Kalapos Éva Veronika prózája

Részletek

Kalapos Éva Veronika 1983-ban született Nyíregyházán. Író, drámaíró. Ifjúsági sorozata, a D.A.C. a Manó Könyvek Kiadó gondozásában jelenik meg, most következő, Arccal a hóban című drámakötete pedig a FISZ-könyvek sorozatában lát napvilágot.

Dal

Elnézést kérek, hogy egyedül jöttem, a gyerek kint ül a váróban, először a doktornővel szerettem volna beszélni, négyszemközt. Megmondom úgy, ahogy van, én nem tudom, minek küldött minket ide a doktor úr, de mondjuk az végül is igaz, hogy nagyon aggódom érte. Tudniillik, a gyerekért. Hát igen, nekem gyerek még, a húszéves, az semmi… igazából én akartam idejönni, mert a doktor úr azt ajánlotta, nem ő, ő nem akar semmit. Soha.

Nem volt mindig ilyen, csak amióta az apja, hát tudja, elment. Lelépett, ahogy mostanában mondják. Konec firma. A zárójelentésben ez volt: agyi érelzáródás. Pikk-pakk, kész volt, az egyik percben még ette a bundás kenyeret, a másikban pedig már a padlón feküdt. Képzelheti. Ott a hitel, hogy az ijedtségről ne is beszéljek. Én a tűzhelynél álltam, vettem volna kifele a következő adag bundás kenyeret, aztán egyszer csak hallottam a puffanást. Próbáltam keltegetni, hogy ne őrüljön meg, ilyet nem lehet csinálni így, egyik pillanatról a másikra, de nem reagált semmire, az olaj meg égett a tűzhelyen, úgy kivoltam, hogy nem is vettem észre, a gyerek rohant ki a szobájából, és oltotta el, aztán csak állt fölöttünk, és nézte, ahogy rázogatom az apját, nem tudom, milyen képet vágott, nem figyeltem én akkor semmire, szólni nem szólt egy szót sem, de a mentőket, azokat ő hívta ki.

Aztán csak azt vettem észre, hogy csendesebb lett. Érti, eltemettük az apját, a temetésen nem sírt egyébként, rá se mertem nézni a rokonokra, vajon mit szólnak, hogy ez egy könnyet se ejt, mintha nem is érdekelné az egész egyáltalán. Én bőgtem, mint a záporeső, de csak egy kis ideig, mert aztán haza kellett menni intézni a tort, ott meg mégse bőgi az ember szembe az ismerősöket, a gyerek jött velem, mikor elindultam a hidegtálakért, aztán segített is bepakolni őket a kocsiba, meg felhurcolta mindet a lakásba, pedig nem voltak könnyűek. A toron hallottam, hogy suttognak, milyen jó gyerek ez, hogy mindenkitől megkérdezi, szüksége van-e valamire, nem éhes-e, szomjas-e, a kicsiket elkíséri vécére, az öregeket karon fogja, beszélni, igaz, ezen kívül nem nagyon beszél, de biztos sokkot kapott szegény, nem minden nap lát az ember stroke-ost testközelből. Csak én tudtam, hogy nem csak velük nem beszél, hanem senkivel se, attól a perctől, hogy meglátta az apját a földön, megnémult ez a gyerek, és hát végül is ezért mondta a doktornő, hogy talán nem ártana tanácskozni erről valakivel.

Bár szerintem nem ilyen súlyos a helyzet, mert énekelni azért énekel, igaz, nem otthon, hanem van neki egy ilyen bandája, egy zenekara, akikkel minden második nap próbál, meg nemrég volt koncertjük is. Meghívott rá, úgy láttam, inkább kötelességből, úgyhogy először nem is akartam elmenni, de végül nem lett aznap estére semmi dolgom, hazudni meg azért nem akartam neki. Valami pincehelyiségben játszottak a belvárosban, először a sok félrészeg fiatalt láttam meg, akkor megint arra gondoltam, haza kéne menni, mit keresek itt a húszéves ballonkabátomban, amit akkor vett nekem az apja, amikor született, abban vitt haza a kórházból, mert nagyon hideg ősz volt, csípte a szél az arcomat. Rendeltem egy pohár bort, pedig én csak ünnepnapokon iszom, de volt ebben valami különös, hogy itt vagyok a nézőtéren, a gyerekem pedig a színpadon énekel, ahol úgy néz ki, mint egy idegen, mint akármelyik másik művész, aki előadja a produktumát, anélkül, hogy köze lenne bárkihez vagy bármihez, akár hozzám, ebbe a szabálytalan helyzetbe belefért azt a két deci kékfrankos.

