának a zenének az előhívása a céljuk[4], hanem a szöveg által megjelenített erőszaké. Ilyen értelemben a zeneiség és az erőszak létmódja összekapcsolódik, ez a párhuzam pedig olykor a cselekmény szintjén is megmutatkozik a kötetben. Többek között annak kezdődarabjában, amelynek már a címe is (Menedék) az egész kötet prolepsziseként szolgál, valamint kapcsolódási pontot mutat a Szabadulástörténetek alcímmel is. A novellákban nem a szabadulás mint a végső megnyugvást nyújtó esemény megy végbe, hanem minden esetben csak az arra irányuló vágy mutatkozik meg. Ez többnyire meddőnek bizonyul és gyakorlatilag csak egy menedékben ölthet testet, ami leginkább a halállal azonosítható. Ez a fajta halálban megvalósuló szabadulás a Menedék zárójelenetében érhető tetten, ahol az elbeszélő a disztópikus, törmelékkel teli világból az üldözője elől zsákokban keres rejtekhelyet, amire végül ugyan rátalál, de ebben a jelenetben sincsen meg a remény az életben maradásra, ez pedig a későbbi darabok szinte mindegyikének végkimenetelét megelőlegezi. A halál mint menedék a novellák legtöbbjében sem jelenik meg explicite, a körülményekből ugyanakkor ez minden esetben sejthető, erre példaként szolgálhat a Medvezsír, amelyben a szereplők egy előzőleg nyugtatóval kezelt medve hátán hagyják el disztópikus közegüket,. A menekülés módjából tehát feltételezhető, hogy a nyugtató hatásának elmúlása után az ő szabadulásuk is a halálban valósul meg. Ezt a fentebb idézett Átkelés című novella[5] pedig a határon való átlépés nehézségeiben metaforikusan az egyén szintjén is megjeleníti, ami a Rámen[6] időutazójának „jóslatában” a teljes emberiség menekülésére is kiterjeszthető. A halál mint megváltás szövegbeli kapcsolata mindemellett azért válik érdekessé, mert egy diktatórikus rendszerben, amelynek többek között a vallási gyökerek felszámolása is célja volt, a kereszténység által hirdetett megváltó halál ─ a fentiek szerint ─ fellelhető jelenléte a rendszer elleni lázadást is képes lehet megmutatni.

 

A Rendszerújra a teljes életmű felől nézve leginkább A pusztítás könyvével[7] állítható párhuzamba: „Amikor átérsz majd a túloldalra, azt várod majd, hogy egy csapásra minden megváltozzon. Azt hiszed, hogy attól, hogy odaát vagy, megváltozik a fű színe, megváltozik az ég, megváltozik a föld. Azt várod, hogy egy csapásra minden más lesz, úgy, mintha elvágták volna a valóságot, úgy, mintha egyik valóságból a másikba léptél volna át, mintha egy csapásra átkerültél volna az egyik létezésből a másik létezésbe.”[8] Az idézett részlet kiválóan láttatja a két kötet közötti kapcsolatot, mivel A pusztítás könyvében használt „mintha”-jeleneteket, valamint az aktívan működő szereplői képzeletet a Rendszerújra hasonló szövegrészei is középpontba állítják. Mindezt a szövegek mindkét esetben dinamizmust kifejező mellérendelő szerkezetekkel viszik színre, amely eljárás által a pusztán szereplői képzelet termékeként felvázolt történések valóságként reprezentálódnak. A két kötet hasonlósága továbbá az érzékletes szinesztezikus képzettársítások terén is megfigyelhető, amelyek A pusztítás könyve esetében az érzékelés kiemelt szerepének tulajdoníthatók, a Rendszerújrában viszont poétikai eszközként szerepelnek: az erőszak és az erőszak közegének ábrázolásaként.

 

A technológiai, futurisztikus szavak – mint csápkábel[9],látvánfid[10], kiberháború[11] – használata olyan hatást kelt, mintha ezek már önmagukban erőszakot kifejező megnyilvánulások volnának, hiszen idegen csengésű ismeretlenségükkel nyomatékosítják a szövegek világának látszólagos hétköznapisága mögött húzódó disztópikus jelleget. A Vattacukor című szöveg esetében ezt a köznyelvbe beágyazódó – többek között – látványfid szó szerepeltetése viszi színre, amelyen keresztül láthatóvá válik a szöveg antiutópisztikus tere, a szónak abban az értelmében is, hogy ez a látványfid (amin keresztül a novella szereplője megfigyeli felesége szeretőjét), valóban láthatóvá is teszi mindezt. Ily módon ezen szavakhoz egyfajta személytelenítő, eltávolító árnyalat társul. Továbbá annak ellenére, hogy szorosan kapcsolódnak az érzékelési-tapasztalati folyamatok létrehozásához, általában elidegenítő felhangjuk van, valamint az elbeszélői szubjektumok távolságtartásával együtt teremtik meg a személytelenség hangulatát. Azonban elképzelhető, hogy a felsorolt szavak elidegenítő hatása csupán túlírtság, és a szöveg csak túlzott alkalmazásuk által tűnik idegennek és szaggatottnak, ha kisebb arányban szerepelnének ilyen típusú kifejezések, úgy csupán egy a poszthumánnak is nevezhető imaginárius világ adekvát kellékeként állnának. (A túlírtság vádja egyébként sem lenne teljesen idegen a Dragomán-szövegek kritikai megfigyeléseitől.) Ebben az alkalmazási módban viszont a részletes érzékelési tapasztalatokkal paradoxont teremtve értelmezhetők egyfajta agresszióként, anélkül, hogy a szavak és a cselekmény szintjén megjelenne bármiféleképpen az erőszak.

