Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (I.)

Fotó: a szerző felvétele

És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

Bővebben ...
Költészet

Bordás Máté versei

Fotó: A szerző archívuma.

Ami visszaveri / a fényt, az nem önmaga, hanem az, / amit a fény el tud róla árulni

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Krupp József a Litmusz Műhelyben

Fotó: Litmusz Műhely

Vendégünk volt Krupp József irodalomtudós, klasszika-filológus, kritikus, az ELTE BTK Latin Tanszékének oktatója, aki szerint az irodalom az, ami az olvasás során a saját horizuntonkon megképződik.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

„Mert ezek itt mind / köréd pakolt trópusi / idézőjelek.” – irodalmi folyóiratok szemléje 2024 tavaszán

Montázs: SZIFONline

A felkérés örömén felmarkoltam pár áprilisi, majd májusi lapot, hogy ezúttal nem a könyvtári lapozóban, nem is a boltban helyben fogom olvasni – ünnep, hogy haza is hozhattam mindegyiket. Aztán a felismerés, hogy rosszul emlékeztem, öt helyett hármat szokás szemlézni. Ez kevesebb megírandó szöveget, mégis több fejtörést jelent. Sebaj, kivételesen időben neki is láttam. Az egynapos csúszást persze már csak illemből is el szokás követni mint az „akadémiai viertel”-t. Hát így.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Didaktikus áthallások (fiktív kritika)

Fotó: Litmusz Műhely

Sörény Elek második kötete: csalódás. Ezt az első kötet fényében is megállapíthatjuk, amely még valamelyest reménykeltőnek volt mondható. Bár valóban mondani nem mondta senki, ugyanis nem olvasták sokan.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

mert a szükség nagy úr nagy hajlító hajlítók közt is a legnagyobb

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (II. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

Az ajtó előtt elegáns hölgy állt. Kozák pézsmakucsmát viselt, és vállára csúsztatott afgán bundát, nyakában földöntúli lángok, éles csillanások, a szemérmetlen gazdagság gyémántkövei. A menekülő kis híján meghajolt előtte, de tudta, mert megérezte, hogy ez itt és most valami miatt, amit nem ért, de tud, nem lenne helyénvaló. A hajnalnak sem volt könnyű súlya, friss lehelete, szőke illata. Itt csak megtörtént, megtörtént vele, mint egy háború. 

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (I. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

– A gépezeteket ebben az őrült világban jobban elismerjük, mint az embereket. Ők az igazi hőseink.

– Hagyjál ezzel a tárgyfetisizmussal! Engem a szellem nagyszerűsége érdekel.

Bővebben ...
Költészet

Mechiat Zina versei

Fotó: Kállai Márta / Scolar

Úgy nézel ki, mint Cillian Murphy, / csak a magasságod, a cipőméreted, / és a fogsorod más.

Bővebben ...
Költészet

Ferencz-Nagy Zoltán versei

Fotó: Tordai Alexa

Sohasem érkeztünk meg, / pedig folyton hajnalodott.

Bővebben ...
Montázs: SZIFONline

Boris Vian: Kutyának való mesterség

Egyébhez sem értesz, csak ahhoz, hogy legyeket fogj és megzabáld a kellékeket. Azt fogod csinálni, amit mondunk neked. Van a forgatókönyvben egy papagáj is. Rád gondoltam…

– Ez mire való? – kérdezte Charlie.

– A sebesség szabályozására – válaszolta az Admirális. – Ha teljesen lenyomod, akkor másodpercenként hetven képkockával forgatsz. Ez a lassított felvétel.

– Furcsa – tűnődött Charlie. – Én úgy tudom, a normál sebesség a huszonnégy képkocka. Az a hetvenkettő harmada.

– Én is éppen ezt mondom – válaszolta az Admirális. –  Amikor hetvenkettőről átváltasz huszonnégyre, akkor az lassított felvétel.

– Vagy úgy! – mondta Charlie. –  Jó.

