Máskülönben a demagógok fognak győzni
- Részletek
Daniel Kehlmannt Lakner Dávid kérdezte
Szomorú helyett én inkább azt mondanám, hogy van valami ijesztő a bohócokban. És már jóval Stephen King előtt is volt. Érzek valamifajta különös rokonságot az udvari bolondok és ördögök világa között. Nem véletlen, hogy előbbieknek a sapkája is a szarvakat idézi. Állatok szarvait, az ördögét, ami részben maga is állati. A szomorú bohóc elképzelését sosem szerettem igazán, az ijesztőét annál inkább.
(Ulf Andersen felvétele / Getty Images Hungary)
Új regényével, a Tyll-lel érkezett a Könyvfesztiválra a sikeres német-osztrák író, Daniel Kehlmann. Az Én és Kaminski, illetve A világ fölmérése című regényeiről ismert szerző ezúttal a harmincéves háború idejéig megy vissza, hogy egy udvari bolond segítségével beszéljen napjainkról (is). Az íróval A Gyűrűk Uráról, a magyar kormányhirdetésekről és Esterházy Péterről is beszéltünk.
Lakner Dávid: Fordítója, Fodor Zsuzsa szerint, ha valahová, hát leginkább a „bildungsbürgerlich” elbeszélők közé sorolható. Egyetért ezzel?
Daniel Kehlmann: Ezen a jelzőn még nem gondolkoztam el, hirtelen nem is tudnám pontosan definiálni. Könyvek között nőttem fel, szóval, ha így érti, természetesen igaza van.
L. D.: Milyen könyvek vették körül?
D. K.: Főleg amerikai irodalom és egynémely francia kötet is, leginkább klasszikusok. A nagyapám gyűjtötte a romantikus irodalmat, ebből is sokat tudtam töltekezni. Olyanok műveiből, mint Novalis vagy Hölderlin, de természetesen a próza sem maradt ki.
L. D.: Mi volt az első regény, ami igazán megragadta a figyelmét?
D. K.: Gyerekként rengeteg fantasy-t olvastam, a műfaj minden területéről akadtak kedvenceim. Már kicsi koromban ismertem Wolfgang Hohlbeintől Michael Endéig, akit csak lehetett. Hogy mi volt az első könyv, ami már idősebbként megragadta a figyelmem? Nehezen tudnám már megmondani. Talán – bár sokan nem is sorolnák a felnőttirodalomba, pedig ott a helye – A Gyűrűk Ura. Ez volt az első nagyobb regény, amit elolvastam. Valódi irodalmi mestermű.
L. D.: Tervezte azt is esetleg, hogy gyarapítani fogja a fantasy-irodalmat?
D. K.: Nem, erre sosem gondoltam. A Gyűrűk Ura után már nem is nagyon olvastam fantasy-t. Úgy éreztem, ez annyira jó, hogy már nem lehet felülmúlni, és minden, ami születik, már csak J. R. R. Tolkien művének a másolata. Érdemes viszont megemlítenem még a Trónok harcát is, aminek csak az első részéig jutottam eddig, de legalább olyan fontosnak érzem, mint A Gyűrűk Urát.
L. D.: Nézi a sorozatot is?
D. K.: Igen, és a forgatókönyv itt is megérdemli a dicséretet, bár egyre inkább úgy érzem, a tévés változat sokkal kevésbé jó a regénybelinél. Az utolsó évadról ez különösen elmondható. Kezd túlontúl konvencionálissá válni az egész. Itt is látszik, a Trónok harca színvonala mennyire függ George R. R. Martin hihetetlen történetírói tehetségétől.
L. D.: Regényének, az Én és Kaminskinak is elkészült a filmváltozata néhány évvel ezelőtt. Rosszabbul sikerült a könyvnél az is?
D. K.: Ellenkezőleg, néhány ponton még jobb is lett. Tényleg szerettem Wolfgang Becker filmjét. Csodálatosan mutatta meg mozgóképen Manuel Kaminski festményeit, és az utazásának történetét. A sztorinak számos olyan eleme volt, amelyek filmen tudtak igazán érvényesülni. A végén még egy Kaminski-kiállítás is létrejött Berlinben, ami teljesen a filmen alapult, mégis egy roppant valóságos tárlat képét tükrözte.
L. D.: Érzett bármilyen hasonlóságot ön és a regény ambiciózus művészetkritikusa, Sebastian Zöllner között?
D. K.: Hasonlóságokat tudatosan nem igazán volt célom a karakterbe írni, inkább a rossz újságírás szatíráját akartam vele megrajzolni. Méghozzá elég agresszíven. És megmutatni a különös kapcsolatot, ami egy élő művészt fűzhet az életrajzírójához. Hiszen egyrészt megtiszteltetés lehet az egész, másrészt teljesen horrorszerű, hogy jön egy másik személy, és végigkutatja az életedet.
L. D.: Ha új regényét, a Tyllt filmesítené meg valaki, ön kit látna szívesen a rendezői székben?
D. K.: Úgy néz ki, valóban lesz film, de erről nem mondhatok semmi közelebbit. Az álomrendező egyébként Alejandro González Iñárritu lenne, neki minden filmje kész mestermű.
