Intenzív állapotok, nagyon törékenyek, végesek

Részletek

Kali Ágnest György Alida kérdezte

(Bokor Krisztián felvétele)

György Alida: Ahogy az ember a kezébe veszi a köteted és fellapozza, az első dolog, amivel találkozik az édesapád Öngyilkosság vázlat című kézirata. Az apakép erőteljes és meghatározó a kötetben, ugyanakkor a takarásában egy egész családtörténet, egy kamaszkor énkeresése bújik meg. Mennyire volt nehéz számodra ilyen fokú személyességet felvállalni?

Kali Ágnes: Igazából, ha belegondolok, semmi nem egyszerűbb a személyességnél. Minden alkotás, ami képes hatni ránk elsősorban személyesen hat. A személyes adaptációk nélkül minden olyanná válna, mint a sétálóutcákban rezdületlenül álló manöken babák: egy golyóálló kirakat mögül bámulható, szép, trendi dolgokkal felöltöztetett, arctalan, hamar felejthető műanyag figurává. Szeretem azt gondolni, hogy amikor személyességből szólalok meg – ami írás közben a legjellemzőbb – kicsit pihenni hagyom ezeket a manökeneket, és ahelyett, hogy a tökéletesre faragott, műanyag testüket figyelném, inkább egy pillanatra saját magamat pillantom meg a kirakatban, minden esetlenségével, szerencsétlenségével együtt. Tudomásul veszem, vigyorgok egyet, és megemelem a kalapom.

Gy.A.: Hogy látod, más kisváros-e Sepsiszentgyörgy, ahol felnőttél, mint mondjuk Csíkszereda vagy Kézdivásárhely? Lehet-e a városoknak arculatuk, személyiségük, és ha igen, akkor meg tudnád határozni Sepsiszentgyörgyét?

K.Á.: Azt valahol mélyen, biztosra tudom, hogy Sepsiszentgyörgy tényleg egy különleges hely. Nem tudok még egy olyan 60.000 létszámú romániai városról, ahol az elmúlt tíz évben annyi nemzetközi művész megfordult volna, mint Szentgyörgyön. Ez teljesen átitatja a város hangulatát. Bodor Ádám A börtön szaga című könyvében a következőképpen jelenik meg a város: „Sepsiszentgyörgy a maga fénykorában még egy bohém természetű, edzett fiatalember számára is életveszélyes hely volt. Amikor az ember kietlen szelektől látogatott vasútállomásán leszállt a vonatról, a lét különleges szférájába lépett, a zabolátlan provincia világába, és ezzel hihetetlen kockázatoknak tette ki magát. Nem ellenszenves környezet volt ez, csak öntörvényű, telve ezernyi veszedelemmel. A bukás, egy buta kaland lehetősége minden utcasarkon kísértett. Rettenetesen kellett ott inni – az alkohol talán a levegőből, a pórusokon át is behatolt a gyönge, kiszolgáltatott szervezetbe –, ezért aztán az emberrel bármi megtörténhetett.” Azt hiszem ez most is nagyon aktuális. Én a tinédzserkoromat ebben a városban töltöttem, úgy, hogy közben próbáltam teljes mértékben jelen lenni. Jazz koncertekre jártam, színházi fesztiválokra, irodalmi estekre, hajnalig tartó bulikban és kocsmákban voltam már tizenévesen. Akkoriban ezt a jelenlevést teljes mértékben átjárta valami csehovi menekülésvágy: csak elmenni innen, újrafogalmazni önmagam. A váltás megtörtént. Most, az eltávolodásból és pár év távlatából, örömmel és szeretettel térek vissza mindig. Amúgy a THcrew Szentgyörgy című száma egy perc negyven másodpercben tökéletesen összefoglalja azt a Szentgyörgyöt, ahol felnőttem. Szóval ezt most idelinkelem.

Gy.A.: Jelenleg dramaturgként dolgozol, hogyan látod, miben tud másképp működni a színház, mint a vers? Meg lehet írni szerinted versben a színházat, esetleg próbálkoztál már ezzel?

