Juhász Tibor prózája

Részletek

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer és a Szkholion szerkesztője, a Debreceni Egyetem hallgatója. 2015-ben jelent meg első kötete, Ez nem az a környék címmel a FISZ és az Apokrif sorozatában. 2017-ben Móricz Zsigmond Ösztöndíjban részesült.

Múltaknák

részlet A Salgó blues című regényből

Hét vagy nyolc éves lehettem, amikor találkoztam egy öreg bányásszal a kórházban. Valamilyen oknál fogva vérvételre kellett mennem, és mivel még kiskorú voltam, édesanyám is velem jött. A kórház hét órakor nyitotta ki kapuit a betegek előtt, de már fél hétkor nagy tömeg alakult ki a fotocellás ajtónál, mert mindenki első akart lenni. Mi is ott voltunk, kevéssel hat óra után, de a sorszám-automatához rohanó nyugdíjasokkal nem tudtuk felvenni a versenyt. Még kilenckor is vártuk a sorunkat.

A bányász velünk szemben ült. Hangosan lélegzett, néha meg kellett állnia a beszédben, olyankor zihált egy kicsit, elfelejtette, hol tartott, és belekezdett egy másik történetbe. Épp a testvéréről mesélt. Tavaly vitte el a tüdőrák, mondta a mellette ülő, torzonborz hajú férfinak. Lent soha nem gyújtottak rá, csak amikor feljöttek, mesélt tovább, de akkor megállás nélkül füstöltek. Szívós, stramm gyerek volt az öccse, megélt nyolcvan évet. A bányász el akart mondani egy sztorit, hogy a fiú hogyan tréfálta meg a többieket, de köhögésbe fulladt a mondandója. A szája elé szorította a tenyerét, és mikor véget ért a roham, a nadrágjába törölte a kezét. Rövid gondolkodás után a feje fölé emelte mutatóujját, komolyan nézett a szomszédjára, emelkedett hanghordozással kezdte, hogy szemenszedett hazugság, nem merültek ki a bányák, nem csak az országnak, de a Szovjetuniónak is elég lenne az a szén, amin ülünk, csak mindenki baszik rá, mert már nincsenek itt az oroszok, nincs kihez tartozni. A szomszédja rezzenéstelen arccal hallgatta, csak akkor mozdult meg, amikor megjelent egy nővérke az ajtóban, igen, aranyom, fordult ilyenkor a nőhöz, de egyik ápoló sem nézett rá. Erre azonban felkapta a fejét, ne beszélj, fordult a bányászhoz. Most mondtam neked, a saját szememmel láttam, hangzott a válasz. Rohadt élet, hajtogatta a torzonborz fejű úr, majd villámgyorsan egy elsuhanó ápoló után nézett.

Azért mondom el ezt a kis történetet, hogy felelevenítsem az emlékeit. Azt remélem, ismét rá tudom venni Barnát, hogy a régi Salgótarjánról meséljen. Robbantómesterként dolgozott, bizonyára még nem mondta el az összes történetét. Kíváncsi vagyok például arra is, mit jelentett számára ez a munka, hogy milyen volt akkor a városban élni. Abból a hűvös távolságtartásból, ami az acélgyár és a bánya vezetősége közötti kapcsolatot jellemezte, lehetett-e érezni valamit?

Először a szakmájáról kérdezem. Rövid gondolkodás után azt feleli, hogy nagy volt a felelősség, de jó pénzt fizettek. Az ember számíthatott a másikra, folytatja, azt hihette, barátokat szerzett. Bizonyos körülmények között a munkatársaira bízta volna az életét, de a feleségét sem szívesen hagyta velük egy szobában. Ha elmentek valahová enni vagy inni, a kollegáival hamar elengedték magunkat, a fáradtság és az ital feloldotta a gátlásaikat. Volt olyan is, ez egy ságújfalusi kocsmában történt, hogy iszogattak, aztán egyszer csak felébredt otthon, és mikor belenézett a pénztárcájába, azt hitte, kirabolták. Másnap mondták el neki a többiek, hogy az egész társaságnak ő fizetett. Akkoriban már nem volt ellenségeskedés, megenyhültek, akik korábban semmi pénzért nem jöttek volna a bányába vagy a gyárba, így nyugodtan beülhettek a munkatársaival a falusi kocsmákba is. Kevés volt már a parasztokból, Kishartyánból például mindenki a városban dolgozott, csak pihenni jártak haza az emberek, szokásból kertészkedtek. A keresztapja mesélte, aki szintén vájár volt, hogy az ő fiatalkorában vérre menő küzdelmek folytak a parasztok meg a munkások között. Azok a földdel kérkedtek, és hiába éheztek, az istennek sem álltak volna munkásnak. Emezek a pénzüket mutogatták, hogy ennyi sosem lesz nektek, és köpködték a földet.

