Emlékszem, féltünk a meg nem történttől, hogy majd nagy robajjal megtörténik, mert mindennek meg kell történnie egyszer. Emlékszem a veszekedések előtti csendre, a fejünk felett lebegő fekete fejkendős felhőkre a zápor előtti pillanatban, emlékszem a nyárra, amikor mindig esett, az öregasszonyokra, akik jajveszékeltek emiatt.

A barátnőm két nappal a járványügyi szükséghelyzet kihirdetése után megjósolta, hogy hamarosan ismeretlen, külföldi karanténban ragadt távoli rokonok kérik majd segítségét különböző kórházi- és hotelszámláik rendezésében. Két hónapot kellett várnia.

ju belív disz – hangzott el másnap reggel megint, a szalonnás tojások felett lóbálva a telefont, amikor a gyerek, a számára értelmetlen szavak után, egyszer csak dömdödömnek kezdte el hívni Oleget.

idegenül hangzik, ahogy kimondja, mint egy másik világ nyelve, más világé, másvilágé, agya, mint egy ázni hagyott teafilter, ahogy kioldódnak a gondolatai, azok is, amiket szeretne visszagyömöszölni, semmi nem mozdul magától, minden rendeltetésszerű

Csak akkor nem sírt, ha letettük a sarokba, és a lábait nézegette. Különösen a jobb lába tetszett neki, pedig az volt, amit születése után rögtön műteni kellett: nem nőttek ki rajta az ujjak. Nem akartunk a lányunkon csak úgy végtagot cserélni.

Már általános harmadikban megnyerte a mezei futóversenyt, a tesitanár is hamar felfigyelt rá. Olyan az alkata, mint az etiópoknak. Kicsi, ruganyos, szívós. Később a szexepilje is ez lett.