K.Á.: Számomra a színházcsinálás és a versírás bizonyos szinten két homlokegyenesen különböző dolog. Bár amiatt a nehezen megfogalmazható bizonyos szint miatt, azt hiszem, kicsit hamarabb találkoznak egymással, mint a párhuzamos egyenesek. Sőt, bizonyos szempontból ki is egészítik egymást. Amikor dramaturgként vagyok jelen, nem hagyom a küszöbön a költő énemet, inkább átértékelem. Egy vers megalkotásánál szerző vagyok, aki ösztönösen cselekszik, míg egy dramaturgi munkában sokkal inkább válok a szerző és az alkotócsapat cinkostársává. Nálam a versírás intuitív folyamat, ha dramaturg vagyok, többet használom az agyam, következtetéseket vonok le, elemzek, analizálok, tudást szerzek és adok át.  A színház közösségi dolog, egy előadás létrehozásához rengeteg ember együttműködésére van szükség. Ezzel szemben a versíráshoz magányra van szükségem, önálló érzetekre, amiket nem befolyásol senki. Kényszerből vagy akaratból még sohasem próbáltam színházról írni, sőt, igazából semmiről. De próbafolyamatokból kilépve látom, hogy miképpen befolyásolta az írásaim és a személyiségem egy-egy színházi adaptációval kapcsolatos munka. Ezeket a felismeréseket nem cserélném el senkivel. Ilyenkor érzem úgy, hogy megérte.

Gy.A.: Dramaturgként román munkatársakkal is dolgozol, ahol fordítasz vagy egyszerűen román közeg vesz körül. Ez mennyire befolyásolta a nyelvhez való viszonyodat?

K.Á.: Az egész identitásomat átjárja az, hogy Romániában élek, hogy erdélyi vagyok. Szeretek itt élni. Budapesttel szemben például nekem Kolozsvár egy olyan kelet-európai művészközpontnak tűnik, amit még nem kebelezett be teljesen a kapitalizmus. Az események nagy része itt még azért történik, mert az emberek kíváncsiak egymásra. Ugyanazok az arcok megjelennek irodalmi esteken, előadásokon, kiállítás megnyitókon és illegális tek partikon is. Itt még az eseményeket az emberek közvetítik egymás között. Kolozsváron az alkotók egy cigi vagy sör mellett mesélik el a következő projektjüket, nem a Facebookon hívnak meg az eseményre. Kolozsváron még, ugyanez a cigi vagy sör mellett feljegyzed az eseményt, nem a Facebook emlékeztet rá. Én ezt nagyon szeretem. A kérdésre visszatérve, nap mind nap használom és tanulom a román nyelvet, román barátaim és munkatársaim vannak. Sőt, gyakran románul beszélek magyarul. 2017 végén Nagy Botonddal, aki állandó alkotótársam, a szebeni Radu Stanca Színházban kezdtük el próbálni a Hedda Gablert. A próbafolyamat elején sokszor előfordult, hogy a szöveg, meg a nyelv – amiből elsősorban dolgozik egy dramaturg – kicsúszott a kezeim közül. Más nyelven volt, egy olyan nyelven, amit nem uralok ezer százalékosan. Nagyon furcsa állapot az, amikor nem az anyanyelvedért felelsz, az első pár napban teljesen bepánikoltam. Hála a csodálatos csapatnak és az ösztönző próbafolyamatnak, ezt a pánikot nagyon hamar felváltotta a hangzás igazsága. És ezalatt azt értem, amikor az ember ráérez a nyelvre, amikor egyszer csak megérzi a szavak, kifejezések hangulatát.  Amikor a nyelv egy ösztönös belső hangon kezd el lüktetni. Hasonló tapasztalás volt az is, amikor tavaly Sepsiszentgyörgyön Radu Afrim mellett fordítóként és dramaturgként dolgoztam. Abban a pillanatban, amikor mi ketten egymásra hangolódtunk, már nem volt tétje a nyelvi akadályoknak, tudtam mit akar elmondani, és megéreztem, hogy hogyan kell lefordítanom azt. Ezektől függetlenül, még a mai napig gyakran megakad a nyelvem egy összetett román mondaton, amikor a barátaimmal beszélgetek. De ez senkit nem zavar, hiszen, ha valakit igazán meg akarsz érteni, nem a nyelvbotlásait, a kiejtését, vagy a rossz kifejezéseit figyeled, sokkal inkább a saját szabályokra épülő közös nyelveteket, ami folyamatosan átalakul, formál és inspirál.

