Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Montázs: SZIFONline

Boris Vian: Kutyának való mesterség

Egyébhez sem értesz, csak ahhoz, hogy legyeket fogj és megzabáld a kellékeket. Azt fogod csinálni, amit mondunk neked. Van a forgatókönyvben egy papagáj is. Rád gondoltam…

– Ez mire való? – kérdezte Charlie.

– A sebesség szabályozására – válaszolta az Admirális. – Ha teljesen lenyomod, akkor másodpercenként hetven képkockával forgatsz. Ez a lassított felvétel.

– Furcsa – tűnődött Charlie. – Én úgy tudom, a normál sebesség a huszonnégy képkocka. Az a hetvenkettő harmada.

– Én is éppen ezt mondom – válaszolta az Admirális. –  Amikor hetvenkettőről átváltasz huszonnégyre, akkor az lassított felvétel.

– Vagy úgy! – mondta Charlie. –  Jó.

Az égegyadta világon semmit nem értett ebből.

– Mindenesetre – folytatta –, ez egy szép kamera. Mikor veszünk fel valamit?

– Ma délután – válaszolt az Admirális. – Nique elképesztő forgatókönyvet hozott nekem. Az a címe, hogy Lángoló szívek a mexikói napfényben. A jelmezekhez felhasználhatjuk a nagynénje összes régi terítőjét.

– Mi lesz a szereposztás? – érdeklődött Charlie.

Szerénykedett, de teljesen biztos volt benne, hogy ő kapja a főszerepet.

– Szóval… – kezdte az Admirális – arra gondoltam, hogy Nique fogja játszani Conchita szerepét, Alfred lesz Alvarez, Zozo alakítja Panchót, Arthur pedig a szállodatulajdonost…

– Hogy kicsoda? Arthur? – vágott közbe Charlie.

– Igen, az inasom. Én leszek a pap. Lou és Denise pedig a két szolgálólány.

– És én? – kérdezte Charlie.

– Te vagy az egyetlen, akire aggodalom nélkül rábízhatok egy száznegyvenháromezer-hétszáz frankos kamerát.

– Igazán kedves tőled! – jelentette ki Charlie, szörnyen megsértődve.

– Remélem, nem kell már megint báránybőrben jegesmedvét játszanom – morogta a kutya, megelőzve a közelgő ajánlatot.

– Rettenetes vagy – válaszolt az Admirális. – Egyébhez sem értesz, csak ahhoz, hogy legyeket fogj és megzabáld a kellékeket. Azt fogod csinálni, amit mondunk neked. Van a forgatókönyvben egy papagáj is. Rád gondoltam…

– Rendben – jelentette ki a kutya. –  Két szelet marhahús az ára.

– Hát legyen – hagyta jóvá az Admirális. – Aljas egy kutya vagy te. Ti pedig – folytatta a barátaihoz fordulva –, irány sminkelni. Charlie, gyere velem, elmagyarázom a jelenetet. Alfred nincs még itt. Igazán bosszantó...

Hogy megvigasztalja magát, amiért nem játszhat, Charlie felvette a tipikus terepen forgató operatőr egyenruhát: golfnadrágot, egy Lacoste inget, és egy zöld műanyagból készült napellenzőt, amitől úgy nézett ki, mint egy pingvin.

– Alfred nemsoká megérkezik. Egy barátnőjével jön, aki biztosan késik.

– A fene egye meg! – méltatlankodott az Admirális. Biztosan borzalmas némber… Szokás szerint… És egyébként sincsen szerep a számára! Az istenit… – bosszankodott sápadt arccal.

Alfred épp akkor toppant be, karján egy csodálatos barna hajú nővel, akinek bőre és tekintete nem csupán a szíveket tudta volna lángra lobbantani, de az egész platót is, a környező kert fáival együtt.

– Elkezdtétek már? – kérdezte Alfred. – Még nem tudtam elmesélni a forgatókönyvet Carmennek. Ugye neki is lesz benne szerepe?

– Igen – válaszolt Charlie. – Ő lesz…

– Igen – folytatta az Admirális. – Ő lesz Conchita, én Alvarez, te pedig, Alfred, te kapod a pap szerepét, mert… mert te kapod.

– De… – ellenkezett Charlie –, de úgy volt, hogy Alfred lesz Alvarez.

