Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Simon Bettina a Litmusz Műhelyben

Fotó: Simon Bettina

Vendégünk volt Simon Bettina író, költő, művészettörténész, aki szerint a „mi az irodalom?” kérdés maga az irodalom.

Bővebben ...
Költészet

Farkas Arnold Levente versei

Fotó: A szerző archívuma.

hallottalak sírni uram / de a könnyed bizonytal / an bizonytalan minden

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Simon Bettina - Kerber Balázs - Körtesi Márton: Az éjszaka fényszíve

Fotó: Litmusz Műhely

Ömlik belőlem / a malőr, idegesen bámulom a csillárt, / a hátam mögött érzem a fintorgást, / és megtölti az éjszaka kezemben a poharat.

Bővebben ...
Költészet

Szabó Gergely versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

bárcsaknénik és bezzegbácsik ökoszivárványos szatyraiba / szorult mákszemként hallgatunk 

Bővebben ...
Próza

Palotai Péter: Limbó Hintó

Fotó: Fejes Márton

Most, hogy járműtulajdonossá válok, eldöntöttem, hogy vállalkozni fogok – haladjunk a korral –, és Pityuval közösen csapatjuk majd az utakon. Szóval, modernizálunk. Megyünk az úri negyedbe, szekérrel. Nem is hinné el senki, mi mindent kidobnak a naccságák. Mi meg begyűjtjük, de most már majd ipari mértékben, nem csak úgy kicsiben. A hasznos limlom megy a zsibire, eladjuk. 

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

Ideje a megbecsülésnek - Lapszemle irodalmi folyóiratok december és januári lapszámaiból

Montázs: SZIFONline

Talán senki nem vitatja, hogy a magyar irodalmi folyóiratok minősége messze túlszárnyalja azt, amit egyre szűkösebb anyagi támogatottságuk megengedne. Emiatt lapszemlém vélhetően akkor járna el helyesen, ha minden egyes december-januári megjelenést végigvenne. Ez azonban egy jótékony, ám voltaképp megúszós írást eredményezne. Merthogy miután befutott a felkérés e feladat elvégzésére, – hogy a lapszemle ne ,,csak” lapszemle legyen – zsigerből egészen más gondolatok is elkezdtek kavarogni bennem, melyeknek közös pontjaként tűnt fel a talán folyóiratszemlébe nem illő illetlen kérdés, hogy mi az, ami hiányzik?

Bővebben ...
Költészet

Szűcs Anna Emília: a körmök rossz sorrendben nőnek

Fotó: Ladányi Jancsó Jákob

azt hajtogatod, a rosszul megválasztott szavak ölnek, / de szerintünk a jól megválasztottak is

Bővebben ...
Költészet

Majláth Ákos versei

Fotó: Gyéresi Orsolya

A többi mag jó földbe esett. / Szárba szökkent ott a szégyen, / burjánzottak az önvádlás sötétzöld / levelei. Később termést hoztak: / gyomorgörcsöt, értelmetlen alázatot. / Egyik harmincszorost, / másik hatvanszorost, / sőt, volt amelyik százszorost.

Bővebben ...
Fotó: Gazda Boglárka

Bo Derek

Nagyképű, pikírt szövegeket vetettek papírra, gunyoroskodtak, utálkoztak. Kihúzták nálam a gyufát. Mindennek a teteje az volt, amikor leszedték a keresztvizet az első szovjet katasztrófafilmről, az Экипаж-ról. Ez azt jelenti, hogy A személyzet, és Magyarországon is vetítették, azzal az idióta címmel, hogy Katasztrófa földön-égen.

Из всех искусств для нас важнейшим является кино. Ezt mondta Vlagyimir Iljics Lenin Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkijnak. Kettejükön kívül senki sem volt jelen az esetnél, de Anatolij Vasziljevics határozottan állította, hogy így történt. Vagyis: minden művészet közül számunkra a legfontosabb a film. Mi persze nem értettük egészen pontosan, hogy miért izgatja fel annyira a pártot Alain Delon és Jean-Paul Belmondo, vagy Ornella Muti és Faye Dunaway, de különösebben nem is törődtünk vele. Ha ezt mondta Lenin, hát ezt mondta. Hogy bennünket, a mi szovjet–román határ menti kisvárosunkban miért izgatott Alain és Ornella vagy Jean-Paul és Faye, az persze világosabb volt a napnál.

