Vándorló könyvespolc 17.
- Részletek
Nem mintha ne lenne legitim mind a három irányultság, vagy akárcsak problémássá válna így az egybe- vagy összeolvasás: mind a három szerző mélyen gyökerezik a magyar modernitás és posztmodernitás irodalmi valóságában, és része kurrens irodalmi csoport(osulás)oknak – ezt támasztják alá az idézetek, intertextusok (Nagy Katánál egyenesen „inspiráció és lopás” gyanánt aposztrofálva), illetve a háromból két kötet esetén a mostanában divattá váló, kódaszerű köszönetnyilvánításdömping, amely amellett, hogy érdekes átfedéseket tartalmaz, kirajzolja, vagy legalábbis körvonalazza azt az intézményes és szövegszerű keretrendszert, amelyben a szerzők otthon érzik magukat, és ami kiindulási alapot képez a számukra; ez – néha már-már didaktikus és/vagy pedagógiai célú – magyarázatnak is tűnik: Tolvaj Zoltán a kötet végén a könnyebb (?) érthetőség kedvéért jegyzetet fűz a Bakelit című vershez, amely híres későmodern szereplők egy ikonikus sztorija a Kádár-kor és a nyugati kapitalizmus határterületein. Mindez értelmezhető lehet akár egy-egy szubjektív – mégis egymásba nyíló – irodalmi tér kinyilatkoztatásaként vagy egy exoterikus bevezetésként is a szépirodalomba és annak közegeibe – ízlése és olvasója válogatja.
Ablakok
Nagy Kata Inkognitóablaka esetében mégsem biztos, hogy könnyű dolga van a szépirodalom úgynevezett legbelsőbb berkein kívülről érkező olvasónak: a „kitalált személy”, aki többnyire egyes szám első személyben beszéli el a maga körül lebegő világot, nem csupán szó szerint néz ki, jár át, repül el és marad belül ablakokon majd minden versben – egyszerűségében is rendkívül komplex versmondatok („A megromlott mondatokra friss levegő kell”; „Valaki zsinóron lógatja be a holdat, az utolsó / utáni éjszakánkon” – csak hogy két példát ragadjunk ki) nyitnak ablakokat, képeznek termékeny huzatot különböző irodalmi hagyományok és megszólalási lehetőségek között. A lebegtetett, képlékeny, ugyanakkor határozott és különböző kontextusokból (a kórházi ágytól a tejútig sokfelé kalandozunk az alapszituációból, egy nagyszoba ablakából) szóló versek nem hagynak kétséget afelől, hogy Nagy Kata nagyon is tudatosan építkezik, és kíváncsivá tesz, hogy hova fokozható egy következő kötetben ez a hang és ez a nézőpont. A hermetikus irodalom legszebb hagyományai huszonegyedik századi köntösben újragondolva: a versek szemantikailag nem adják könnyen magukat, mégis már első olvasásra érzéki élményt ad az, ahogyan folynak, illeszkednek egymáshoz a sorok és az egymást követő versek, ciklusok.
Drogok
Horváth Benji hivatkozási alapja, keretrendszere – a rendszeres idézetek mellett – sokkal konkrétabb, ám épp ezért eltávolítóbb: a kötet eleji ajánlás a könyv tulajdonképpeni főszereplőit, a nagyközönség számára kevésbé ismerős személyeket – és az olvasó számára ismerősebb ismeretleneket – szólít meg felütésként, hogy aztán Kolozsvár és Budapest füstös, alkoholgőzös, betépett, hogy ne mondjam bemindenezett szemszögén keresztül láttassa, azaz a homályos tekinteten át engedje a körülményekhez képest láttatni ezeket a szereplőket mások mellett, akik a környezetbe be-bekukkantanak. Vagy akiket egyáltalán az elbeszélői hang ki bír emelni azzal a kifejezett igénnyel, hogy épp a homályos tekintet által láttassa színről színre ezt a terepet és közeget, a „névtelenek, száműzöttek, átkozottak, dicstelen halottak és maradékok” világát. Horváth Benji harmadik kötetében nem lep meg minket újjal: ugyanaz a vagabund szólal meg ugyanolyan ritmusosan, lüktetően, akit korábbról ismerünk; ugyanolyan, a sorok közt megbúvó melankóliával és dacos, fogösszeszorító „csakazértistovábbiszom”-attitűddel; ezúttal mégis valamiféle összefoglaló (lezáró?) hevülettel. A kötet ciklusai időrendben, 2008-tól napjainkig járják be Az amnézia útjait, kétséget sem hagyva afelől, hogy az elbeszélés (már ha lehetséges egyáltalán összefüggő elbeszélés egy ilyesféle gőzökkel telített világban) célja éppen az emlékezés útjára, az összefoglalás általi katarzisra való rátalálás. A sztorikat, gondolattöredékeket már-már rutinból invenciózus képzettársításokkal és rímekkel felmutató, összegző kötet olvastán (akárcsak az eggyel korábbi Beatcore után) bizakodhatunk benne, hogy a Horváth Benjiben rejtőző csavargó-elbeszélő lezárta a keserédes múltat, és új utakra indul – azért, reméljük, továbbra is stoppal megy majd.
Ikrek
A Fantomiker minden kétséget kizáróan a legérettebb és leginkább koncepciózus a három könyv közül. Tolvaj Zoltán majd’ tíz év után jelentkezett verseskötettel, és – bár a kritikának az első kettővel sem igazán gyűlt meg a baja – ebben az esetben a hallgatás és az érlelés jót tett a verseknek: az egyetlen tömegben, ciklusra bontás nélkül zúduló, tömény szövegfolyam felér egy (két, három, tíz) kalapácsütéssel, már ha az intenzitást lehet egyáltalán kalapácsütésekben mérni. A kötet kiindulópontja a mindenkiben benne rejlő kettős (vagy pontosabban: többes, többszöröződő) identitás, amit az anyaméhben korán elhaló fantomiker metaforája fűz egybe a kötet folyamán. A kortárs lírában az utóbbi időkig igen divatos test-problematika Tolvajnál már a generációk sorának, a bolygó és az ember viszonyának kérdéskörévé tágul. A végtelenül precízen szerkesztett versek (szintén végtelenül precízen szerkesztett) sorozata akár egy folyamatként is olvasható, de bárhol lapozunk is bele, ugyanaz a végig kitartott hang szólal meg, ugyanolyan minőségben (és minőséggel) – az előképek és fontos elődök (a már említett Pilinszky–Nemes Nagy Ágnes-affér mentén) pedig nem tiltják le a hosszú, áradó monológokat. Mindezek eredményeként a kőkeményre szabott mondatok körül egy szikár, de a környezetéért nagyon is felelősséget, érzelmeket vállaló esztétikai attitűddel kerülhetünk kapcsolatba.
A három kötetnek talán még egy közös vonása van: a szerzők egyáltalán nem félnek attól, hogy – különböző építkezési módszerekkel bár, de – olyan magánmitológiát építsenek fel, amihez a befogadót társnak, résztvevőnek invitálják: legyen az Nagy Kata inkább szemlélődő, mint résztvevő lírai alanyainak világértelmezése, Horváth Benji tépelődő vagabundjának mindenbe-belemenős attitűdje vagy Tolvaj Zoltán fantomikrei. Tessék választani! Akár mind a hármat is lehet; akár összeolvasva is.
Szőllőssy Balázs