Az égegyadta világon semmit nem értett ebből.

– Mindenesetre – folytatta –, ez egy szép kamera. Mikor veszünk fel valamit?

– Ma délután – válaszolt az Admirális. – Nique elképesztő forgatókönyvet hozott nekem. Az a címe, hogy Lángoló szívek a mexikói napfényben. A jelmezekhez felhasználhatjuk a nagynénje összes régi terítőjét.

– Mi lesz a szereposztás? – érdeklődött Charlie.

Szerénykedett, de teljesen biztos volt benne, hogy ő kapja a főszerepet.

– Szóval… – kezdte az Admirális – arra gondoltam, hogy Nique fogja játszani Conchita szerepét, Alfred lesz Alvarez, Zozo alakítja Panchót, Arthur pedig a szállodatulajdonost…

– Hogy kicsoda? Arthur? – vágott közbe Charlie.

– Igen, az inasom. Én leszek a pap. Lou és Denise pedig a két szolgálólány.

– És én? – kérdezte Charlie.

– Te vagy az egyetlen, akire aggodalom nélkül rábízhatok egy száznegyvenháromezer-hétszáz frankos kamerát.

– Igazán kedves tőled! – jelentette ki Charlie, szörnyen megsértődve.

– Remélem, nem kell már megint báránybőrben jegesmedvét játszanom – morogta a kutya, megelőzve a közelgő ajánlatot.

– Rettenetes vagy – válaszolt az Admirális. – Egyébhez sem értesz, csak ahhoz, hogy legyeket fogj és megzabáld a kellékeket. Azt fogod csinálni, amit mondunk neked. Van a forgatókönyvben egy papagáj is. Rád gondoltam…

– Rendben – jelentette ki a kutya. –  Két szelet marhahús az ára.

– Hát legyen – hagyta jóvá az Admirális. – Aljas egy kutya vagy te. Ti pedig – folytatta a barátaihoz fordulva –, irány sminkelni. Charlie, gyere velem, elmagyarázom a jelenetet. Alfred nincs még itt. Igazán bosszantó...

Hogy megvigasztalja magát, amiért nem játszhat, Charlie felvette a tipikus terepen forgató operatőr egyenruhát: golfnadrágot, egy Lacoste inget, és egy zöld műanyagból készült napellenzőt, amitől úgy nézett ki, mint egy pingvin.

– Alfred nemsoká megérkezik. Egy barátnőjével jön, aki biztosan késik.

– A fene egye meg! – méltatlankodott az Admirális. Biztosan borzalmas némber… Szokás szerint… És egyébként sincsen szerep a számára! Az istenit… – bosszankodott sápadt arccal.

Alfred épp akkor toppant be, karján egy csodálatos barna hajú nővel, akinek bőre és tekintete nem csupán a szíveket tudta volna lángra lobbantani, de az egész platót is, a környező kert fáival együtt.

– Elkezdtétek már? – kérdezte Alfred. – Még nem tudtam elmesélni a forgatókönyvet Carmennek. Ugye neki is lesz benne szerepe?

– Igen – válaszolt Charlie. – Ő lesz…

– Igen – folytatta az Admirális. – Ő lesz Conchita, én Alvarez, te pedig, Alfred, te kapod a pap szerepét, mert… mert te kapod.

– De… – ellenkezett Charlie –, de úgy volt, hogy Alfred lesz Alvarez.

– Ezt meg honnan szedted? – kérdezte szúrós pillantással az Admirális. – Elmagyarázom nektek – folytatta. – A film eleje Alvarez és Conchita szerelméről szól, szenzációs, közeli csókjelenetekkel.

Alfred megtörölte reverendája ujjával a homlokát.

– Ez nem fog menni… – mondta. – Szörnyen meleg van. Sokkal jobban raccsolt, mint szokott.

Ebben a pillanatban a kutya lecsúszott a kakasülőről. A faroktollai a bothoz ragadtak, ő pedig utolsó erejével tiltakozni kezdett.