Később rájöttünk a titokra is: Vlagyimir Iljics a kommunista nevelés hatékony eszközeként gondolt a filmművészetre. Ez a művészeti ág tűnt akkor a legkorszerűbbnek. Nem volt még televízió, és gyerekcipőben járt a rádió is. A közösségi média feltalálásáig kis híján egy egész évszázad volt hátra hálistennek.

Mindenesetre hordtak bennünket a moziba gyakran, hogy átérezzük és elsajátítsuk a forradalmi-hazafias szemléletet. Rengetegszer megfigyeltük a nagy októberi forradalmat és a nagy honvédő háborút. Megtekintettük őket minden szóba jöhető aspektusból. Különféle változatokban. Nem véletlenül volt benne a nevükben, hogy nagyok, a filmekben is hatalmasak voltak a méreteik. Óriási fákba vágták súlyos fejszéiket a hősök, és vagy megbirkóztak a kihívásokkal, vagy nem. Ezáltal hol diadalmas, hol tragikus hősök lettek. Így vagy úgy, de megedzették az acélt, és erre nem is csak háborús körülmények között került sor. Ott volt például Szecskin, a Вкус хлеба – A kenyér íze – szűzföldfeltörő-szovhozszervező főszereplője, és ő sem volt tunyább vagy puhányabb, mint mondjuk Vaszilij Ivanovics Csapajev, a polgárháború katonája, a fehérek réme.

Анекдот: úszik Csapajev, a vörösgárdista parancsnok az Ural folyóban, át az egyik partról a másikra, Petyka, a szárnysegédje is vele van, ötszáz méter a távolság. Száz métert már megtettek, hideg a víz, nagy a sodrás, fáradnak, azt mondja Petyka: Vaszilij Ivanovics, nem bírom tovább, forduljunk vissza. Nem lehet, Petyka, mondja a parancsnok, megölnek a fehérek, át kell úsznunk. Úsznak tovább, kétszáz méternél Petyka rimánkodik megint, hiába, menni kell. Háromszáz méter, négyszáz méter, négyszázötven méter. Most már tényleg nem bírom tovább, mondja Petyka. Mire Vaszilij Ivanovics: na, Petyka, én is elfáradtam, igazad volt, forduljunk vissza. Basszák meg azok a kurva fehérek.

A szűzföldfeltörő Szecskin ehhez képest a következőt csinálta a Kenyér ízében – a négyrészes filmeposzt 1979-ben mutatták be, egy időben Leonyid Iljics Brezsnyev Szűzföld című irodalmi alkotásával –: annak érdekében, hogy kőkemény legyen az ökle, először is megvette az újságot. Azután gondosan összefűzött egy komplett évfolyamot, háromszázhatvanöt darabot, felakasztotta a falra a köteget, és a gyakorlás első napján odacsapott egyet keményen. Másnap letépett egy újságot a kötegből, és odavágott kettőt. Harmadnap még egyet letépett, és bumm-bumm-bumm, hármat. Az év végén a pucér falat csépelte – háromszázhatvanötször, tiszta erőből –, és valóságos vasökle lett akkorra. Amikor a nép ellenségei sokat ugattak az egyik jelenetben, akkor puszta kézzel lyukat ütött a tehervagon oldalába. A nép ellenségei teleszarták a klottgatyájukat ijedtükben.

Meg kéne ezt csinálni, gondoltuk akkor a moziban. De az volt a baj, hogy a Kárpáti Igaz Szó, amit járattunk, nem jelent meg hétfőn és ünnepnapokon. Nem volt belőle háromszázhatvanöt egy évben. Hogy Szecskin mit üt a moziban, azt nem lehetett pontosan látni, de feltételezni sem mertük volna, hogy esetleg a Pravdát. Talán meg is kellett fordítania az újságokat, hogy ne a tartalmilag érzékeny címlapok, hanem a sportrovatok kerüljenek előre, az ökle alá közvetlenül.

