Kevéske hal a bódéban

Részletek

Rizsányi Attila vajdasági lapszemléje

Lassan fél éve indul lassan az év.

Drámai a hangulat az egyetlen havi megjelenésű, vajdasági magyar irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat háza táján. Ezt a ziccert nem hagyhattam ki, de ijedelemre semmi ok: csupadráma duplaszámmal vágott neki az évnek a Híd.

A tartalomjegyzékből már sejthető a turpisság, mert csak nem ok nélkül ír három szerző azonos, talán kissé szemmegakasztó címre drámát. Nincs sor a halasbódénál – állítja Fehér Miklós, Kocsis Árpád és Szalai Bence drámájának címe is, és most átadom a szót Madár Anikónak, aki összefoglaló szövegében többek között erre is magyarázatot ad. „A cím a Magyar Szónak a drámaíró napján megjelent számából kerül ki reggel, sorsolás útján, a kész szövegek pedig ugyanezzel a módszerrel találnak maguknak rendezőt és előadói csapatot ugyanaznap este. A végeredmény a nézők elé másnap este kerül. Mivel már jóval túl vagyunk a bemutatókon, a színészek már rég el is felejtették a fél nap alatt megtanult szöveget, ismeretes a zsűri döntése, így az általuk felállított sorrend mentén tárgyaljuk azt, hogy ki milyen módon sütötte ki a maga halacskáját.” Ez a bizonyos halacska már januárban kisült, a XVIII. Vajdasági Magyar Drámaíró Verseny közönsége megérezhette a sajátos illatát és ízét a helyszínen – ez egy valóban soha meg nem ismételhető színházi jelenség. A Híd olvasói viszont a január–februári számban kézhez kapták az egynapos vajúdás után megszült drámákat, és azért is szerencsés, hogy Madár Anikó összefoglalója csak ezek után került be a lapba, mert így még az ítészek véleményének ismerete nélkül olvashatja a nagybecsű friss-szemű. Amikor viszont odáig érünk, már nemcsak a zsűri döntéséről, hanem a művelődési szerkesztő–újságíró alaposságával minden lényeges körülményről, szerzőkről, rendezőkről, szöveges és színpadi változatokról, azok viszonyrendszeréről tudósít.

A versenyre felkért, drámaírásban kevésbé jártas szerzőket követően bejáródott hangokkal és tollakkal folytatódik a szám, Lénárd Róbert drámatrilógiát közöl, majd Terék Anna és Varga Tamás egy-egy négyszereplőst, családi közegben mozgót. És egyelőre ennyi, mármint ami a Híd idei termését, sőt: ami a nyomtatott folyóiratokat illeti – ezen kívül csak a Bácsország jelentkezett 2019-ben. Nem állhatom meg a zárójeles megjegyzést zárójel nélkül: ha vajdasági magyar közegben dolgozó művelődési, netán ún. oknyomozó újságíró lennék, utánamennék ennek a döcögésnek, hogy miért ilyen kevés a folyami irathal az újságos bódéban, talán van még hely, ahol le is lehetne közölni, bármi derül is ki, és még esetleg valamilyen diskurzus is kialakulhatna a folyóiratainkról (zárójel bezárva).

Visszatérve az eredeti kereteink közé, megjelent tehát a Bácsország honismereti szemle 86. száma, amely az idei első, és bár nem hirdettek meg tematikát, a szövegek jelentős része kapcsolódik a száz évvel ezelőtti eseményekhez, és ezek mentén reflektál a helyi vonatkozásokra. Így például az 1919-es vasutassztrájk kapcsán előkerül annak egyik központjaként Szabadka, a tágabb térség pedagógusainak szolgálati esküje az impériumváltás irányából kerül előtérbe, meg szó esik a bankjegyek felülbélyegzéséről is. A 16 cikknek azonban nem mindegyike erre az időszakra koncentrál: a szerémi borvidék múltjának az 1400 és 1500 közötti időszakát tárgyalják, a szovjet–jugoszláv konfliktus ügye pedig 1953-ig tolja ki a lapszám időkeretét. Emellett könyvszemlével is jelentkeztek, továbbá a természeti, valamint a kulturális örökség rovatai is frissültek (homoki nőszirom és törökkanizsai templom).

A webmagazin és olvasóterem (www.zetna.org) Tuvalu cím alá rendezve tett közzé szövegadagot, pontosabban versadagot, amelyek jórészt a víztematikával és -szimbolikával kacérkodnak. A zEtna ezzel nyilván a tavaly novemberi fesztiváljának lenyomatát adja meg – úgy látszik, ez egy ilyen lenyomatadó évindítás. Itt ínyencségre találnak a fordítások összevetésének kedvelői is, hiszen eredetiben és magyar változatukban is feltűnnek szövegek, így a Tuvalu című Gojko Božović-vers is („Tuvalu se zubima drži za vazduh” – „Tuvalu foggal kapaszkodik a levegőbe” [Beszédes István fordítása]).

A Családi Kör hetilapként továbbra is megadta az egy vagy néhány oldalas teret az irodalomnak, ezt változó minőség, mennyiség, milyenség, műfajiság tölti meg. Nem maradnak kizárólag vajdasági berkekben, az áprilisi hónap könyve történetesen Marton László Távolodóé volt, de szintén április elején volt terítéken Móra Regina Pöttömvárosának recenziója is. A költészet napján verseket szolgáltak fel egy oldalon, a májust Szabó T. Anna féloldalasával kezdték, a másik fél oldal pedig folyóiratszemle volt. Vegyesfelvágottságról beszélhetünk ugyan, de talán egy vajdmagy hetilap egynéhány oldala esetében ez egy jártható út (nyilván másikak mellett). Egyetlen napilapunk mellékleteiről azonban már nem igazán tudom ugyanezt ilyen határozottan kijelenteni. Nem a mindennemű sokszínűség képviseletével lenne gond (ha lenne), sokkal inkább azzal, hogy a hétvégi Kilátó és a hétfői Üveggolyó mintha képtelen lenne meghúzni saját körvonalait. Tudom-tudom, ezen a ponton fordul át ez a szemle teljesen morgósba, mégis kikívánkozik: miközben az Üveggolyó művelődési mellékletként helyenként kifejezetten szépirodalmi szövegeket hoz, az irodalmi mellékletként meghatározott Kilátóban meglehetősen nagy teret kapnak az olyan szövegek, amelyek mintha a művelődési rovatból maradtak volna ki, esetleg az ott érintett témák valamivel bővebb feldolgozása lenne. Lehetséges, hogy ennek oka a lappal terjesztett Előretolt Helyőrség esetleges elszívó ereje is, de erről nem tudok nyilatkozni, mert online előfizetőként nem jár nekem a 16 plusz oldal, hiába a pszeudolapozó lehetőség. De talán a többi halra nem várunk hiába, és kis szerencsével arra se, hogy néhány kuszaság kigubancolódjon.