Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Fotó: Rab Zoltán

Markó Béla verse

Nem úgy gesztikulálok, ahogy a legjobb. / Hanem fegyelmezetten. Ami természetesen / képtelenség. Nézem, ha így haladok, lassan / ismét szonett lesz belőle. Vagy más kötött / forma. Lekerekített élet. Nem húzom / a cipőfűzőt magam után. Igazság szerint / nem húztam sohasem.


Fél pár cipő


Olyan a szabadvers, mint egy gyárudvar.
Szanaszét heverő vasak. Üres raklapok.
Hatalmas betongerendák. Karvastagságú
színes huzalok. Rozsdás targoncák. Használt
gumiabroncsok. Úgy tűnik, lehetne mindent
máshova tenni. De mégsem. És ez a szép.
Beszélhetnék az íróasztalomról is. Könyvek.
Iratcsomók. Cédulák. Barna cserépvázában
golyóstollak, papírvágó kés, ceruzák.
Mellette öklömnyi lávadarab. Izlandról
hozta Balázs. Bronz fényképtartó lándzsával,
elefánttal, Kenyából kaptam. Jegyzetfüzetek,
mindegyiknek más a rendeltetése. Az egyikbe
például azt jegyzem fel, hogy mit hol közöltem.
A másikba, hogy rólam mit írtak. Bár inkább
csak a fontosabbakat. Mindenképpen van
összefüggés a szétdobált tárgyak között.
Nem az országutak, hanem az erdei ösvények
rendje, a legkönnyebb vagy legrövidebb
kapcsolat. Kezdem észrevenni, hogy idegesít.
Rontom el a rontást. Bontom le a bontást.
Vagyis rombolom a rombolást. Íme, itt van
a bizonyíték, hogy telitalálatra vágyunk.
Ne legyen szabad a szabadvers. Ha éppen
kilóg egy sor, igazítom. Ne legyen hosszabb.
Vagy ne legyen rövidebb. Keresem folyton
a szinonimákat. Szétverem a szabálytalanságot.
Nem úgy gesztikulálok, ahogy a legjobb.
Hanem fegyelmezetten. Ami természetesen
képtelenség. Nézem, ha így haladok, lassan
ismét szonett lesz belőle. Vagy más kötött
forma. Lekerekített élet. Nem húzom
a cipőfűzőt magam után. Igazság szerint
nem húztam sohasem. Most csak érzékeltetni
akartam a dilemmámat. Vagy paranoiámat.
Nem lobog utánam a sálam. Nem csúszik
félre a nyakkendőm, mint más költőknél szokás.
Nincsenek elvarratlan szálak. Ha mégis, rögtön
elvarrom őket. Hiába minden, nem tudok
szabadverset írni. Szabadvers nincsen.
Szabadság sincsen. Talán csak a szótárban.
Mint fél pár cipő baleset után az út közepén.

Markó Béla 1951-ben született Kézdivásárhelyen. Magyar-francia szakot végzett Kolozsváron 1974-ben. A marosvásárhelyi Igaz Szó szerkesztője volt, majd 1989 decemberétől a folyóirat utódjának, a Látónak az alapító főszerkesztője. Hosszú ideig volt az RMDSZ elnöke és szenátor a román parlamentben, két ízben pedig miniszterelnök-helyettes a román kormányban. Számos verseskönyve, tanulmány-, esszé- és publicisztika-kötete jelent meg. Több könyvét lefordították románra, jelent meg kötete franciául és angolul. József Attila-díjas. Legutóbb megkapta a Baumgarten-emlékdíjat. Marosvásárhelyen él.