Gy.A.: A munkádból adódóan sokat utazol, egy-egy munkafolyamat több hónapot is fel szokott emészteni, amikor az adott városba költözöl. Ha ilyen sok helyen megfordulsz, melyiket tartod otthonodnak, mi jelenti számodra az otthonosságot?

K.Á.: Az, hogy egy-két hónapra beköltözhetek egy város hangulatába, inspirációt ad. A próbafolyamatok bizarr dolgok, rengeteg különböző tudatállapottal és érzékeléssel rendelkeznek. Nem tudnám azt kijelenti, hogy a város, ahol éppen egy előadáson dolgozom, az az otthonommá válik, sokkal inkább a készülő előadást próbálom leképezni a próbákon kívüli időben. Ha benne vagyok egy próbafolyamatban, az otthon teljesen átértékelődik, hiába vagyok Kolozsváron például, ha előadáson dolgozom, annak a folyamatában élek, a külső tényezők mellékessé válnak. Ezek nagyon intenzív állapotok, nagyon törékenyek, végesek. És milyen jó tudni azt, hogy végesek! Nekem egy bemutató után hetekbe telik, amíg visszarázódom a valóságba. Ahogy eltűnik az intenzitás, előbb a totális semmibe ütközöm, majd jön a gyász, végül újra kell konstruálnom a valóságot, vagyis újrateremteni többek között az otthon fogalmát. Számomra – még úgyis, ha nem vagyok próbafolyamatban – összetett dolog az otthonosság.  A testem otthon. Kolozsvár otthon. A gardróbszobámban berendezett oltár, a tarot kártyáim, az Ezeregyéjszaka meséi, a kristályok és gyertyák, Csokonai Lili Tizenhét hattyúja, az Öngyilkosság vázlat, a Dervis történetek, a tibeti templomból származó Kali szobor otthont jelent. Szentgyörgyön a gyerekkori földszinti lakásunk otthon. És otthon a Szimpla Sepsiszentgyörgy terasza is, otthon a kolozsvári Insomnia, a szeretteim, amikor valakiben felfedezek valamit, amiről azt hiszem még senki nem vette észre előttem, amikor valaki szeretettel le tudja leplezi a felszínt, amiben éppen lubickolok és belém lát, a szerelem. Szóval sok, folyton változó otthonnal rendelkezem.

Gy.A.: A Literán megjelent interjúban azt mondtad, hogy gyerekkorod óta művészek és művészetek vesznek körül, szövegeidben erőteljesen megjelennek Hervay és egyéb hatások. Hol keresel és hol találsz „jó mondatot”, a művészeten belül vagy túlról? Egyáltalán mi van a művészeten túl?

K.Á.: Nagyon sok minden inspirál, nem tudom különválasztani a művészetet az azon túl-tól. Nem is látom túl sok értelmét. Ha egy alkotást látok, olvasok, hallgatok éppen, úgy az aktuális jelenembe épül, mint egy véletlenül meghallott mondat. Ha megérint, ugyanúgy megérint, bármi is legyen az. Pár hónapja Budapestről vonattal utaztam haza Kolozsvárra, ezer árnyalatban ment le a nap, és a szembeülő férfi, akiről addig aligha vettem tudomást, egyszer megszólalt, részeg hanyagsággal, és azt mondta: „Nézd milyen szép a nap, holnap három meg fog halni”. Nem volt művészet, de az egyik legmegindítóbb mondat volt, amit az elmúlt időben hallottam. Úgy gondolom, hogy az inspiráció és a jó mondatok megtalálnak, ha nyitott vagy és figyelni mersz rájuk.

