A hallgatáson túl

Részletek

Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások Könyve, Jelenkor, Budapest, 2017.

Kész Orsolya 1994-ben született Csíkszeredában. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának másodéves mesterszakos hallgatója. Jelenleg egy ösztöndíjprogram keretén belül az ELTE BTK-n tanul. Az aszem.info irodalmi és társadalmi platform kritikarovatának szerkesztője.

Tompa Andrea legfrissebb regénye, az Omerta – Hallgatások könyve ismét Kolozsváron játszódik, ezúttal az 50-es években. A történéseket négy én-elbeszélő szólamán keresztül követhetjük végig: egy széki asszonyén (Szabó Ződ Mesés Kali), egy rózsanemesítőjén (Décsi Vilmos Ottó), egy hóstáti leányén (Butyka Annuska) és egy apácáén (Butyka Róza Eleonóra OFM). Mindezt egy párhuzamos és polifonikus szerkesztés teszi lehetővé: nagyjából ugyanazt az időintervallumot hangnemükben, temperamentumukban, szókincsükben eltérő szólamok mutatják be, amelyek figyelembe veszik a szereplők határait, tudásszintjét, nyelvi lehetőségeit. Annyit tudunk, amennyit a szereplők tudnak, tudni akarnak vagy mernek, érteni képesek az őket körülvevő politikai és társadalmi valóság(ok)ból. Ehhez azonban az kell, hogy a szerző hallgasson, átadja a beszéd jogát szereplőinek.

„Az ember kétszer nem tud ugyanúgy mondani semmit. Csak a hallgatás egyforma.” (137.) – mondja Décsi Vilmos, a regény viszont éppen azt tanúsítja, hogy a hallgatás is sokféle: más a vallatótiszté a Szekuritátén, Décsié Kali mellett és fordítva, Lali hallgatása, a néma papé Szabédi temetésén, a hallgatás ’56 kapcsán, Annuska hallott anyjának hallgatása, Pujué, a lóé, az apácáké és agrárnőké a tárgyaláson, de másképp hallgat a rózsa is, Annuska is Vilmos bácsi ölében. De nemcsak a hallgatás, a vallomás is sokféle, de legalább három típusa igen hangsúlyos a regényben a választott elbeszélésmód szempontjából.

A klasszikus vallomás a perszonális elbeszélés egyik alaptípusa, amelynek fő témája a szubjektummá válás története. Itt elsősorban nem az az érdekes, hogy mi történt, hanem hogy mit jelent az, ami történt az elbeszélőknek, hogyan tudják megélni, feldolgozni, érteni és elmondani a körülöttük és bennük folyó történéseket (sok mindenről, amiről az egyik szereplő hallgat, egy másik narratívájából szerzünk tudomást, például a Vilmoska születésének körülményei Décsi és Kali könyvében) – ez az, amit végül is a szerző kínál szereplői számára. A regényben ezzel szembe helyezkedik az a típusú vallomás, amely a hatalomgyakorlás, a fegyelmezés eszközeként működik a társadalmi gyakorlatok legkülönfélébb területein (a börtönben, az egyetemen, a pártban). Ilyen például a beismerő vallomás, az ún. autokritika, az önéletrajz, amelyet az egyes szereplőkről írnak vagy velük iratnak. Ezek a szórabírás erőszakos formái, s nem a szubjektummá alakulásban van szerepük vagy az önformálás és a tudatosítás lehetőségeiként jelennek meg, éppen ellenkezőleg: „És van nekem olyan önéletrajzom, amibe semmi szó az emberről nem esik” – olvassuk a Vilmos könyve végén, miközben Décsi mellett ott tornyosulnak a dobozok élete egyes, mások által szelektált és narratívába szervezett részleteivel, eseményeivel, amelyekben a legtöbb elem az ötvenes évek államszocializmusában uralkodó társadalmi modellnek és politikai berendezkedésnek megfelelően íródott, és nem abból származik, ami személyes, a belső, tudati élet szingularitásához tartozik. A harmadik típusú vallomás Eleonórához kapcsolódik. Vallomás és gyónás, beszéd és hallgatás feszültsége, valamint az ezekkel kapcsolatos autenticitás kérdése talán itt a legszembetűnőbb („Eldarálja a háláját. Látszik, betanulta, nem szívből mondja. Aztán még mond autokritikát. Azt többen is mondanak. Gyónnak, hogy milyen vétkeik vannak” 518.). Ez a típusú vallomás nem illeszthető a vallatás kereteibe, Eleonóra könyve elején például a vallatás kudarcba fullad, mert a nővér nem képes a másik típusú „gyónás” konvenciói szerint vallani. Az omertát, a hallgatási fogadalmat, melyet a Román Népköztársaság írat alá azokkal, akik fölött „kegyelmet gyakorol” szintén megszegi, amikor elmondja a vele megtörténteket húgának – ez a világi szerződés nem korlátozza a vallomás megtételében.