 

A kötetben szereplő szövegekről az is elmondható, hogy nagyobb részük általában belső nézőpontú, sokszor pszicho-narrációs elbeszélésmódjuk miatt a szóbeliség határára kerülnek. Gyakoriak az élőbeszéd-szerűséget, bizonyos leírások esetében pedig a szabad gondolatáramlást imitáló jelenetek: „félek, hogy nem sikerül, és elkap, és megver a vasvonójával, félek, hogy összetöri a csontokat a kezemben”[12] ─ az idézett részlet az ismétlésekkel összekötött, halmozott mondatrészekkel teremti meg a rettegést, amely fokozásként is szolgál és amely a már említett implicit erőszak ábrázolásának kiváltója is lehet, a félelem kifejezésével, valamint ezzel párhuzamosan a vasvonó szó használatával. A vas előtag ebben az esetben az egyébként rendszerint fernambukfából készült vonóval ellentétes anyagiságával a novella elején megnyilatkozó „fogva tartó” jellemével korrelál, amely a későbbiekben, amikor „a sarkain ringatózva játszik […] ahogy behunyt szemére nézek, látom, hogy a szemhéjai mögött lassan ide-oda fordulnak a szemgolyók.”[13], megjelenik a fogva tartó lágysága, amely ellentétben áll a vaskeménységű jellemmel, amellyel nem engedi az elbeszélőt szabadon, ez pedig a narrátorban egyfajta zavart kelt: „ettől hideg áram fut végig rajtam”[14]. Gyakorlatilag ez a zavar, a kíméletlen ember gyengéd viszonya a zenéhez, vagyis ez a paradoxon teremti meg a novella kellemetlen légkörét. Az anyagokkal való játék a kötet egészében megfigyelhető: a víz és a fény motívuma, valamint a tapintás és szaglás kiemelt szerepe a novellák szinte mindegyikében megjelenik, és az előző példához hasonlóan közvetítőként szerepel, és ezzel együtt összefügg az erőszak említett ábrázolási módjaival. A Takarodó szereplője az égből lezúduló esővízből lát emberi alakokat, vélhetően a helyszínen elhunyt személyeket kirajzolódni.[15] A Gát[16] című novellafüzérben pedig (amelynek  imaginárius világában egy viszonylag erőteljesen elszeparált víz alatti és fölötti város jelenik meg) a vizes közeg minden esetben az emberek halálát vagy sérülését okozza, emellett pedig a füzér Hal című darabjában a víz önállóan cselekvő entitásként jelenik meg, ami erőszakosan lepi el a tárgyakat.[17]

 

A Rendszerújra széles műfaji és tematikus skálája, akusztikai rétegei, szineztézikus nyelvi érzékelésmódja, az agresszió, az erőszak, a kiszolgáltatottság előállításnak poétikai összhangzat-tana (a kötet sci-fi-novellái mellett találhatók a szájhagyományban élő boszorkányság köré épülő darabok, de az atlantiszi elsüllyedt város mítosza is előkerül) teszi lehetővé, hogy a szövegek a diktatúra-alakzatok és effektusok tematikus regisztrálásán túl is olvashatók, értelmezhetők és élvezhetők legyenek.

 

[1] Dragomán György, Oroszlánkórus, Bp., Magvető, 2016.

[2] „A fájdalmat meg lehet szokni, azt, hogy nincs tested, de fáj mindened, azt el lehet fogadni, néha még örülni is lehet neki, a fájdalom emlékeztet arra, hogy valaha volt tested, hogy ember voltál, igazi hús-vér ember, igen, ha engeded, a fájdalom előhozza a tested emlékeit, azt, hogy milyen érzés volt nyújtózni, hogy feszült a combodon a bőr, amikor leguggoltál, hogy milyen volt beleszagolni a szélbe, milyen volt tudni, hogy széttárt karokkal le fogsz rohanni a meredek lejtőn. Ne állj ellen.” – Dragomán, Rendszerújra, Bp., Magvető, 2018, 157.

[3] Az alliteráló hangok előfordulása néhány esetben az alliteráló szókapcsolaton kívül is folytatódik, egy adott értelmi egységen belül: „Az anyám azt üzeni, hogy ha nem adod vissza neki, a véredet veszi – mondta, rám vicsorgott. – Törődsz is te az anyáddal – vicsorogtam vissza rá –, akkor nem haraptad volna már csók közben véresre az ajkamat.” – Rendszerújra (244). Az idézett jelenetben a v hang újra szerepeltetése biztosítja a zeneiséget, ami a szavak jelentése által az erőszak ábrázolásában is szerepet játszik.

[4] Ahogyan a kötetekben nem szereplő Madrigál[4] novellában, ahol a zenei madrigál felépítését imitálja a szöveg, ráadásul egy Monteverdi-madrigál szövegét a novellába ágyazva teszi ezt az imitációt nyilvánvalóbbá. vö.: https://qubit.hu/2018/01/25/madrigal Letöltve: 2019. 08. 07.

[5] Dragomán, Rendszerújra, Bp., Magvető, 2018, 11

[6] Im., 54.

[7] Dragomán, A pusztítás könyve, Bp., Magvető, 2014.

[8] Im., 11.

[9] Im., 85.

[10] Im., 72.

[11] Im., 68.

[12] Im., 7.

[13] Im., 8

[14] Uo.

[15] Im., 25.

[16] Im., 30.

[17] „A tócsa mindjárt még jobban szétfolyik a repedezett aszfalton, mindjárt fekete folyadékcsápokat növeszt az ő irányába, aztán a víz befolyik a szandáljába, átnedvesíti a zokniját, szinte érezte is már, hogy felkúszik a lába szárán a hidege.” – Im., 31.

Meiszterics Adrienn