Mátyás Ferenc versei

Részletek

Mátyás Ferenc 1984-ben született Szekszárdon. Budapesten él, kötött idejében jogászkodik, kötetlenben ír. A FISZ tagja.

Bagoly

Az erdő másik fele a bagolyé,

sötétedés után már csak az ő szeme

világítja meg a barlangot.

Véletlenül tévedtünk földedre.

Ne küldd ránk, éjszaka,

éhező árnyad!

Itt vetkőztem először meztelenre előtted,

és itt adtál nevet sebhelyeimnek,

hogy ne legyenek többé olyan hidegek.

Véletlenül tévedtünk földedre.

Ne küldd ránk, éjszaka,

éhező árnyad!

Innen láttuk először, ahogy lelassul a folyó,

és minden halkan lüktetni kezd az átváltozás előtt.

Azt mondtad, hogy ez az a pillanat,

és ilyenkor tényleg hinni akartam.

Hódolni jöttünk földedre.

Ne küldd ránk, éjszaka,

éhező árnyad!

Túl régóta járunk már ide,

ma este maradnunk kell,

hiába érkezik el ismét az ő ideje.

Mikor megindul,

megreccsen a fák gerince

és üvegszilánkká változik a folyó.

A hajnal pedig mohával temeti be

sziklára köpött testünket.

Testek

Ez a porszem,

ez az isten halántékán lüktető

ideg, ez a remegő éden.

Ez a testünktől csillogó, harmatos liget,

a dugás fájáról hullott alma,

és a belé mélyedő fogsorunk nyoma.

Ez a bőrünk súrlódásától csendülő c-moll szonáta

és a megfagyott szférák zenéje.

Ez a szünetek némaságában fogant bűn,

ami észrevétlenül tépi ki a harangok nyelvét,

a lázadó folyó, és az elöntött föld.

Ez a vulkánból lövellő elfojtott indulat,

a gerincünkön növekvő szikla.

Ez a bűn, ami nem tud nélkülünk élni.

Ez a megváltás.

sosem vagy egyedül

azt mondtad ha felkapcsolom a villanyt
nem jönnek el újra
hogy csak tízig kell számolnom
és abbamarad a nyikorgás
hogy a ruhásszekrény sötétjében
a holnap kalandjai pihennek
és csak izgatott szuszogásuk
mozdítja néha az ajtót

azt mondtad ha bohócsapkát rajzolok az éjszakára
dobókockaként gurulnak el a belső sivatagok
és hogy sosem vagyok egyedül
mert ha félek és lúdbőrözöm
a pontokat összekötve
velem lesz velem egész Európa

A piros fa

Először a leveleket felejtettük el,

és tovább álmodtuk a telet,

a telet, mely csókokkal döfködte

a hóba zuhant piros fát,

aztán elfelejtettük az utazásokat,

hogy egykor együtt értük el a folyót,

a folyót, mely táplálta a fát,

a fát, amely még nem rezzent össze a csóktól,

és a csókot, mely nem hitt a tél kékjében,

végül nem ébredtél fel,

és én csak ültem a fekete hóban

egy halott fa törzsére hajtva fejem.