Boris Vian: Kutyának való mesterség
- Részletek
- Írta: Boris Vian
Egyébhez sem értesz, csak ahhoz, hogy legyeket fogj és megzabáld a kellékeket. Azt fogod csinálni, amit mondunk neked. Van a forgatókönyvben egy papagáj is. Rád gondoltam…
– Ez mire való? – kérdezte Charlie.
– A sebesség szabályozására – válaszolta az Admirális. – Ha teljesen lenyomod, akkor másodpercenként hetven képkockával forgatsz. Ez a lassított felvétel.
– Furcsa – tűnődött Charlie. – Én úgy tudom, a normál sebesség a huszonnégy képkocka. Az a hetvenkettő harmada.
– Én is éppen ezt mondom – válaszolta az Admirális. – Amikor hetvenkettőről átváltasz huszonnégyre, akkor az lassított felvétel.
– Vagy úgy! – mondta Charlie. – Jó.
Az égegyadta világon semmit nem értett ebből.
– Mindenesetre – folytatta –, ez egy szép kamera. Mikor veszünk fel valamit?
– Ma délután – válaszolt az Admirális. – Nique elképesztő forgatókönyvet hozott nekem. Az a címe, hogy Lángoló szívek a mexikói napfényben. A jelmezekhez felhasználhatjuk a nagynénje összes régi terítőjét.
– Mi lesz a szereposztás? – érdeklődött Charlie.
Szerénykedett, de teljesen biztos volt benne, hogy ő kapja a főszerepet.
– Szóval… – kezdte az Admirális – arra gondoltam, hogy Nique fogja játszani Conchita szerepét, Alfred lesz Alvarez, Zozo alakítja Panchót, Arthur pedig a szállodatulajdonost…
– Hogy kicsoda? Arthur? – vágott közbe Charlie.
– Igen, az inasom. Én leszek a pap. Lou és Denise pedig a két szolgálólány.
– És én? – kérdezte Charlie.
– Te vagy az egyetlen, akire aggodalom nélkül rábízhatok egy száznegyvenháromezer-hétszáz frankos kamerát.
– Igazán kedves tőled! – jelentette ki Charlie, szörnyen megsértődve.
– Remélem, nem kell már megint báránybőrben jegesmedvét játszanom – morogta a kutya, megelőzve a közelgő ajánlatot.
– Rettenetes vagy – válaszolt az Admirális. – Egyébhez sem értesz, csak ahhoz, hogy legyeket fogj és megzabáld a kellékeket. Azt fogod csinálni, amit mondunk neked. Van a forgatókönyvben egy papagáj is. Rád gondoltam…
– Rendben – jelentette ki a kutya. – Két szelet marhahús az ára.
– Hát legyen – hagyta jóvá az Admirális. – Aljas egy kutya vagy te. Ti pedig – folytatta a barátaihoz fordulva –, irány sminkelni. Charlie, gyere velem, elmagyarázom a jelenetet. Alfred nincs még itt. Igazán bosszantó...
Hogy megvigasztalja magát, amiért nem játszhat, Charlie felvette a tipikus terepen forgató operatőr egyenruhát: golfnadrágot, egy Lacoste inget, és egy zöld műanyagból készült napellenzőt, amitől úgy nézett ki, mint egy pingvin.
– Alfred nemsoká megérkezik. Egy barátnőjével jön, aki biztosan késik.
– A fene egye meg! – méltatlankodott az Admirális. Biztosan borzalmas némber… Szokás szerint… És egyébként sincsen szerep a számára! Az istenit… – bosszankodott sápadt arccal.
Alfred épp akkor toppant be, karján egy csodálatos barna hajú nővel, akinek bőre és tekintete nem csupán a szíveket tudta volna lángra lobbantani, de az egész platót is, a környező kert fáival együtt.
– Elkezdtétek már? – kérdezte Alfred. – Még nem tudtam elmesélni a forgatókönyvet Carmennek. Ugye neki is lesz benne szerepe?
– Igen – válaszolt Charlie. – Ő lesz…
– Igen – folytatta az Admirális. – Ő lesz Conchita, én Alvarez, te pedig, Alfred, te kapod a pap szerepét, mert… mert te kapod.
– De… – ellenkezett Charlie –, de úgy volt, hogy Alfred lesz Alvarez.