Barna úgy beszél Béláról, a keresztapjáról, mint egy világlátott, sokat próbált férfiról, erre már korábbi beszélgetéseink alkalmával is felfigyeltem. Fiatalkorában Béla kivándorolt Amerikába. Nyughatatlan vére volt, folyton tervezgetett, boltot, bordélyt, aztán kocsmát szeretett volna nyitni, de egyik tervét sem tudta megvalósítani, hamar elköltötte az államokban gyűjtött összeget, ezért lett vájár. Mikor a férfi megtudta, hogy Barna bányásznak áll, elhívta az ivóba, és két deci vörös mellett megkérdezte tőle, ismeri-e Hófehérke meséjét. Gondoljon csak a törpékre, mondta Béla szigorúan, a bányászcsaládok leszármazottai mind olyanok, a saját szemével látta a méternyire zsugorodott embereket Nagybányán, akik egész nap dolgoztak a mélyben, és a vájatok méreteihez idomult a testük. Béla azt tanácsolta Barnának, hogy tartsa tiszteletben leendő gyermekeit, és valami olyan munkakört találjon, amiben akkor is megéri dolgozni, ha visszajön a tizenkét órás munkaidő. Ő megfogadta a keresztapja tanácsát, bár Béla nem volt szavahihető ember, akkoriban egy tisztviselő lányára költötte minden pénzét, nem egyszer kért kölcsön a robbantómestertől is, hazudozott, hogy ételre, meg tüzelőre kell a pénz, közben a kislányt szórakoztatta, ruhákat vett neki és vendéglőbe vitte, mert ezek a nők csak úri férfiakkal érezték jól magukat.

Béla szeretőjéről eszébe jut a volt felesége, és Barna az Acélgyári útról kezd mesélni. Fiatalkorában sokat járt ide, ugyanis itt lakott a nő, a sors fintora, hogy végül Barna is itt kötött ki. Egy nagykutya részvényes, Bíró Pál lányába lett szerelmes. Bíró Máriát keményen fogták, éjszaka nem engedték ki a házból, ezért meg kellett várni, míg a szülei elalszanak, akkor Mári, így becézte a férfi a jövendőbelijét, kiszökött, a kapualj homályában csókolóztak hajnalig, és nézték a jegenyéket a gázlámpák fényében. Akkor úgy is hívták az utcát, hogy Fasor, az út két oldalán sorakozó jegenyék miatt, öröm volt végigmenni közöttük, érezte az ember, nem akárkik laknak itt. Az Acélgyári utat sorompók választották el a várostól, ezért elviekben este már nem lehetett bejutni, de az ügyeletesek mindenkit beengedtek, nem szóltak semmit, csak figyelmesen megnézték Barna arcát, és ha reggelig nem jött vissza, személyleírást készítettek, aztán riasztották az illetékeseket. Sokszor megesett, hogy hajnalig maradt a lánynál, szép nő volt nagyon, csak túltengett benne a dac, lázadt a szülei ellen, ezért ment hozzá egy bányászhoz. A házasság nem tetszett Bírónak, de az öregnek nem volt választása, egy hajnalon Mári nem osont vissza a házba, kifelé menet jókedvűen intett a portársnak az őrbódéba, viszlát, soha többet, kiáltotta. Úgy ugrált, mint egy bakkecske.

Mióta is vagy nyugdíjas, kérdezem. Elmosolyodik, na, az egy igazán jó sztori. Egyszer csak elkezdtek suttogni az emberek, hogy lezárják az aknákat, igazuk is lett, mert ’75-re már csak négy maradt meg. Azt rebesgették, hogy azért húztak fel a VEGYÉPSZER-t meg a BRG-t, mert munkahelyeket kell teremteni a kirúgott bányászoknak. A kollegáival félteni kezdték a megélhetésüket, ezért kitalálták, hogy elmennek az orvoshoz, bármennyibe is kerül, megkenik a doktort, leszázalékoltatják magukat. Az ilyen ügyeket Rakonczai intézte, akinek a nevében régen ipszilon szerepelt a pontos i helyett, de a család még idejében hallgatott az új idők szavaira, legalábbis így tartotta a szóbeszéd. Rakonczairól többek között az a hír járta, hogy nagyon kapzsi, szereti szórni a pénzt. Egyesek látták vendéglőben is, állítólag mindig véres hurkát rendelt. Ha felszerelkezve járultak elé a betegek, akkor fürdő- és gyógykezelés-beutalókat kaptak, de a magasabb összegektől indíttatva az orvos maradandó károsodások és súlyos betegségek nyomait fedezte fel rajtuk. Bár Barna sohasem szerette az efféle megoldásokat, most egyet értett a munkatársaival. Szerzett is tíz kiló hurkát egy ságújfalusi ismerősétől, jó véreset, kifejezetten így kérte, megkenve.

