A boldog ember ostoba

Részletek

Írta: Kálmán Gábor

Könnyű voltam és boldog éppen. Ritka pillanat. Nem zavart a klasszikusan depressziós kórházi hangulat sem. Válaszolgattam cseten egy lánynak, míg felfelé haladtam a hipószagú, matt fényűre mosott, koptatott, ezerszer fertőtlenített kórházlépcső valaha díszesnek szánt, mára lerobbant, ágytál-, hányás- és halálszagú lépcsőfordulóiban. Nem is sejtve, vagy legalábbis magam előtt is titkolva, hogy az egész hetek óta félbeszakadt, majd újraindított beszélgetésnek nincs is semmi értelme, csupán a szar újracímkézése, pakolászása zajlik egyik helyről a másikra – ahogy ott, a kórházban a szemem előtt, az elfekvő halállal vizenyősen, húgyszagúan átitatott, kórtermek között lepedővel fedett gurulós ágyakat tologató, vértől feketéllő vattapamacsokat, érfalakról leszakadó sejtdarabkáktól mocskos tűket felhalmozó sürgés-forgásában valójában is történt.

– Alkalmassági vizsgálat – válaszoltam a foghegyről odavetett micélbólérkezettre a portásfülke lőrésnyi ablakocskáján át az odabent latin-amerikai sorozatot bámuló fiatal fiúnak, aki erre alighuszonéves létére újrahasznosított, késő-kádárkori, jólbetanult-átörökített munkarutinnal valamit motyogott a kis szobácska biztonságos, hangtompított félhomályából, hogy a második emelet, vagy valami hasonlót, amire már inkább vissza sem kérdeztem, bólogattam, mint aki érti.

– Készülj majd fel – mondták úgy fél órával korábban, alig figyeltem. Azt azért megjegyeztem, hogy a helyszín, ahova az alkalmassági miatt küldtek, rendeltetése szerint egy elfekvő.

Felszaladtam az előtéri néhány lépcsőfokon. Megcsapott a kórházszag. Egy kicsit több volt annál. Benne volt a halál édeskés, erjedt illata is. Aki már érzett ilyet, nem felejti, nekem is eszembe jutott az a kánikulai nyár, amikor a rokonok kérésére, jó tizenöt évvel ezelőtt, a nálam lévő pótkulccsal nekem kellett ellenőriznem egy napok óta nem jelentkező öreget a lépcsőházban, ahol akkoriban éltem. Huszonpár éves voltam, sosem láttam halottat. A nagyapám temetésén, amikor eltolták mellettem a nyitott koporsót, elfordítottam a fejem. Valahol már írtam egyszer: hiába mondják, hogy a halál természetes. Csak a bekövetkezte az. Minden más, csupa természetellenes dolog, amiben az ember élettelen maradványait melósok pakolgatják.

Az előtéri lépcső tetején már beszippantott a közeg, jobbról-balról tolták a kórházi ágyakon a végelgyengült betegeket, lámpafényes sürgésforgás az orvosi szobákban, visszhangos, katéterekkel bizonytalanul közlekedő betegeket kerülgető folyosói jövés-menés a kórtermek között.

A lépcsőház aljában éppen a korlátot próbálta megragadni egy öreg. Messziről ki lehetett szúrni, mivel nem kórházi pizsamaszett-fürdőköpeny kombót viselt, nem is tekintélyt parancsoló orvosi fehéret vagy kórházi ápoló ruhát, hanem utcai viseletben volt. Ritkás, ősz, de jólfésült haj, aszott, májfoltos, de láthatóan valaha férfias, markáns arc, azzal a tekintettel, hogy a lófaszt vagyok én vénember. Nem volt nála bot, kezeit, míg a korláthoz ért, hátracsapva tartotta a derekán, mintha lezseren, ráérősen tenné, mint akinek nem sürgős a legkevésbé sem a dolog. Belebújós bőrcipőt hordott, ódivatút, amin a bőrcsíkok az orr részen egymást keresztezik összefűzve. Felettük, a boka környékén rövidke rézszínű csat. Szürke pantallót és hozzá illő szürke öltönyt viselt, alatta V-nyakú pulóver, ing, nyakkendő.

Kikerültem. Hármasával szedve a lépcsőfokokat indultam meg a második emelet felé, lehagyva őt.

Könnyű voltam és boldog éppen.

Ritka pillanat.

Nem zavart a klasszikusan depressziós kórházi hangulat sem.

Válaszolgattam cseten egy lánynak, önfeledten vidám üzeneteket, míg felfelé haladtam a hipószagú, matt fényűre mosott, koptatott, ezerszer fertőtlenített kórházlépcső valaha díszesnek szánt, mára lerobbant, ágytál-, hányás- és halálszagú lépcsőfordulóiban. Nem is sejtve, vagy legalábbis magam előtt is titkolva, hogy az egész hetek óta félbeszakadt, majd újraindított beszélgetésnek nincs is semmi értelme, csupán a szar újracímkézése, pakolászása zajlik egyik helyről a másikra – ahogy ott, a kórházban a szemem előtt, az elfekvő halállal vizenyősen, húgyszagúan átitatott, kórtermek között lepedővel fedett gurulós ágyakon fekvőket tologató, vértől feketéllő vattapamacsokat, érfalakról leszakadó sejtdarabkáktól mocskos tűket felhalmozó sürgés-forgásában valójában is történt.

