Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Sándor Anna Viola: Nem beszélünk soha

Fotó: a szerző archívuma

Az apja akkoriban éjjelente a fülembe duruzsolt, ne is álmodjak róla, sose fogom megtudni a titkát. Erősen hozzábújtam, ő átölelt, az apja érintését éreztem a bőrömön, a horkolása, a szemébe lógó haja, a karja, a szorítása mind az apjáé volt.

Bővebben ...
Műfordítás

Giulia Caminito (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Bársonylány

Fotó: Andrea Ottaviani

Vito úgy hitte, elkapott valami betegséget. Nem talált más észszerű magyarázatot arra, miért ébredt úgy egyik napról a másikra, hogy nem megy neki a verselés. Az ihlet, a ritmus, a szavak, az ötletek hiánya gyötrő volt, elméjének csendje pedig határtalan.

Bővebben ...
Költészet

Szamosvári Bence: bálnacet expressz

Fotó: Kiss A. Kriszta

bokáig letolja két és fél autóbusznyi / ámbráscet-jelmezét

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Láncszemek

Fotó: a szerző archívuma

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Bővebben ...
Költészet

Vass Alexandra versei

Fotó: A szerző archívuma

azonos távolságra veri / a szögeket / a pajta deszkáiba

Bővebben ...
Próza

Kónya Sándor: Dagadék

Fotó: Kónya Tamás

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Bővebben ...
Költészet

Nagy Izabella versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Egyedül él, mondta, nem kacsintott.

Bővebben ...
Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.

Bővebben ...

Borsik Miklós verse

Ha indulok ebben a fényben, / akár kiszámítható, akár megbízható, / átvágok a játszótér maradványain

Borsik Miklós 1986-ban született Budapesten. A JAK-füzetek sorozatszerkesztője, az ELTE doktori hallgatója. Prózaverseit, verseit többek között az Élet és Irodalom, az Új Forrás, az Eső és a Prae közölte.

 

Városkapu
                          Kerber Balázsnak

Ha bármiről, amit séta közben látok 
vagy meg tudok nevezni, leírom, 
milyen színű, nem jutok előre, 
csak lassan, szaggatom az utat, 
de száj és fogak nélkül a kövek sorát,
a lapító földet meg nem bontanám.
Ha indulok ebben a fényben,
akár kiszámítható, akár megbízható,
átvágok a játszótér maradványain,
és kényes örömmel fogadom a
lombok cselszövéseit. Amíg a fák
nem tartanak a szavaktól, amiket
tartogatnak, a könnyűség, bár az ingó
koronába vitte a képzelet, az enyém
lehet, vagy a testemé, vagy a testemé
sem, csak elmondhatom róla, hogy
itt van. Nem nézek fel. Nem figyelem
a gyepet, az aszfaltot, sehol az esendő
rajzot, az élek drága jelenét. Talán
a metrókocsit várom, ahol a neon
fénye minden kapaszkodóra töretlen
csíkot illeszt. Vagy mégis megfojtanék
egy árnyékot, amit néhány rugalmas
ág vet. Pedig nem haragszom, csak
éhes vagyok, és ha azt mondom,
fojtogatás, az azt jelenti, hús, pedig
ha azt mondom, árnyék, az azt jelenti,
semmi, azt jelenti, illanó alak.
Ha kirágom az éhség búvóhelyét,
és a lyukon, akár egy reflektor,
betűz a nap, mintha játszani szeretne
hullámzó, nyálkás színpadon.
Az árnyékot, akár a szelet, nem
lehet megenni, és ennél nincsen
szomorúbb. Csak az, hogy nem
vette birtokba sosem, mégis
a parké a végtelen türelem.