A regényből tehát úgy tűnik, hogy az ’50-es évek politikai berendezkedésének legitimitását és erejét a nyelv adja, a hallgatás és beszéd dinamikájának szabályozása. Az így létrejövő társadalomban a testek (emberek és állatok), anyagok, a természet és a különböző erőforrások fölötti uralmat eszmék, ideológiák nevében gyakorolják, ezért nem tudja Vilmos elmondani a szekusoknak, hogy mi a rózsa: „De a rózsa, hát azt hogy mondjam el ezeknek a bőrkabátosoknak? A rózsa, elvtársak, a rózsa, magyarázom nekik, a rózsa, az nem egy virág, mondom, mikor ott nézelődnek a kertben. Hogyan mondhatnám el annak, aki nem tudja, mi a rózsa?” (145.), mert számukra a cél az ipari termelés, a fejlődés, nem pedig az alkotás (ami mindezeknek maximum alárendelődhet) és az „öncélú rózsa”.

Míg a szerző előző regényében, a Fejtől s lábtólban, az általa felhalmozott információnak és szerteágazó tudásanyagnak a beillesztése, a (fikciós)szöveg szerves részévé tétele nem történt meg maradéktalanul, ennek következtében pedig a személyes történet rovására gyakran ékelődtek be leíró jellegű részek, amelyek zsúfoltságuk miatt egy idő után fárasztóvá és nehezen követhetővé válnak (például az erdélyi és magyarországi fürdőkultúráról szóló részek). Addig, itt a rózsa (nemesítésének) történetén keresztül, Décsi róla való beszédén át követhetjük végig, ahogy a diktatúra megteremti saját nyelvét és lassan beszüremkedik beszélői történeteibe: „Én hiszek az akklimatizációban (…) Az ember is képes rá, természetes dolog. Az akklimatizációra. Mert mi, emberi faj, élünk a forró övön, élünk az örök hóban, élünk gazdagon és szegényen, palotában és szalmafedél alatt. Mert mindent megszokik az ember is. Éppígy a természet. Ez a micsurini biológia alapja ugyanis. Mi is meg tudjuk szokni és szeretni az új hazánkat” (291.). Innen nézve Eleonóra könyve bizonyos értelemben ellenpontozza is a Vilmosét (illetve jóval lazábban is kapcsolódik hozzá, mint a Kali, meg az Annuska könyve), s úgy tűnik, hogy a diktatúra totalizáló nyelvével (és az ebből következő világképpel) szemben csak egy másik típusú totális nyelvnek van „esélye”, még akkor is, ha a szakrális nyelv totalitása másként tevődik fel.

A szerző szereplőinek nem csak a mesélés, a perszonális elbeszélés lehetőségét biztosítja, a pluriperspektivikus történetvezetést a hatalom egyszólamúságával szemben (amely elidegeníti a szereplők egy részét saját történetétől), hanem ezeken keresztül azt is felmutatja, hogy milyen nemi, szociális és (szűkebb vagy tágabb értelemben vett) társadalmi viszonyai lehetségesek az ’50-es években egy férjétől elszökött széki parasztasszonynak, egy szobafestőből, majd tűzoltóból autodidakta növénynemesítővé vált férfinek, egy félárva fiatal lánynak vagy egy börtönből szabadult apácának – egymással kapcsolatos érintkezéseik is jó érzékkel és finoman, a szereplők adottságaira figyelő pontossággal megrajzoltak.

A Tompa által létrehozott világ rétegzettsége lehetővé teszi, hogy a beszéd, a vallomás, a megszólalás stratégiáin kívül a különböző test-reprezentációkra, testérzékelési módozatokra, az egymástól eltérő hallgatásokra (kihallgatás, szilencium, tabusítás, nyelvi artikulálatlanság vagy nyelvvel nem rendelkezés, a megfélemlítés csöndje stb.), a férfi-nő viszonyra fókuszáló gender-szempontú elemzésre stb. is fel tudjunk fűzni egy koherens, a regényen átívelő értelmezést. A szerző ugyanis olyan nyelveket teremt (ezek megalkotása, a különböző regiszterek és szólamok kimunkálása jelentős írói teljesítmény), amelyeken keresztül például létre jöhet a testnek a női érzékelés felőli megformálása, a szexualitásról, a vágyakról vagy azok hiányáról, a különböző alakok közötti személyes viszonyokról, elfojtásokról, társadalmi tiltásokról, tabukról való adekvát és hiteles beszédmód.

Így a regény kompozíciójának és teremtett nyelvének poétikai és politikai tétjei egybe esnek. A személyes történetek nem privát történetek, hanem egy közös történet szólamai, ahol azonban nincs hierarchia, kiemelt esemény, minden mondat és történés ugyanolyan fontos. Ez nem pusztán írástechnikai kérdés, ebből következik az is, hogy az olvasó sosem tudja magához ragadni az ítélkezés jogát, s folytonos reszponzivitásra kényszerül, amely túl van a hallgatáson.