Gy.A.: A köteted kilencvenhetedikként jött ki a FISZ sorozatban, annak ellenére, hogy nem ez a szám következett volna. Sokszor nyilatkoztad, hogy mennyire fontos volt neked az, hogy a köteted prímszámú legyen. Miért ragaszkodtál ehhez ennyire? Mit gondolsz a számmisztikáról, mennyire befolyásolják a számok az életet?

K.Á.: A prímszámhoz Csokonai Lili miatt ragaszkodtam leginkább. Szerettem volna a dedikációnál személyesebb, észrevétlenebb omázzsal is köszönetet nyilvánítani. Esterházy Lilije a következőképpen fogalmaz a könyvben: „A tórúl felszállt vala a pára. Hattyúk úsztanak, tizenhetet számoltunk össze. A tizenhét az prímszám, mondá Kéri uram. És hogy mi vólna a prímszám. Prímszám kedig az vólna, az mi csak őmagával és eggyel vóna osztható. Osztható meg az, hogy maradék nélkül megvan.” Aznap este, amikor megfogalmazódott bennem legelőször az Ópia, csak abban voltam biztos, hogy ez az egész eggyel és önmagával szabad osztható legyen. Azzal az eggyel, akinek csak a hiánya maradt rám és önmagam teljes valójával. Ahhoz, hogy önmagammal oszthatóvá tudjak válni sok rosszul elsült dologgal kellett szembenéznem. Találkoznom kellett a bennem lakó szörnyetegekkel.  Bertolucci Ultimo tango a Parigi filmjének végén Maria Schneidert látjuk, ahogy megtörten, saját magát győzködi arról, hogy jól cselekedett akkor, amikor végzett a férfival, aki kihasználta és láthatatlan láncokkal lekötözte őt. Azokat az utolsó mondatokat, amiket kétségbeesetten hadar, átjárja valami eltipró erő. Ez az erő semmit nem oldoz fel, semmit nem változtat meg, azt hiszem nem is szabad ilyesmit számon kérni, egyszerűen csak önmagával, Maria Schneiderrel válik oszthatóvá. A kötet szerkesztése során sokszor újra néztem ezt a jelenetet és mindig kirázott a hideg. Az önmagammal oszthatóságért nekem is hasonlóképpen, néha setesután kellett megszabadulnom a saját láthatatlan láncaimtól.   

Gy.A.: Ha már a misztikánál tartunk, folyamatosan használod a keresztény szimbólumokat, akár egy kereszt alakú fülbevalóra, akár Szűz Máriákat ábrázoló posztjaidra, akár a kötetedben megtalálható utalásrendszerre gondolunk. Mesélnél arról, hogyan váltak számodra fontossá a keresztény szimbólumok?

K.Á.: A misztikáról nehéz beszélni, szavakon túli dolog. Valami olyasmi, amivel, ha rezonál az ember, rengeteg új perspektívát kinyithat előtte. Engem alapjáraton érdekelnek a szimbólumok, valahogy az élet egyik főeszenciáját érzem bennük. Például az önmeghatározásomban a nevem is szerepet játszik. A Kali az indiai mitológiában a halál és az idő kegyetlen istennője, míg az Ágnes latin eredetű név, jelentése szent, szűzies, Isten báránya. Nagyon izgalmas ilyen darabokból összerakni valamit magadból. Utat engedni olyan dolgoknak, amik a racionalitáson kívül maradnak. Rendeltetésszerűen soha nem gyakoroltam semmilyen vallást, azt érzem, a hitem, és az, amiben hiszek velem együtt alakul, bennem él, nem külső szabályrendszerek határozzák meg. Ettől függetlenül rengeteg gyönyörű, mágikus dolgot fedezek fel a világ vallásait kutatva. Szereplőket, csodákat, tanításokat, szimbólumrendszereket, amikkel teljes mértékben azonosulni tudok. Még kisiskolásként az egyik osztálytársammal nagyon jó barátok lettünk, és úgy döntöttem, hogy én is akarok vele délutáni katolikus imaórákra járni. Bár a lelkesedésem az órák iránt hamar köddé vált, mégis, olyasvalamivel találkoztam, ami teljesen lenyűgözött: az ikonokról jól ismert Szűz Mária portréjával. Ő volt a szomorúság megtestesítője. A nő, aki nem mosolyog, akihez férfiak és nők imádkozni mernek. A kereszténység előtti pogány Hold Papnőket, Máriához hasonlóan szintén a szűz jelzővel ruházták fel. Azokat a nőket nevezték szűznek, akik nem tartoztak egy férfihez sem, akik saját magukkal tudtak élni. Ez a mai napig óriási erő. Amikor ránézek Szűz Máriára akár egy palermói katedrálisban vagyok, akár egy kis, falusi ortodox templomban, ugyanezt az erőt látom. Hogy a nő egyedül is, mosolygás nélkül, felvállalva szomorúságát lehet erős.

