Puskás Dániel versei

Részletek

Puskás Dániel 1990-ben született Hatvanban. Költő, műfordító. A Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarán végzett 2014-ben magyar szakon és összehasonlító irodalomtudomány szakirányon, ugyanitt volt PhD-hallgató. 2011-ben publikált először. Idén fog megjelenni első kötete A vakok zsoltára címmel, a FISZ gondozásában.

A vakok evangéliuma

című ciklusból

Az Úr színeváltozása

Csak minket vitt fel hármunkat.

Ott volt Mózes és Illés is.

A Messiás fehér ruhája fénylett,

arca ragyogott, mint a nap.

Miért pont minket vitt fel?

Nem lett volna jobb, ha nem kellett volna felmennünk

és nem kellett volna lejönnünk?

De milyen nehéz is lemenni,

folytatni, mintha nem történt volna semmi,

nem beszélhetünk róla senkinek,

de nem is tudnánk,

mintha a tűzről akarnánk mesélni,

pedig csak a füstről tudunk,

mely orrunkat facsarta és eltakarta a színeket.

Longinus

Elvégeztetett.

Hiába csúfolták,

nem volt már benne semmi királyi,

semmi isteni,

emberi is alig.

Közelgett a szombatjuk,

a kivégzést be kellett fejezni,

holttest itt másnap már nem lehetett.

A királyuk nekem jutott,

már nem élt, dárdámat döftem csak oldalába.

Belső szervei már megolvadtak, mint a viasz,

vízzel kevert vér fröccsent fájó szememre,

a teste és a vére.

Térdre rogytam,

ez mégis az Isten fia.

Tisztán láttam újra, mint a gyermek,

lándzsám kiesett kezemből,

de nem nyúltam érte,

féltem, elmém megbomlik, mint a kárpit,

mikor minden sötétbe borult.

Mária Magdaléna

Hajnalodott.

Új hét kezdődött,

elmúlt az ünnep,

kirabolt katakomba lett a szívünk.

Elvitték az Urat a sírból,

és nem tudjuk, hova.

Hiába hívtam Pétert és Jánost,

elmentek, miután látták az üres sírt,

az isteni rendet,

mindent összehajtva egy helyen.

Mozdulni se bírtam,

úgy néztem a sírba, mint a kamaszok a kútba,

de tükörképem helyett két fehér angyalt láttam,

egyiket fejtől,

másikat lábtól.

Asszony, miért sírsz?

Félve válaszoltam: elvitték az én Uram,

és nem tudom, hova.

Asszony, miért sírsz?

Hátra se néztem, ki szólt,

csak mikor nevemen szólított,

akkor ismertem meg:

Rabbóni, Mester!

Rohantam felé,

nem érdekelt, hogy elmém bomlott-e meg,

vagy tényleg itt a Messiás,

teljes dicsőségében,

legyőzve a halált, megjárva mind a poklokat.

Ne érj hozzám,

mondta, és a tanítványokhoz küldött,

én pedig nem gondoltam arra, hogy most látom utoljára,

csak arra, hogy van, és ahogy ígérte, feltámadt.

Tamás

Jaj annak, aki elkésik és a fülének nem hisz,

de hogy higgyem el, mit nem látok saját szememmel,

hogy fogjam fel, mi nem kézzel fogható?

Nyolc nap múlva eljött ismét.

Bejött hozzánk, pedig az ajtó zárva volt.

Miért higgyem el, hogy nem kísértet,

nem csak bomlott elménk űz csúf játékot velünk?

Add ide ujjadat, és bocsásd oldalamba,

és nem leszel hitetlen,

szólt hozzám, és szelíden megfogta kezem,

vezette, mint a vakokat szokták,

mikor kezükbe adják botjukat.

De nem szentségtörés ez,

mint csókkal árulni el a Mestert,

átjárni a megváltás mélységeit, mint a dárda?

Én csak néztem,

ahogy sárguló és piszkos körmöm eltűnik oldalában.

Boldogok, akik nem hittek, de láttak,

mert valódi test ez,

valódibb, mint a miénk,

nyoma sincs benne az erjedő kovásznak.

Boldogok, akik hisznek, de nem hallanak, nem látnak.