A hozzáállásomat a filmművészethez Jancsi változtatta meg váratlanul, aki egy napon behozta az iskolába a Filmvilág legfrissebb számát, az 1979. decemberit. Azzal, hogy van benne egy pucér nő, és csodálatosak a mellei. Igazság szerint két pucér nő is volt abban a Filmvilágban, de a másik nem tűnt érdekesnek. Viszont ez az egyik, ez tényleg szenzációs volt, igazat mondott Jancsi. Az volt a képhez írva, hogy: „A meztelenség (bár Bo Derekre talán még számíthatunk)”. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy valószínűleg Bo Derek van a felvételen, de biztosak nem lehettünk benne, ostobán volt megfogalmazva a képaláírás. Mindenesetre kölcsönkértem az újságot – el sem akartam hinni, de Jancsi ideadta –, és elolvastam a cikket, amit egyebek közt a pucér nő is illusztrált. Hat sűrűn teleírt oldal volt, azzal a címmel, hogy Amit a moziban elvesztettünk. Az elvesztett dolgok közé tartozott ezek szerint a meztelenség is. A felét sem értettem a cikknek. Arról szólt, hogy a hetvenes évek amerikai mozija egy nagy nulla. Senki semmire nem fog emlékezni abból az évtizedből. Csupa kommersz, agyatlan, érdektelen közönségfilmet készítettek a feltörekvő fiatalok: George Lucas, Steven Spielberg, Francis Ford Coppola, Michael Cimino, borítsa valamennyiüket az örök feledés homálya.

Ezek a nevek valóban nem mondtak nekem sokat. Addig azt sem tudtam, hogy a filmeket nem a színészek – Alain és Ornella, Jean-Paul és Faye –, hanem a rendezők szerint helyénvaló számon tartani. Ráadásul Csillagok háborúját, a Cápát, az Apokalipszis, mostot és a Szarvasvadászt sem vetítették nálunk.

Az írások összességében mégis tetszettek a Filmvilágban, és a képek is természetesen. Úgyhogy elkezdtem vásárolni az újságot, megvettem minden hónapban – nem kapkodták el úgy, mint a Népsportot –, mert arra gondoltam: hátha mindegyik számban benne van Bo Derek, vagy ha ő nem, akkor valaki más, aki felveheti vele a versenyt. Ebben a reményemben sajnos csalatkoznom kellett. Sokkal ritkábban voltak pucér nők a Filmvilágban, mint amire számítottam. Viszont ha már megvettem, akkor ki is olvastam. Hónapról hónapra szinte fizikailag is éreztem, ahogy egyre okosabb, műveltebb, intellektuálisabb leszek. Annak ellenére, hogy azokról a filmekről, amik nálunk is mentek a moziban – Kaszkadőrök, Földi űrutazás, Kína-szindróma, S. O. S. Concorde, Egy nyomorult halála –, mindig pocsék kritikákat írtak a kritikusok. Semmi sem tetszett nekik. Nagyképű, pikírt szövegeket vetettek papírra, gunyoroskodtak, utálkoztak. Kihúzták nálam a gyufát. Mindennek a teteje az volt, amikor leszedték a keresztvizet az első szovjet katasztrófafilmről, az Экипаж-ról. Ez azt jelenti, hogy A személyzet, és Magyarországon is vetítették, azzal az idióta címmel, hogy Katasztrófa földön-égen. A Filmvilág gonosz, buta és érzéketlen kritikusát módszeresen tudtam volna ütögetni néhány órán át egy kemény és rücskös tárggyal – az ökleim nem voltak szecskiniek –, ha a karmaim közé kaparinthatom. Az Экипаж-t háromszor néztem meg négy nap alatt, és 8,5 pontot kapott tőlem tízes skálán. És nem is azért, mert Alekszandra Jakovleva megmutatta benne magát, amire szovjet filmben soha nem volt példa azelőtt. (Zárójelben jegyzem meg: Jakovleva nem vehette fel a versenyt „Bo Derek”-kel.) Hanem azért, mert tele volt feszültséggel, drámával, izgalommal, látványossággal.