Mindez, akkor alig ért el hozzám. A szarszag, a hipószag, semmi. Mondom, boldog voltam, magam is meglepődtem rajta.

A boldog ember ostoba.

Nem lát, nem hall, elégedett. A boldogsága elhiteti vele, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Az agy problémákra fogékony területei lekapcsolnak és képtelenek működni.

Tulajdonképpen a boldogság megalázó dolog.

Mindig gyanakvással figyeltem a boldog embereket.

Egy fiatal ápolósrácnak majdnem nekimentem az egyik fordulóban, kezében ágytálak, nem tudom, közvetlenül onnan jött-e a húgyszag vagy az osztályt már amúgy is átitatta. A nyitott kórtermekben zajlott az élet, legalábbis, ami a végére marad belőle, felfekvés, infúzió, lélegeztető, ágytámlák szinte derékszögbe állítva, alélt vagy alvó öregek, felvert párnaágyakon. Itt-ott toporgó rokonság, unatkozó unokák rugdosták a kórteremajtók csücskét vagy bámulták a cipőjüket, míg a szülők a banánt pakolták ki az éjjeliszekrényekre.

– Alkalmassági?! – a lépcsőházban toporogtam egy darabig, míg egy nővér észrevette a tanácstalanságomat. Bólogattam, valamit motyogtam is mellé udvariasan, hogy igen, míg válaszoltam megint egy üzenetre a kezemben villogó telefon lapján. A beszélgetés teljesen lekötött.

Várni kellett. A páciens vár, türelmes, ezért ez a neve. Az orvosi szoba előtere egyben afféle közösségi tér is volt, csoszogtak a még járóképes öregek körülöttem, rajtam kívül egy fiatal várt még a sorára, amúgy csak a kórházi dolgozók voltak nyugdíjkor alatt.

Mellettem az egyik padon egy öreg párocska ücsörgött, szorongatták egymás kezét, pizsamában, köpenyben, mint akik felül akarják írni a kórházi rend szigorát a női és férfi kórtermekkel. Tüntetőleg ültek páros, néma magányukban a köztes térben.

Nem derült ki, mit keresnek egymás mellett. Hogy együtt vonultak be a kórházba vagy itt találkoztak. Úgy tűnt, az utóbbi: itt találták meg a szerelmet az elfekvőben. Mindenesetre nem akarták elengedni egymást. A férfi átkarolta a nőt, az meg a vállára hajtotta a fejét, mint a szerelemtől kábult kamaszok a parkokban egynyári, bukásra ítélt örökszerelmeik alkalmával, amiknél borítékolható, hogy nem maradnak együtt, és majd negyven felé közeledve írogatnak egymásnak szeretőik, férjük, feleségük, kölykeik és a húsz évre felvett lakáshiteleik háta mögött, merengve az évtizedekben elkavarodott, kukába dobott múlt időn.

A nővérek elnézőn mosolyogtak az öreg párra, ahogy az iskolákban a tanárok, amikor házirend ide, házirend oda, látják, hogy a fiatalok összeillenek, és nemcsak a hormonok parancsolnak nekik, hanem dúl az őszinte szerelem.

Balra tőlem az egyik kórteremben hat ágy.

Az egyik üresen, lehúzva, talán az éjjel ürült meg egy hely. Négy ágyon mélyen aludtak vagy eszméletlenül feküdtek az öreg nők hiányos öltözetben, rosszul gombolt pongyolákban és pizsamákban az illetlenül nyitva hagyott kórteremajtón túli neonfényben, amit sehogy sem oldott fel, sehogy sem lágyított az áprilisvégi nap, ami a vastag, ezerszeri átfestéstől ráncos ablakkeretek között szivárgott a kórterembe.

Az ajtóval szembeni hatodik ágy szélén magába roskadva ücsörgött a terem ötödik lakója.

Az ágy mellett infúziós állvány, tetején lévő palackból a karjába kötött vezetéken át csepegett a folyadék. Hosszan nézett maga elé. Percekig figyeltem, nem is pislogott, csak a tüdeje emelkedett ritmikusan. Alig volt haja, az a pár szál a válláig ért, feje búbján májfoltok, hálóinge alatt megereszkedetten ráncosodott a bőr. Látszott a vonásain a fiatalság, bőre matt fényén a sokévnyi kétségbeesett krémezés, szépítkezés nyoma.

– Jöjjön, előbb megmérjük a vérnyomását – zökkentett ki az orvosi szobából kiszóló nővér, aki kérdőn nézett a kórterem felé, azt figyelve, mit nézek ilyen elmélyülten.

Elindultam vele az orvosi szoba felé. Azt még láttam a szemem sarkából, hogy a zakós öreg, akit a lépcső alján megelőztem, nagy nehezen felért éppen a másodikra. Szuszogott, verítékezett a homloka a lépcsőzéstől. Mikor elengedte a korlátot, megpróbált kiegyenesedni, a kezeit megint lezseren, mint akinek nem sürgős, hátra csapta és összekulcsolta a derekán, csoszogva indult meg.

