Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Várkonyi Sára: A tónál

Fotó: Horváth Andor Péter

És miről írtál? Hogy a tesóm… a féltesómat elrabolja egy emberkereskedő, de a delfinekkel együtt megmentjük. Az apának eszébe jut, hogy Hararében iskolába menet a sofőr egyszer ledudált egy kislányt az útról, aki a hátára kötve cipelte az iker öccseit.  

Bővebben ...
Költészet

Benyó Tamás versei

Fotó: Gajdos Attila

Miért elégszünk meg / az olcsó külcsínnel, / ha megtapasztaltuk, / milyen / szabadon / lebegni / a magzatvízben

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Tamás álma (részlet)

Fotó:

Legyen egy hűvöskék szoba, mint dédmamánál. Fehér lepedőkbe vagyunk csavarva, arcaink – minden éjszaka után – nyomot hagynak. Vállamra fordulok, a hátad nézem. A fakó part jut eszembe, fjordok szürke foltjai, tenyered középen két tátongó sebhely. Ujjaim átfúrják a nyers húst, az erek felkiáltanak és a sirályok szétrebbennek. Aztán Jeruzsálem.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Emese: Jan Palach nekifeszül a szélnek

Fotó: Sükösd Emese

Melyik város emlékezne szívesen / azokra, akiket falhoz állított?

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám ismét a Litmusz Műhelyben

Fotó: Bach Máté

Visszatérő vendégünk volt az adásban Nyerges Gábor Ádám költő, író, szerkesztő, akinek ezúttal nem a szokásos Litmusz-kérdéseket tettük fel, hanem egy részletet hallgathattunk meg Vasgyúrók című, megjelenés előtt álló novelláskötetéből, valamint verseket írtunk közösen a dobókockákkal.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám - Kerber Balázs - Körtesi Márton Litmusz versei

Fotó: Litmusz Műhely

Azt hiszem, lehallgat a telefonom. / Ő koncentrál, ha kókad a figyelmem, / Neki címzik tán a promóciót is, / Már nélkülem is rákattint időnként. / Ez a bánat, ez a bánat a civilizáció.

Bővebben ...
Próza

Kocsis Gergely: Várni a váratlant (regényrészlet)

Fotó: Raffay Zsófia

Rettegve érzi, hogy egyre jobban csúszik bele ebbe az álomvilágba, hívogatja, beszippantja. Térdhajlatában ugrálni kezd egy ideg, két rángás között végtelen lassúsággal telik az idő, a levegő is ritkásabbnak tűnik, légszomj gyötri. Hangokat hall a feje fölül, ez a lehetetlen közeg nagyon felerősíti a lépések döngését, mintha valaki a fején lépkedne. Pontosan tudja, ki járkál ott fent, és azt is, hogy miért csap zajt.

Bővebben ...
Költészet

Réder Ferenc versei

Fotó: Fárizs Mihály

Négy hónapja mozdulatlan. / De a hasa / ma egy kicsit langyosabb.

Bővebben ...
Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom? (Nemes Z. Márió)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...

Borsik Miklós verse

Ha indulok ebben a fényben, / akár kiszámítható, akár megbízható, / átvágok a játszótér maradványain

Borsik Miklós 1986-ban született Budapesten. A JAK-füzetek sorozatszerkesztője, az ELTE doktori hallgatója. Prózaverseit, verseit többek között az Élet és Irodalom, az Új Forrás, az Eső és a Prae közölte.

 

Városkapu
                          Kerber Balázsnak

Ha bármiről, amit séta közben látok 
vagy meg tudok nevezni, leírom, 
milyen színű, nem jutok előre, 
csak lassan, szaggatom az utat, 
de száj és fogak nélkül a kövek sorát,
a lapító földet meg nem bontanám.
Ha indulok ebben a fényben,
akár kiszámítható, akár megbízható,
átvágok a játszótér maradványain,
és kényes örömmel fogadom a
lombok cselszövéseit. Amíg a fák
nem tartanak a szavaktól, amiket
tartogatnak, a könnyűség, bár az ingó
koronába vitte a képzelet, az enyém
lehet, vagy a testemé, vagy a testemé
sem, csak elmondhatom róla, hogy
itt van. Nem nézek fel. Nem figyelem
a gyepet, az aszfaltot, sehol az esendő
rajzot, az élek drága jelenét. Talán
a metrókocsit várom, ahol a neon
fénye minden kapaszkodóra töretlen
csíkot illeszt. Vagy mégis megfojtanék
egy árnyékot, amit néhány rugalmas
ág vet. Pedig nem haragszom, csak
éhes vagyok, és ha azt mondom,
fojtogatás, az azt jelenti, hús, pedig
ha azt mondom, árnyék, az azt jelenti,
semmi, azt jelenti, illanó alak.
Ha kirágom az éhség búvóhelyét,
és a lyukon, akár egy reflektor,
betűz a nap, mintha játszani szeretne
hullámzó, nyálkás színpadon.
Az árnyékot, akár a szelet, nem
lehet megenni, és ennél nincsen
szomorúbb. Csak az, hogy nem
vette birtokba sosem, mégis
a parké a végtelen türelem.