Eleinte mindig a fél hármas előadásra jártam, a legelsőre, mert akkor voltak a legkevesebben. Kivéve, ha indiai filmeket adtak. Akkor már fél háromkor is rengetegen voltak, jöttek a cigányok a táborból, ők nagyon szerették az indiai filmeket, úgy nézték ezeket, mintha magukat néznék, odáig voltak Amitabh Bachchanért és Dharmendráért – értük persze én is –, drukkoltak a hősöknek, mint később a bosnyákok Emir Kusturica Dolly Belljében, és teleköpködték a mozit szotyolahéjjal. Aztán ahogy öregebb és intellektuálisabb lettem, már fél 5-re váltottam jegyet. Mindig az utolsó sorba, a fal mellé, hogy se mögöttem, se mellettem ne legyen senki. Minél kevesebben voltunk, annál jobban éreztem magamat a moziban, de közben drukkolni is kellett, hogy minimum tízen összejöjjünk. Ha nem voltunk meg, nem indították el a filmet. A Dominó-elvet és A keselyű három napját már biztos, hogy fél 5-től néztem meg.

Mindeközben a lenini eszmékhez hűen továbbra is voltak kollektív mozilátogatásaink, és mintha egyre merészebbek lettek volna a szovjet filmek is. A Teherán '43-ban Alain Delon is játszott és meg is halt – Foche felügyelőnek hívták, a magyar szinkronban később Roche-t csináltak belőle –, Szergej Bondarcsuk Vörös harangokjában pedig Ursula Andress, az egykori Bond-lány is kitárulkozott, noha benne volt akkor már a korban. Ez a film John Reedről szólt – Franco Neróval a főszerepben –, aki megírta a 10 nap, amely megrengette a világot című könyvet a forradalomról. De nem Leningrádban játszódott, hanem Mexikóban, és elmentem rá még egyszer önszorgalomból.

A Filmvilágból apránként megtanultam: a művészet magasabb rendű, mint a szórakoztatás, és bár nem fordultam el undorral Bud Spencertől és Terence Hilltől, hamarosan szinte mindent tudtam már Tarkovszkijról, Antonioniról, Elia Kazanról, Sidney Lumetről és Alain Tannerről is. Különösen azután, hogy leadták a tévében az életműsorozataikat. Nem állítom, hogy első nekifutásra nem küzdöttem az álmossággal a Sztalker és a Vörös sivatag közben – nem nekem kedvezett, hogy Фотон márkájú színes tévénk képe néha ugyan színes volt, de tiszta soha –, de a Rakparton, az Equus és a Jónás, aki 2000-ben lesz 25 éves tényleg lenyűgözött. A Jónás miatt el is döntöttem: kommunában fogok élni, és nem járatom majd iskolába a gyermekeimet.

Bo Dereket azonban soha nem láttam semmiben. Se akkortájt, se az elkövetkezendő évtizedekben. Csak fényképeket láttam róla, és azokon is fel volt öltözve valamennyire. Egyáltalán nem volt szép. Pláne nem volt lenyűgöző. Nem felelt meg kifinomult ízlésemnek, és nem emlékeztetett arra a fantasztikus fekete-fehér jelenségre a hetvenkilenc decemberi Filmvilágból. Szerintem biztos, hogy nem ő volt az ott. Egyszerűen hülye volt a képaláírás-író.

Mielőtt elfelejteném: az анекдот nem anekdotát jelent magyarul. Hanem egyszerűen csak viccet.

Gazda Albert 1966-ban született Técsőn, Kárpátalján, minden iskoláját szülővárosában, illetve Ungváron végezte, közben két évig szovjet sorkatona is volt Fehéroroszországban. 1991-ben áttelepült Magyarországra, ahol jól ismert újságoknál dolgozott különböző beosztásokban, volt korrektor, parlamenti tudósító, gazdasági, sport-, vélemény- és kultúrrovat-vezető, főszerkesztő-helyettes és főszerkesztő. Írt könyvet borról, Kárpátaljáról, jégkorongról, katonáskodásról, az összeset másokkal közösen. Mostanában kevesebbet szerkeszt, viszont többet írogat.