Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Kátai Boróka versei

Fotó: Kátai Judit

a sötét tó mellett / vágyom újra repülni

Bővebben ...
Költészet

Debreczy Csenge Kata versei

Fotó: Buzás Norbert

szüretel a szív a fiú szemekből, / hogy aztán túlélje a visszautasítást / a munkahelyen, az utcán, a moziban

Bővebben ...
Költészet

Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Fotó: Kormányos Gergő

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (II. rész)

Fotó: a szerző archívuma

A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Fotó: a szerző archívuma

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Eszter: Hívott fél

Fotó: Kovács Gábor

Fekete ruha és csokor, sminket ne. / Ne állj oda a családhoz

Bővebben ...
Műfordítás

Daniel Bănulescu (f. Szonda Szabolcs): Minden idők legjobb regénye

Fotó: a szerző archívuma

Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.

Bővebben ...
Műfordítás

Erlend Loe (f. Patat Bence): Az álombiciklik regisztere

Fotó: Kállai Márta

Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.

Bővebben ...
Költészet

Kazsimér Soma versei

Fotó: Vigh Levente

Kripták és véráldozatok, / ahogy a filmekben.

Bővebben ...
Költészet

André Ferenc: Százhúsz csikorgó télen át. Hangjátékok József Attilára

Fotó: Szentes Zágon

 

Csak sírnak sorra a sorkatonák, / üres az oltár, úgy várják a csodát.

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Narancs

Fotó: a szerző archívuma

Oszd meg, és uralkodj, de én nem osztok meg semmit, mert főként sikkasztok, mellékesen csalok, és harmad-negyedsorban nevetek és iszok, és nemsokára olyan nagy leszek én is, mint a MOL-torony. Vagy nagyobb.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

Most kell beszélnünk! - 2025 januári és februári lapszemle

Montázs: SZIFONline

Az elmúlt év decemberében készítettem egy rövid összeállítást, első kötet előtt álló pályatársak verseiből. Kíváncsi voltam, ki milyen témát mozgat, hogyan jeleníti meg. A teljesség igénye nélkül, mert annyi vers van, mint csillag az égen, és nem vagyok én semmiféle döntőbíra. Egyszerűen ránéztem, mi van velünk. 

Bővebben ...

Puskás Dániel versei

Nyolc nap múlva eljött ismét. / Bejött hozzánk, pedig az ajtó zárva volt. / Miért higgyem el, hogy nem kísértet, / nem csak bomlott elménk űz csúf játékot velünk? // Add ide ujjadat, és bocsásd oldalamba, / és nem leszel hitetlen, / szólt hozzám, és szelíden megfogta kezem, / vezette, mint a vakokat szokták, / mikor kezükbe adják botjukat.

 

 

Puskás Dániel 1990-ben született Hatvanban. Költő, műfordító. A Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarán végzett 2014-ben magyar szakon és összehasonlító irodalomtudomány szakirányon, ugyanitt volt PhD-hallgató. 2011-ben publikált először. Idén fog megjelenni első kötete A vakok zsoltára címmel, a FISZ gondozásában.

 

 

A vakok evangéliuma

című ciklusból

 

Az Úr színeváltozása

 

Csak minket vitt fel hármunkat.

Ott volt Mózes és Illés is.

A Messiás fehér ruhája fénylett,

arca ragyogott, mint a nap.

 

Miért pont minket vitt fel?

Nem lett volna jobb, ha nem kellett volna felmennünk

és nem kellett volna lejönnünk?

De milyen nehéz is lemenni,

folytatni, mintha nem történt volna semmi,

nem beszélhetünk róla senkinek,

de nem is tudnánk,

mintha a tűzről akarnánk mesélni,

pedig csak a füstről tudunk,

mely orrunkat facsarta és eltakarta a színeket.

 

 

Longinus

 

Elvégeztetett.

Hiába csúfolták,

nem volt már benne semmi királyi,

semmi isteni,

emberi is alig.

 

Közelgett a szombatjuk,

a kivégzést be kellett fejezni,

holttest itt másnap már nem lehetett.

A királyuk nekem jutott,

már nem élt, dárdámat döftem csak oldalába.

Belső szervei már megolvadtak, mint a viasz,

vízzel kevert vér fröccsent fájó szememre,

a teste és a vére.

Térdre rogytam,

ez mégis az Isten fia.

 

Tisztán láttam újra, mint a gyermek,

lándzsám kiesett kezemből,

de nem nyúltam érte,

féltem, elmém megbomlik, mint a kárpit,

mikor minden sötétbe borult.

 

 

Mária Magdaléna

 

Hajnalodott.

Új hét kezdődött,

elmúlt az ünnep,

kirabolt katakomba lett a szívünk.

 

Elvitték az Urat a sírból,

és nem tudjuk, hova.

 

Hiába hívtam Pétert és Jánost,

elmentek, miután látták az üres sírt,

az isteni rendet,

mindent összehajtva egy helyen.

Mozdulni se bírtam,

úgy néztem a sírba, mint a kamaszok a kútba,

de tükörképem helyett két fehér angyalt láttam,

egyiket fejtől,

másikat lábtól.

 

Asszony, miért sírsz?

Félve válaszoltam: elvitték az én Uram,

és nem tudom, hova.

Asszony, miért sírsz?

Hátra se néztem, ki szólt,

csak mikor nevemen szólított,

akkor ismertem meg:

Rabbóni, Mester!

 

Rohantam felé,

nem érdekelt, hogy elmém bomlott-e meg,

vagy tényleg itt a Messiás,

teljes dicsőségében,

legyőzve a halált, megjárva mind a poklokat.

Ne érj hozzám,

mondta, és a tanítványokhoz küldött,

én pedig nem gondoltam arra, hogy most látom utoljára,

csak arra, hogy van, és ahogy ígérte, feltámadt.

 

 

Tamás

 

Jaj annak, aki elkésik és a fülének nem hisz,

de hogy higgyem el, mit nem látok saját szememmel,

hogy fogjam fel, mi nem kézzel fogható?

 

Nyolc nap múlva eljött ismét.

Bejött hozzánk, pedig az ajtó zárva volt.

Miért higgyem el, hogy nem kísértet,

nem csak bomlott elménk űz csúf játékot velünk?

 

Add ide ujjadat, és bocsásd oldalamba,

és nem leszel hitetlen,

szólt hozzám, és szelíden megfogta kezem,

vezette, mint a vakokat szokták,

mikor kezükbe adják botjukat.

De nem szentségtörés ez,

mint csókkal árulni el a Mestert,

átjárni a megváltás mélységeit, mint a dárda?

Én csak néztem,

ahogy sárguló és piszkos körmöm eltűnik oldalában.

Boldogok, akik nem hittek, de láttak,

mert valódi test ez,

valódibb, mint a miénk,

nyoma sincs benne az erjedő kovásznak.

Boldogok, akik hisznek, de nem hallanak, nem látnak.