Elképesztő zenét játszottak, tele volt gitárvisíttatással meg üvöltözéssel, a gyerek állt mikrofon előtt, lehunyta a szemét, az ujjait a gitárra szorította, és abban a rongyos, lyukacsos farmerban volt, amit kétszer már majdnem kidobtam, mert azt hittem, használhatatlan, hozzá meg valami borzalmas zöld ingben, ami be se volt gombolva, kifityegett alóla a fekete póló. Nem értettem, mit énekel, kezdtem unni az egészet, a közönséget figyeltem: csupa egyetemista, egyszerre bólogattak a zene ütemére, és rázták az öklüket, az első sorban egy kócos, fekete hajú lány ringatta a csípőjét, a tekintete rátapadt a gyerek arcára. Nem ismertem őt, sose láttam, de akkor hirtelen teljesen biztos voltam benne, hogy a gyerekem lefekszik ezzel a lánnyal, az ujjai beleakadnak a sűrű, rendetlen tincseibe, amikor megsimogatja a haját, és a lány pontosan úgy nevet rá, mint most, révetegen, félig nyitott szájjal. A lány éppen akkor érezte meg a pillantásomat, és nézett felém, amikor a színpadról meghallottam azt a szót, hogy „mama”. Odakaptam a fejem, a gyerek egyenesen felém fordult, és folytatta a dalt, nem is érdekelt akkor már a lány, csak őt láttam egyedül. „Mi kell még a boltból, mama? Mi kell még, mi kell még, mi kell még a boltból, mama?”

Csak jóval később jöttem rá, hogy ugyanúgy elnyílt a szám, szinte magától, mint a lányé, néztem a gyereket, ő meg nézett vissza rám az apja tekintetével. A tekintettel, amiben benne volt, hogy mama, hát én megteszek mindent. Meg fogok tenni ezután is. Nekem természetes volt, hogy mentőt hívok, hogy kísérgetek mindenkit a toron, hogy azóta idényzöldségeket veszek neked meg cévitamint, nehogy megbetegedj, mert olyan könnyen elkapsz mindent, halkra veszem a tévét a szobámban, mert korán fekszel, nem beszélek a lányokról, akikkel ágyba bújok, vagy akár csak megiszok egy sört, mert nem bírod elviselni a gondolatot, nem említem a külföldi egyetemet, de még a másik városban lévőt se, mert nem maradhatsz egyedül, mert neked csak én, és nekem csak te, mert körbepisilted a területünket, nekem meg nincs menekvés, a te szagoddal az orromban születtem, és nem lesz az én számomra már soha semmi más ismerős. És nem lesz másik lakás, csak ez, amiben együtt lakunk, és nem lesz nő, talán csak egy kis szórakozás, ha te éppen belém fáradtál, és tudod, mama, én akkor is elmennék neked a boltba, ha papa nem feküdt volna le a konyhakőre, de így meg pláne elmegyek, ez egy olyan bolt, ami nem fog bezárni sose, vagy ha másnak bezár is, engem mindig kiszolgálnak, mert neked viszem, hát mi kell a boltból, írd össze, vagy mondd el, megjegyzem, ígérem, hogy nem is felejtem el, amíg csak élek, ez volt a gyerek szemében, ahogy nézett rám a félhomályos termen át. Azóta meg én is elnémultam már, nem beszél egyikünk sem, úgyhogy a doktor úr ideküldött minket, szóval legyen szíves nekem megmondani, végül is minek utaztunk át a fél városon abban a némaságban, amiben majdnem egy éve élünk, tessék kérem megmondani, mert valahogy neki is meg kell magyaráznom, ha kérdezi egyáltalán, hogy igazából miért vagyunk itt.