– Ezt meg honnan szedted? – kérdezte szúrós pillantással az Admirális. – Elmagyarázom nektek – folytatta. – A film eleje Alvarez és Conchita szerelméről szól, szenzációs, közeli csókjelenetekkel.

Alfred megtörölte reverendája ujjával a homlokát.

– Ez nem fog menni… – mondta. – Szörnyen meleg van. Sokkal jobban raccsolt, mint szokott.

Ebben a pillanatban a kutya lecsúszott a kakasülőről. A faroktollai a bothoz ragadtak, ő pedig utolsó erejével tiltakozni kezdett.

– Mexikóban… – szólalt meg Carmen.

– Járt már ott? – szakította félbe Nique keserédes hangon.

Nique-et lefokozták a harmadik szolgáló szerepére, és még nem csillapodott le.

Az Admirális, aki karmazsinvörös poncsót és zöld bársonnyal díszített kertészkalapot viselt, nyugtatgatta a dráma szereplőit.

– Megmagyarázná végre nekem, uram, hogy mit is kell csinálnom szállodásként? Ez annyira más, mint a megszokott szerepeim…

– Figyeljetek! – vágott bele az Admirális. – Elpróbáljuk újra a négy premier plánt az elejéről, hogy biztosan rendben menjenek, aztán felvesszük őket… Lényegében ennyi az egész.

– A fenébe is… – méltatlankodott Charlie.

– Ez már a tizenegyedik alkalom, hogy elpróbáltatod a premier plánjaidat – tette hozzá Denise.

– Értjük, hogy neked ez nem kellemetlen – jegyezte meg csípős hangnemben Lou –, de a többieket untatod...

– Jól van – vágta rá az Admirális. Akkor következzen az esküvői jelenet…

– Ó… E… – sóhajtott Charlie. Már hétszer elpróbáltuk. És ott a haláljelenet. Sehogy sem akarsz mozdulatlanná válni, mikor megkéselnek. Így semmire nem lesz jó ez a film, ha végre valahára leforgatjuk.

– Csapjunk bele! – mondta elhaló hangon az Admirális.

Elsétált, majd visszajött, kitárta karjait, ezután harciasan keresztbe tette kezeit a mellkasán, és üvölteni kezdett:

– Hol van señor Pancho, az én mélyen gyűlölt ellenfelem?

Zozo, kezében egy hatalmas konyhakéssel rávetette magát.

– Az a helyzet – vágott közbe Charlie –, hogy már csak öt percünk maradt a forgatásra, mert lassan lemegy a nap…

– Csapjunk bele! – válaszolták a színészek egybecsengő, nyafogó hangon.

Teljesen kimerültek, a sminkjük lefolyt az arcukon. Az égetett parafa és az okkersárga alapozó gyomorforgató egyveleget képzett az Admirális arcán, amelyet Carmen aggodalmas arckifejezéssel vett szemügyre. Mindenki helyet foglalt, mire Charlie felkiáltott: „Csend legyen! Forgatunk!”, aminek nem sok értelme volt, hisz egy némafilmen dolgoztak. Erre a kutya olyan nevetésben tört ki, hogy lerepült róla az utolsó pár papagájtoll is. Csak a ragasztó maradt.

– Kész! – jelentette ki Charlie.

A színészek kimerültségükben egymás hegyén-hátán feküdtek, mikor az Admirális a kamerához lépett. Kinyitotta, belenézett, néhányat a levegőbe csapott, majd összeesett. Most az egyszer tényleg mozdulatlan maradt. Utána Charlie is belenézett a kamera belsejébe, arca krétafehérré vált.

– Mi az? – szólalt meg Alfred a halom aljáról.

– Én… én… én megfeledkeztem a filmtekercsről – válaszolta Charlie.

 

Boris Vian (1920-1959) francia író, költő, énekes, dalszövegíró, jazz-zenész, írói álneve Vernon Sullivan. Műszaki főiskolát végzett, de sokoldalú tehetségének köszönhetően a
francia avantgárd művészet fontos alakjává vált. 

Éltető Kamilla (1997, Marosvásárhely) az alapszakot Kolozsváron végezte, magyar-francia nyelv és irodalom szakon, jelenleg az ELTE BTK-n francia nyelvet és irodalmat tanul. A nyelvészet mellett a fordítástudomány érdekli leginkább. Boris Vian regényeinek magyar fordításaival és újrafordításaival foglalkozik, emellett maga is fordít.