– Ezt meg honnan szedted? – kérdezte szúrós pillantással az Admirális. – Elmagyarázom nektek – folytatta. – A film eleje Alvarez és Conchita szerelméről szól, szenzációs, közeli csókjelenetekkel.
Alfred megtörölte reverendája ujjával a homlokát.
– Ez nem fog menni… – mondta. – Szörnyen meleg van. Sokkal jobban raccsolt, mint szokott.
Ebben a pillanatban a kutya lecsúszott a kakasülőről. A faroktollai a bothoz ragadtak, ő pedig utolsó erejével tiltakozni kezdett.
– Mexikóban… – szólalt meg Carmen.
– Járt már ott? – szakította félbe Nique keserédes hangon.
Nique-et lefokozták a harmadik szolgáló szerepére, és még nem csillapodott le.
Az Admirális, aki karmazsinvörös poncsót és zöld bársonnyal díszített kertészkalapot viselt, nyugtatgatta a dráma szereplőit.
– Megmagyarázná végre nekem, uram, hogy mit is kell csinálnom szállodásként? Ez annyira más, mint a megszokott szerepeim…
– Figyeljetek! – vágott bele az Admirális. – Elpróbáljuk újra a négy premier plánt az elejéről, hogy biztosan rendben menjenek, aztán felvesszük őket… Lényegében ennyi az egész.
– A fenébe is… – méltatlankodott Charlie.
– Ez már a tizenegyedik alkalom, hogy elpróbáltatod a premier plánjaidat – tette hozzá Denise.
– Értjük, hogy neked ez nem kellemetlen – jegyezte meg csípős hangnemben Lou –, de a többieket untatod...
– Jól van – vágta rá az Admirális. Akkor következzen az esküvői jelenet…
– Ó… E… – sóhajtott Charlie. Már hétszer elpróbáltuk. És ott a haláljelenet. Sehogy sem akarsz mozdulatlanná válni, mikor megkéselnek. Így semmire nem lesz jó ez a film, ha végre valahára leforgatjuk.
– Csapjunk bele! – mondta elhaló hangon az Admirális.
Elsétált, majd visszajött, kitárta karjait, ezután harciasan keresztbe tette kezeit a mellkasán, és üvölteni kezdett:
– Hol van señor Pancho, az én mélyen gyűlölt ellenfelem?
Zozo, kezében egy hatalmas konyhakéssel rávetette magát.
– Az a helyzet – vágott közbe Charlie –, hogy már csak öt percünk maradt a forgatásra, mert lassan lemegy a nap…
– Csapjunk bele! – válaszolták a színészek egybecsengő, nyafogó hangon.
Teljesen kimerültek, a sminkjük lefolyt az arcukon. Az égetett parafa és az okkersárga alapozó gyomorforgató egyveleget képzett az Admirális arcán, amelyet Carmen aggodalmas arckifejezéssel vett szemügyre. Mindenki helyet foglalt, mire Charlie felkiáltott: „Csend legyen! Forgatunk!”, aminek nem sok értelme volt, hisz egy némafilmen dolgoztak. Erre a kutya olyan nevetésben tört ki, hogy lerepült róla az utolsó pár papagájtoll is. Csak a ragasztó maradt.
– Kész! – jelentette ki Charlie.
A színészek kimerültségükben egymás hegyén-hátán feküdtek, mikor az Admirális a kamerához lépett. Kinyitotta, belenézett, néhányat a levegőbe csapott, majd összeesett. Most az egyszer tényleg mozdulatlan maradt. Utána Charlie is belenézett a kamera belsejébe, arca krétafehérré vált.
– Mi az? – szólalt meg Alfred a halom aljáról.
– Én… én… én megfeledkeztem a filmtekercsről – válaszolta Charlie.
Boris Vian (1920-1959) francia író, költő, énekes, dalszövegíró, jazz-zenész, írói álneve Vernon Sullivan. Műszaki főiskolát végzett, de sokoldalú tehetségének köszönhetően a
francia avantgárd művészet fontos alakjává vált.
Éltető Kamilla (1997, Marosvásárhely) az alapszakot Kolozsváron végezte, magyar-francia nyelv és irodalom szakon, jelenleg az ELTE BTK-n francia nyelvet és irodalmat tanul. A nyelvészet mellett a fordítástudomány érdekli leginkább. Boris Vian regényeinek magyar fordításaival és újrafordításaival foglalkozik, emellett maga is fordít.