L. D.: Esetleg Guillermo del Toro?
D. K.: Egy másik mexikói? Abszolút, nagyszerű lenne ő is! Rá bízhatnánk az ijesztőbb részeket.
L. D.: Melyik regényét javasolná egyébként egy olyan olvasó számára, aki még csak ismerkedik a Kehlmann-életművel?
D. K.: Jelenleg ez a Tyll lenne, ugyanis ezidáig ezt tartom a legjobb könyvemnek.
L. D.: A regény a harmincéves háború alatt Európát járó tréfacsinálót, Tyll Ullenspiegelt mutatja be, aki udvari bolondként eljut a Téli király palotájába is. Mi volt az elsődleges célja, amikor belekezdett a történet megírásába?
D. K.: Szerettem volna a harmincéves háború időszakáról írni. És egy olyan szereplőt venni ehhez alapul, aki nem marad meg a saját szűkebb pátriájában, hanem járja a vidékeket, és a legkülönbözőbb emberekkel ismerkedik össze ezalatt. Egy előadóművész erre tökéletes volt: egyik pillanatban még egy parasztnak mutatja be tudományát, nem sokkal később viszont már igazi előkelőségek közelében mozog. Így rajta keresztül tudtam megmutatni az olvasónak a 17. század első felének világát.
L. D.: Létezik az elképzelés, miszerint a bohócok, udvari bolondok valójában az egyik legszomorúbb emberek a világon, a folyamatos komédia pedig leginkább csak maszk. Ehhez hogyan viszonyult?
D. K.: Szomorú helyett én inkább azt mondanám, hogy van valami ijesztő a bohócokban. És már jóval Stephen King előtt is volt. Érzek valamifajta különös rokonságot az udvari bolondok és ördögök világa között. Nem véletlen, hogy előbbieknek a sapkája is a szarvakat idézi. Állatok szarvait, az ördögét, ami részben maga is állati. A szomorú bohóc elképzelését sosem szerettem igazán, az ijesztőét annál inkább.
L. D.: Említette korábban, hogy a Tyll története kézenfekvő lehet egy ennyire dühös, kaotikus korban, mint amilyen a miénk. Mitől az?
D. K.: Közös pont, hogy egy újfajta médium ütötte fel a fejét, ami zavart is képes okozni. Egykor a nyomtatott média volt ez, ma pedig az álhírgyárak terjesztik a propagandát, befolyásolva választásokat. Donald Trump esetében jól láthattuk ezt. Az emberek már nem tudják, mit higgyenek el, miközben szinte bármit hajlamosak elfogadni valóságnak, amit a Facebookon látnak.
L. D.: A propaganda viszont a jelek szerint működik. Az a párt, amelyik teleplakátolta Magyarországot az érkező menekülttömegekkel, nemrég megnyerte a választást.
D. K.: Valóban, volt is szerencsém látni ezeket a plakátokat. Magyarország helyzete nagyon speciális, hiszen ahogy hallom, a valódi újságírás itt tényleg visszaszorulóban van. Az Egyesült Államokkal szemben ez a nagy különbség. Donald Trump ismételgetheti, hogy fake news, sokan hihetnek is neki, de a Washington Post és New York Times ettől még a leghitelesebb médiumokként maradhatnak meg. És nem is zárják be őket egyik napról a másikra. Még mindig lehet választani a valóságot a propaganda helyett. Persze, az Én és Kaminskit a rossz újságírásról írtam, de az elmúlt évek történéseihez hasonlóan ez éppúgy mutatta, mekkora szükség van valódi újságírásra. Speciális helyzetet teremt, hogy Orbán Viktor meg tudja nehezíteni az újságírók dolgát.
L. D.: Ennek kapcsán beszédes lehet, hogy ezt az interjút még a Magyar Nemzet újságírójaként kezdtem egyeztetni, a lap viszont nyolcvan év után egy hete bezárt.
D. K.: Hallottam róla, nagyon ijesztő történet. Ha mindent bezárnak, az embereknek már tényleg csak az marad, hogy olvassák a hirdetőoszlopokat. A probléma, hogy ez egy kis ország, míg az Egyesült Államokban mindig lesznek elegen, hogy a New York Times túléljen. A demokráciának elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy el tudja tartani a valódi újságírást, máskülönben a demagógok fognak győzni.
L. D.: A Könyvfesztivál díszvendégeként érkezett Budapestre. Hogyan látja a magyar irodalom helyzetét, vannak, akik sokat jelentenek önnek?
D. K.: Csodálatos magyar írókat ismerek. A legjobbak közül ketten is két évvel ezelőtt mentek el: Esterházy Péter és Kertész Imre művészetét is nagyra becsültem. Ma is hiányzik Esterházy, aki nemcsak fantasztikus író, de nagyszerű barát is volt. Amerikai ismerőseimet gyakran ugrattam azzal: nézzék meg Magyarországot, mennyivel több kiváló kortárs írójuk van, mint nekik. A fiatalabbakat is nem győzöm dicsérni, például Dragomán Györgyöt, akinek Máglya című regényét szinte le sem tudtam tenni. Generációm egyik legjobb írója ő.