– Mexikóban… – szólalt meg Carmen.

– Járt már ott? – szakította félbe Nique keserédes hangon.

Nique-et lefokozták a harmadik szolgáló szerepére, és még nem csillapodott le.

Az Admirális, aki karmazsinvörös poncsót és zöld bársonnyal díszített kertészkalapot viselt, nyugtatgatta a dráma szereplőit.

– Megmagyarázná végre nekem, uram, hogy mit is kell csinálnom szállodásként? Ez annyira más, mint a megszokott szerepeim…

– Figyeljetek! – vágott bele az Admirális. – Elpróbáljuk újra a négy premier plánt az elejéről, hogy biztosan rendben menjenek, aztán felvesszük őket… Lényegében ennyi az egész.

– A fenébe is… – méltatlankodott Charlie.

– Ez már a tizenegyedik alkalom, hogy elpróbáltatod a premier plánjaidat – tette hozzá Denise.

– Értjük, hogy neked ez nem kellemetlen – jegyezte meg csípős hangnemben Lou –, de a többieket untatod...

– Jól van – vágta rá az Admirális. Akkor következzen az esküvői jelenet…

– Ó… E… – sóhajtott Charlie. Már hétszer elpróbáltuk. És ott a haláljelenet. Sehogy sem akarsz mozdulatlanná válni, mikor megkéselnek. Így semmire nem lesz jó ez a film, ha végre valahára leforgatjuk.

– Csapjunk bele! – mondta elhaló hangon az Admirális.

Elsétált, majd visszajött, kitárta karjait, ezután harciasan keresztbe tette kezeit a mellkasán, és üvölteni kezdett:

– Hol van señor Pancho, az én mélyen gyűlölt ellenfelem?

Zozo, kezében egy hatalmas konyhakéssel rávetette magát.

– Az a helyzet – vágott közbe Charlie –, hogy már csak öt percünk maradt a forgatásra, mert lassan lemegy a nap…

– Csapjunk bele! – válaszolták a színészek egybecsengő, nyafogó hangon.

Teljesen kimerültek, a sminkjük lefolyt az arcukon. Az égetett parafa és az okkersárga alapozó gyomorforgató egyveleget képzett az Admirális arcán, amelyet Carmen aggodalmas arckifejezéssel vett szemügyre. Mindenki helyet foglalt, mire Charlie felkiáltott: „Csend legyen! Forgatunk!”, aminek nem sok értelme volt, hisz egy némafilmen dolgoztak. Erre a kutya olyan nevetésben tört ki, hogy lerepült róla az utolsó pár papagájtoll is. Csak a ragasztó maradt.

– Kész! – jelentette ki Charlie.

A színészek kimerültségükben egymás hegyén-hátán feküdtek, mikor az Admirális a kamerához lépett. Kinyitotta, belenézett, néhányat a levegőbe csapott, majd összeesett. Most az egyszer tényleg mozdulatlan maradt. Utána Charlie is belenézett a kamera belsejébe, arca krétafehérré vált.

– Mi az? – szólalt meg Alfred a halom aljáról.

– Én… én… én megfeledkeztem a filmtekercsről – válaszolta Charlie.

 

Boris Vian (1920-1959) francia író, költő, énekes, dalszövegíró, jazz-zenész, írói álneve Vernon Sullivan. Műszaki főiskolát végzett, de sokoldalú tehetségének köszönhetően a
francia avantgárd művészet fontos alakjává vált. 

Éltető Kamilla (1997, Marosvásárhely) az alapszakot Kolozsváron végezte, magyar-francia nyelv és irodalom szakon, jelenleg az ELTE BTK-n francia nyelvet és irodalmat tanul. A nyelvészet mellett a fordítástudomány érdekli leginkább. Boris Vian regényeinek magyar fordításaival és újrafordításaival foglalkozik, emellett maga is fordít.