Beballagott a közösségi térbe, eddig láttam.

Bent leültettek. Derékig vetkőzés, rutinos vizsgálati helyzet, szokott-e gond lenni a vérnyomásommal és hasonlók. Hallottam, ahogy az öreg odakint szóba elegyedik valakivel, de nem tudtam hátranézni. Valami női nevet emlegetett, talán Helgát vagy Annát. Két szótagos név volt, de a zajban, az orvosi szobában halkan recsegő rádiózenében alig lehetett hallani.

– Ne forgolódjon – szólt rám a nővér, mikor hátra akartam nézni.

– Kávét ivott? – nem bírtam kiszűrni a folyosóról hallatszó párbeszédből a lényeget.

– Négyet – mondtam gyorsan, próbáltam figyelni.

A nővér ezen a ponton valamit méltatlankodott, hogy a vérnyomás négy kávéval, és így tovább. Nem tudtam rá figyelni, pedig végül csodálkozva emelte fel a tekintetét a nagykönyv szerinti százhúszperhatvanat kimondva. Kintről annyit hallottam, hogy valami kórtermet emlegetnek és egy számot. Csoszogást hallottam, vélhetően az öregét, ahogy elhaladt az orvosi szoba előtt.

– Mindjárt fogadja a doktornő – kaptam a további utasítást és visszaküldtek a folyosóra.

A kórházi párocska mozdulatlanul, ugyanott. A zakós öreg a baloldali, női kórterem ajtajában. A küszöb előtt állt, hátracsapott kézzel, méregette az ágy szélén magába roskadva ülő nőt. Lassan beljebb csoszogott, megállt előtte. Egy darabig megint mozdulatlanul nézte, úgy tűnt órák telnek el eközben. Végigfuttatta a szemét a kórtermen, legalábbis a feje elmozdult, majd újra visszafordult a nő felé, bár a tekintetét nem láthattam.

– Szia! – mondta először halkan. Kis szünet következett, mert semmilyen válaszreakciót nem kapott. Majd megismételte pár másodperccel később, olyan hangosan, hogy az egyik alvó is kinyitotta félig a szemét a kórteremben. Illetlenül, diszharmonikusan ugrált a vidámlejtésűre sikeredett szócska visszhangja, pattogva a falak között.

A nő megrezzent, most először mozdult meg a tekintete, ránézett, értetlenül, mint aki felismer valakit, de fogalma sincs honnan, és próbál megnyerő arcot vágni, míg az agyközpontjai kikutatják az információt a mélyfagyasztott emlékek közül.

– Jól megvénültél – vetette oda a zakós öreg. A nő továbbra is nézte, kérdőn, vagyis olyan ábrázattal, ami valaha, amikor még ép volt az elméje, kérdő lehetetett.

– Mondom, vén vagy! – nyomatékosított az öreg.

A nő vele szemben továbbra is fürkészőn, demensen vizsgálta az arcát.

– Lajos? – kérdezte végül, túlvilági hangon. Arra gondoltam, ezeket a hangszálakat már évek óta nem használták.

Kis szünet következett. Nagyon mély, nyomasztó csend, afféle, mint amikor a filmekben lekapcsolják a háttérzajt és a bőr alatt lüktető erek zúgását is hallani.

– Lajos húsz éve halott – szenvtelen volt a válasz.

– Lajos! – ismétlődött meg a név most izgatottan, katatón hangon. Közben áttoltak előttem egy ágyat, benne lepedővel állig letakart beteg, szemei a plafont fürkészték, ahogy futottak felette a függő lámpák, két nővér tolta, igazgatta a gurulós ágyat, ahogy a kórterem és az orvosi szoba közötti sarokban kanyarodtak vele, hosszan bíbelődve a fordulat ívével.

– Nem emlékszel már semmire – hallottam közben még a kórterem felől a férfi hangját.

Megint egy nyomasztóan hosszú szünet következett.

– Mindegy. Csak azt akartam, hogy tudd, túléltelek.

Hátat fordított a nőnek, totyogva, imbolyogva fordult ki a kórteremből, elégedetlenül motyogott, mint a nagyapák egymás közt családi összejöveteleken, ha a másik hülyébb, vénebb náluk.

A nő tekintete közben már újra a semmibe meredt, visszazuhant a demens padlóbámulásba.

Behívtak. Talán öt percig lehettem bent. Gyors kivizsgálás, papírok, gyerekkori műtétek, gyógyszerallergiáról tudok-e, és így tovább, alkalmas.

Kifelé menet a lépcsőházban megint leelőztem a ráérősen távozó öreget.

A telefonomat néztem, vibrált a nyitott csetablak.

Valami szépet akartam írni, mert a boldog ember ostoba.

Kálmán Gábor 1982-ben született Érsekújváron. Bródy Sándor-díjas író. Legutóbbi kötete Janega Kornél szép élete címmel a Kalligram Kiadónál látott napvilágot 2018-ban.