Rakonczai nagydarab ember volt, furcsán kopaszodott, elől már minden hajszála kihullott, a tarkóján viszont dús, ősz sörény lobogott. Tüzetesen szemügyre vette a betegeit, olyan szúrósan nézett rájuk, hogy azok egyből tudták, van rosszabb is a fájdalmaiktól. Barna szégyenlősen ült a doktorral szembeni széken, csomagjait a combjai közé szorította. Tudom én, hogy mit akarnak a kollegáival, bökte ki Rakonczai, miután közölte Barnával, hogy makkegészséges. Az nem válaszolt rögtön, csak játszott a szatyrok füleivel. Végül úgy határozott, az lesz a legjobb, ha azt mondja, hogy ő semmit sem akar, csak hozott egy kis véres hurkát, és az asztalra helyezte a szatyrokat. Az orvos meglepődött, beleszagolt a csomagba, és lenyelte a szájában összefutott nyálat. Szereti maga az ilyen jófajta hurkákat, kérdezte pár másodpercnyi hallgatás után Barnától, majd a férfi bólintása után arról érdeklődött, hogy hány gyereke van, és hogy ők is szeretik-e. Aztán újabb kérdést szegezett Barnának, akar-e dolgozni, de még mielőtt válaszolt kapott volna, Rakonczai már megadta a feleletet, persze, hogy akar, hiszen erre lett nevelve, most már késő leszoktatni róla, ezért jobban teszi, ha talál magának valami hobbit, ne hagyja el magát, mert a sok szabadidő nem mindenkinek tesz jót, ja, és kifelé menet azért tegyen róla, hogy hihetőnek tűnjön a halláskárosodás. Nyomott egy pecsétet valami papírra, aláírásokat kanyarintott, majd kezet fogott a robbantómesterrel. A leszázalékolása után szép évek következtek, békésen éldegéltek a Budapesti úton a feleségével. Néha elmentek nyaralni is, a Balatonra, de az asszonyból mégiscsak kijött a tisztviselővér, az óceánt akarta látni, folyton vendéglőbe ment volna, negyvenéves korára megbolondult. Barna legyint, nem érdekes a folytatás, elmesélte már sokszor.

A robbantómester a válás után eladta a házat, de mivel a pénz felét elküldte az asszonynak, csak itt tudott lakást venni. ’91-ben volt ez, akkor még üzemelt a gyár, igen, de érezted a levegőben, hogy hamarosan vége. Ekkoriban már lehetett beszélni, mondogatta mindenki, hogy rábasztunk, meg hogy majd jönnek a cigányok, már most is mennyi van belőlük a kolónián. Hiába írta a Nógrád Hírlap, hogy megmentik a gyárat, mert a város múltjáról van szó, hogy a RIMA az érték, az emberek tudták, szépen lassan mindenkit elküldenek. Aki tudott, menekült. Ő egy bajuszos munkástól vett házat, aki külföldre akart költözni, mert nem bízott az új politikusokban, hiszen ha évtizedekig jó volt minden, csak egyetlen magyarázata van a mostani helyzetnek, szándékosan akarják lerombolni ezt az országot.

Szóval nem hiszi, hogy igazat állított volna az én bányászom, egyáltalán nem. Egyszer valaki azt mondta neki, hogy ha jönne egy földrengés, akkor az egész város bezuhanna a föld gyomrába, mert ott is fúrtak, ahol nem szabadott volna, egész Salgótarján aláaknázott, csak idő kérdése, és beszakadnak a vájatok. Akkor biztos nem dicsekedne az én bányászom a múlttal, mondta Barna, és a kocsma nyikorgó ajtaja felé nézett. Pali és Tamás lépett be a helyiségbe, jó kedvük volt, sört vettek, és mikor észrevettek, izgatottan összesuttogtak, majd lázasan mutogatták, hogy van még egy szabad szék az asztaluknál, menjek már át egy kicsit, mondani szeretnének valamit.