Ahol a kövek vannak

Részletek

Írta: Hajós Eszter

De nem baj a szar, na, így autentikus, hogy a szajkó még a szobádba is utánad ment, megnézze, milyen tornácos felhőket festesz, csúcsíves keresztboltozatú szélapszisokkal. A gallyakat talán itt szedtük össze, vagy egy héttel később, abban a bükkösben. Nagyon köhögős hét volt, bogáncs ment a torkomba, mondta, pedig az én torkom fájt. Az egészet a könyvre fogom fogni. Ő a festményre.

∞ ტრიო მანდილი: სად წამიხვალ (2014)
[Trio Mandili: Sad Ts’amikhval (2014)]

Ott találkoztunk, azon az ázott berkenyés napon. Tornácos felhők lesznek, utólag így döntöttem. Elég ronda festmény lett tulajdonképp, már-már giccses, pedig a találkozásunkat nem is festettem bele. A piros levest kanalazgatva sem gondolta meg magát, egészen meggyőző volt, ahogy megengedte egy szélnek, belelapozzon a könyvébe. Pedig tudta, legközelebb már csak száraz gallyleves lesz, még ha a gallyakat nem is kell megenni. Szinte már előre mentegetőztem, mint az ég az eső előtti szelekkel. Arra gondoltam, feltétlenül bele kellene nézni a könyvébe, ahol kinyílt, de én nem a szél vagyok. Nekem máshogyan enged. Amúgy a szelet kacskaringósra festettem végül, pedig csak a széle fodrozódott kicsit. A zsebkendő az én zsebemben volt, mikor kérte. Talán a cipőjét is felvettem volna, ha nem lenne más a méretünk. A szél meg továbblapozott, sohasem tudom meg, mit olvasott akkor. Milyen terek teresültek ki a papírból, alakítani a kinti terek merev változandóságát.

Szajkó lett az ágon, néztük. Láttam, hogy nézi, mert aztán már őt néztem. A szajkó meg lehet, látta, hogy őt nézem már, és nem őt. Hosszan nézett rám, de ezt már csak ő látta, aki még a szajkót nézte. Ág lett, szajkó nélkül, ő meg engem nézett. Én a szajkót, akit nem láttam, csak a helyére kiteresült fekete fénypettyeket. A Nap nézett oda akkor, csak hirtelen körbepillantott, mi pedig nem tudtunk egymást nézni, amikor Nap van. A piros levesről azóta is mindig egy félresikerült kékre festett égbolt jut eszembe, amit nem tudtam kijavítani utólag. Leszarta a szajkó, nevetett, hogy nem gondolja komolyan. Ja, én se gondolom komolyan, hogy nem gondolod komolyan. Nevetett, hogy tudja. De nem baj a szar, na, így autentikus, hogy a szajkó még a szobádba is utánad ment, megnézze, milyen tornácos felhőket festesz, csúcsíves keresztboltozatú szélapszisokkal. A gallyakat talán itt szedtük össze, vagy egy héttel később, abban a bükkösben. Nagyon köhögős hét volt, bogáncs ment a torkomba, mondta, pedig az én torkom fájt.

Az egészet a könyvre fogom fogni. Ő a festményre.

Ittam a könnyéből, a szeméhez emeltem a szám, mert épp kicseppent. Nem tudom, hogyan érintette, de nekem az ázott berkenyés nap jutott eszembe. Hosszasan meséltem neki arról a szajkóról, akire akkor nem emlékezett, mert rám emlékezett, ahogy a szajkót néztem, és az más. Lila volt a zsebe, a kék szoknyán, valami makkokat vett elő, vetünk. Ezt ő már előre kitalálta. Még az ázott berkenyés nap előtt, szóval nem is abban a másik bükkösben, vagy amikor a mezőn bukdácsolva futottunk kapucnisan. Csinálta, néztem, hagyta, hogy nézzem, hagytam, hogy csinálja, csináltam, nézett, hagytam, hogy nézzen, hagyta, hogy csináljam. De hogy minek bükkerdőbe bükköt, ha magától is tud ilyet a makk? Énekelni is kellett a makkoknak, mielőtt a földbe betettük.
Az emlékezetemben illendőségi sorrendbe rendeződnek a napsugarak.

Mindent összevetve a piros alapon türkizkék rombusz mintás cipő volt az első dolog, amit észrevettem. Gondoltam, vett magának egyet, habár nem az ő mérete volt. Meg még megvolt a sárga cipője, amire rácsöppent egy csepp festék, amikor egyszer véletlenül közösen festettünk a sárgászöldre festett falú szobában. Léptem még párat, közelebb kerüljek a tér idegenségéhez, megszokjon a tér, s ne térjen ki minduntalan az aurám elől. Egy idő után nem nőnek a lábak, gondolom. Mi a célod ezzel? Ezt nem tudom, ki kérdezte, voltaképpen én magamtól, de az ő szájában voltak a szavaim, megint. A célom márpedig, mint tudjuk, a felhők rendeződéséből kiindulva, a Nap sugarazási szokásaihoz mérten, illetve – mindenesetre a Hold véleménykülönbségeit is figyelembe véve. Mondj már valamit. A szőnyegen ült amúgy, épp zoknit húzott, nem tudom, mit csinált a zokni nélkül. A cipőt nem veszed fel? De ez még a félrefordított tekintetemben sem volt meg. Nem tudom, azt hittem, itt felejtettem a – azt a zsebkendőt, ott! Elviheted, nem én használtam.

Közben már a hajával babrált, mintha valami beleakadt kórótól próbálná megszabadítani. A gallyakat egymás mellé tette a szőnyegen. Rég láttam a szőnyeget, naigen, megint lesütöm a szemem. Megint lesütöd a szemed, ja, tudom. Gondoltam, leülök én is, de itt nincs szőnyeg. Ja, ott nincs szőnyeg. Észrevette, hogy a tekintetemben leülés van? Aztán már csak az, hogy várom, mikor nyílik ki valamelyik ajtó, mikor jön ki valaki a cipője nélkül, de azzal a lábbal, ami abba a cipőbe tökéletesen beleilleszkedik.

Mi a célod ezzel, most miért mondom ezt meg kinek. A piros levesre akartam emlékeztetni, mert valamiért eszembe jutott úgy, hogy neki nem. Felállt, bement az egyik szobába, amelyiknek az ajtaja nem nyílt ki, hogy kijöjjön rajta az a másik, de végül én mentem be előbb, s ő utánam, nem tudom, mikor cseréltünk helyet. Megálltunk a zöld-lila rongyszőnyegen, közös sziget. A cipő meg odakint maradt és nem vette fel senki, talán az én cipőm, csak nem ismerem.

2017. 02. 26. 12: 36: 16

Hajós Eszter 1990-ben született Budapesten, Pilisvörösváron él. A Károli Gáspár Református Egyetemen végzett magyar nyelv és irodalom alapképzést és irodalom- és kultúratudomány mestert. 2016-ban Prágai Tamás-díjat kapott. Első kötete Bejárati égbolt címmel a 2017-es könyvhétre jelent meg. Bölcsődalok és gyógyító énekek zengedezője. Vegán.