Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Kormos Nikolett prózája

Azt, hogy ma nem csak én éreztem a riadalmat. A metrószél a sálam alá menekült. Egy gázolajos vágyról hozott hírt, sötét vágyról. Nem ugrottam, már nem szabad. Már rég felfogtam, mi veszteség, mi nem volt soha az enyém, de most már fogják a kezem, életemben először, szorosan, (nagyon szorosan) fogják a kezem.

 

Kormos Nikolett 1995-ben született Szombathelyen, jelenleg Budapesten él. A Károli Gáspár Református Egyetem angol-magyar tanári szakos hallgatója. Jelenleg két, lélektani jellegű kisregényen dolgozik párhuzamosan.

 

Cimet*

 

(részlet)

 

Szeretem a kislányomat. El akarok mesélni neki mindent.

 

Hogy aznap idegenebb volt az otthonról hozott hálóingem illata, mint a kórházi paplan durva ráncai a derekam fölött. Valószínűleg mert beleette magát a délelőtt összes rettenete; mind a tizennégy tűszúrás, a tágítás fájdalmai, majd a tűrés, a hosszú, kurvahosszú tűrés, amikor felhúzom térdem, hogy valaki, aki a későbbiekben meggyilkolja a lényem egy részét, megolvashassa rojtjaim.

 

Sikerült kiürülni. Fáradt elégedettséggel méregette egymáshoz a szemeimre költözött vörös dagadásokat az, akinek a füstös kezét most a bokáimon is épp elég volt megtűrni. A bal nagyobb, úgy másfélszer. Ebben hallgatólagosan megegyeztünk.

 

Hazafele olyan feleslegesen fogtuk egymás kezét, mintha ez semmissé tenné, hogy csupa riadalom ül még mindig a csendünkben. Persze mi továbbra is embert játszottunk. Este, amikor neki háttal fekve, egy, a testével tengelyesen tükrös kiskiflibe vackoltam magam, megkerestem a szúrásnyomokat, kicsit megütögettem lila felületüket, hogy megnézzem, érzem-e még a vérem ütemére dobolni az övét. Nem éreztem semmit.

 

És ha nem lettem volna olyan rohadtul gyáva, csuklótól könyékig felmetszem magam egy odahallucinált y-tengely mentén, sőt maga a hasadék lenne a vertikálisan bőröm alá mélyülő tengely... egy kibaszott Szent András törésvonal. Szeretem a kislányomat, szeretem a kislányomat, szeretném elmesélni neki, hogy ha nem lettem volna olyan kurvagyáva, már tegnap megtettem volna, útban hazafelé az utolsó novemberi magánórámról. Beengedtem volna a hasadékon a vérző Nap utolsó sugarát, és mint gondos nagyi-befőttet eltettem volna egy hosszú télre.

 

Igazából ennek már másfél éve.

 

Ma metróval megyek haza, a hármassal. Az egy igazi szarkurdé. Eszembe jut hirtelen minden; hogy szeretem őt, hogy el akarok mesélni neki mindent. Azt, hogy ma nem csak én éreztem a riadalmat. A metrószél a sálam alá menekült. Egy gázolajos vágyról hozott hírt, sötét vágyról. Nem ugrottam, már nem szabad. Már rég felfogtam, mi veszteség, mi nem volt soha az enyém, de most már fogják a kezem, életemben először, szorosan, (nagyon szorosan) fogják a kezem.

 

Úgyis maradnom kéne, mert szeretem a kislányomat, és mert még mindig csak mesélni akarok. Az újonnan porcikáimba költözött szikkadt-szikár öntudat teszi velem, azt hiszem, hogy ma éppen erre gondoltam, amikor a jobbom a balomba fontam.

 

 

* cimet=fahéj (szerb)