Gy.A.: Folyamatos pörgésben vagy, hol egy színházi előadáson dolgozol, hol egy felolvasáson veszel részt, másik pillanatban már tarot kártyából olvasol valakinek vagy épp egy tárlatot nyitsz meg. Hogy lehet ezt a sokféle dolgot összeegyeztetni?

K.Á.: Fogalmam sincs. Erre a kérdésre nagyon szeretném tudni a választ. Folyamatos káoszban élek, rengeteg határidőnapló és végigvirrasztott éjszaka között. Minden, amivel foglalkozom rendkívül fontos nekem, óriási kudarcként fogom fel azt, ha valamit nem sikerül véghezvinnem. Ezer fokon égek, de néha nagyon belefáradok. Olyankor napokig vagy hetekig semmire nem vagyok képes, borzalmas érzés, de mostanában próbálom ezt is kezelni. Próbálom elfogadni az idő végességét, és azt, hogy bizonyos dolgokról le kell mondanom. Hogy vannak korlátaim, hogy ember vagyok. Próbálok ettől nem elkeseredni, hanem belenyugodni és fellélegezni tőle.

Gy.A.: Bizonyos tekintetben az én megkonstruálása mind a verseidben, mind pedig a szelfijeidben jelen van, tudatosan használod ezeket a kifejező eszközöket. Ezt most csak viccből kérdezem. Miről szeretnéd, ha a jövőben többet beszélnének: a szelfijeidről vagy a verseidről? Lehet a szelfi művészet?

K.Á.: Amikor fotózom magam, általában az én megkonstruálása a tét, egy állapot lenyomata. De ezek spontán folyamatok, olyan sok időt nem töltök el velük. Inkább a saját esztétikám illusztrálására használom a közösségi médiára posztolt képeimet. Szelfiknél az arcomon keresztül mutatok meg egy perszónát, egy lelkiállapotot, egy érzést. Ez pár pillanat, még szerkesztésekkel együtt sem több tíz percnél. A versírás ehhez képest vérre megy. Ott már nem az arcommal, a ruháimmal, a kinézetemmel játszom. Egy vershez ezek a külső dolgok soha nem lesznek elegek. Ettől függetlenül szeretem fotózni magam. És szeretem nézni Ujj Zsuzsi vagy Tracey Emin önportréit. Náluk ez már sokkal többről szól, mint az exhibicionizmusról. És a kérdésre válaszolva, inkább a guacamolemről és a verseimről beszéljenek, mint a különböző szelfi-variációimról.

Gy.A.: Zárásként, csakhogy itt is meglegyen a prímszám, emlékszem, hogy az első könyvbemutatódon, Sepsiszentgyörgyön guacamoleval fogadtad az érdeklődőket. Tudom, hogy még korai, de mivel annyi mindent csinálsz egyszerre, ezért megkérdezem: gondolkozol már egy új köteten, mikor kóstolhatja újra a közönség a guacamoledat?

K.Á.: Jelen pillanatban próbafolyamatból- próbafolyamatba esem át, azt hiszem ilyenkor nem szabad köteteket kitalálni. Körvonalazódik bennem valami, de még időre és türelemre van szüksége. Ha megérik, leszakítom.