Hiányzó apák

Részletek

Király Kinga Júliát Sánta Miriám kérdezte

(Magócsi Márton felvétele)

Sánta Miriám: Hozzávetőlegesen egy hónapja jelent meg az Apa Szarajevóba ment – néhány rövid előzetes, fülszövegszerű írás olvasása során azt láttam, már mindenfélével kapcsolatba hozták ezt a könyvet, többek között road movie-val, pornóval, emigrációval és persze Kelet-Európával. Generációs regény a könyv? Beilleszkedhet-e a vidék úgynevezett „rendszerváltás-regényei” közé?

Király Kinga Júlia: Valószínűleg nem véletlen, hogy címszavakban próbálják körüljárni, milyen kurzusba illeszthető leginkább a regény. Ha visszaidézem, hogy mi volt az eredeti szándék – és ehhez jó mélyre kell ásnom, mert a reális időn kívül eltelt narratív idő is eltávolít a kezdetektől –, már csak az emigráció témája merül fel. Ez volt az a téma, ami a keletkezés körül mozgatott. Hogyan lehet írni erről. Mitől és mikortól fontos egy szereplő életében. Honnan mozdul el, merre tart. Van-e útja? Hogy az úton levés a célba érésről vagy az út során tapasztalt töréspontokról szól. Ilyen értelemben a road movie közel áll hozzám, mert itt valóban gyorsan zajlik minden, elsuhan sok-sok élet, fontosnak hitt történelmi pillanatok fordulnak át banalitásba, a szépségből groteszk lesz, a szerelemből féltékenység, majd őrület, apát egy anya teszi ki, az identitást pedig mindaz, amit mások, a rendszer, az alárendeltség olt az emberbe. Hogy generációs regény lenne-e, azt nem tudom eldönteni. Olvasói visszajelzések alapján azt kell mondanom, hogy a velem egyívásúak gyakrabban jeleznek vissza levélben, messengeren, mondván, hogy sok helyütt ismertek magukra. Hogy érteni vélik. A szöveg eszközrendszerét, nyelvezetét, az asszociatív technikát, sorolhatnám. Hogy rendszerváltás-regény lenne? Könnyen lehet, hiszen amikor meghatároztam a nullpontot, eldöntöttem valamit. Mégpedig azt, hogy a kelet-európai emigrációt nem lehet függetleníteni attól a rendszertől, amelyből kiszabadulva csömör és kiábrándulás jött, a szabadság hiányából kilépve a szabadság elérhetetlensége… És hát a pornó. Valóban van a regényben néhány aktus, ám ezek korántsem két ember interakciójáról szólnak, sokkal inkább annak lehetetlenségéről. Ha elfogadjuk, hogy a testiség az emberi kommunikáció egyik formája, és most legyen ez az alapvetés egy röpke időre, akkor ez az egyik legjobb terep, ahol el lehet mosni, ugyanakkor fel is lehet nagyítani az egyenlőtlenségeket. A legjobb terep, amely visszatükrözi a hatalom és egyén viszonyát, az elfojtásokat, a kommunikáció hiányát, azt a bolyongást, amit a testébe zárva él meg egy ember, mert nincs tudása a kinti világról, a szabadságról, arról, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésére a kívülebb merészkedéshez. Önmagában van, gyűlöli az odabentet, mégis azt szeretné, ha mások lépnének be az ő világába, ha mások lennének kíváncsiak rá. Ez a fajta gyávaság annak a rendszernek a hagyatéka, amelyben felnőttünk. Minket soha, vagy ritkán – legfeljebb kétévente engedtek külföldre –, a kíváncsiság hiányát szívtuk magunkba, úgy kellett megtanulnunk rákérdezni a világra.

SM: Az úton levés, az úton való tapasztalás, illetve az ehhez kapcsolódó és precízen váltakozó idősíkok, valamint a három női alak fel-felvillanása (nagymama, anya és Jázmin) nekem Nádas Péter Párhuzamos történetekjét és Sofi Oksanen témavilágát, perspektíváit juttatta eszembe, az asszociációk viszont helyenként Bodor Ádámot. Azt gondolom, hogy az erdélyiek számára a délszláv háború is egyféle párhuzamos történet – és itt hadd emeljek ki egy részletet a könyvből: „Ehhez kicsit átlósan, az ösvényen felfelé haladtam, elmentem a Čekrekčija muszlim fejfái mellett, majd rátértem a főcsapásra, ami a Gyermekáldozatok emlékművéig vitt, ki, a Marsala Titára. Ezerhatszáz gyerek. Ennyi veszett oda az ostrom alatt, olvastam az ismertető táblán, és próbáltam részvétet érezni. De mindhiába. Bármennyi volt is, énnekem számok maradtak mindösszesen. Egy ideig még eltébláboltam ott, a részvétre várva, helyette nőttön-nőtt a szégyenérzetem, aztán már csak a sürgetést éreztem, türelmetlenséget és nyugtalanságot, mint nehéz feladatok előtt szokás." – lényegében ugyanolyan párhuzamosságot mutatnak ezek a kollektív traumák, mint mondjuk Jázmin szenvedésének kétosztatúsága, amikor volt szeretőjét fedezi fel a német tévé képernyőjén a norvég terrortámadás áldozatai közt, miközben a hoteltulajdonos is zaklatja. Mennyire volt nehéz megtalálni a nyelvet a kollektív és személyes (mind a fiktív szereplő, mind az önéletrajzi vonatkozású) traumákra?

KKJ: Azt hiszem, ezt a nyelvet a nagymama alakjában és az ő külön bejáratú apokrifjaiban érdemes keresni, aki megtagadja a zsidó származását, pontosabban: nem hagy hozzáférést a múltjához, ezért olyan szedett-vedett mitológiával és tanmesékkel traktálja az unokáját, amelyek egyfelől elhitetik az egyszemélyes hallgatóságával, hogy mesélőjük valami elképesztő mély tudás hordozója, ugyanakkor állandó kételyek és döntések elé is állítják. Ez a fajta kettősség, a sodortatás, ami a mesék sodrásából és a mesélő magabiztosságából egyszerre adódik, majd a megtorpanás, amit a hihetőség megkérdőjelezése okoz, mindannyiunkban ott van, azt hiszem. Szeretnénk hagyatkozni valami konkrét tudásra, de mások tudásából nehezen bontakozik ki a saját tudás. Másképpen: szeretnénk azt hinni, hogy ránk nincsen hatással a kollektív trauma, miközben a saját történeteinkkel folyton megerősítjük azt. De korántsem volt ez ilyen tudatos eleinte. Egész egyszerűen szerettem volna egy alakot a regényben, aki elviszi a balhét mindenki helyett. Valakit, akit sztereotipikusan lehet szeretni és utálni. És erre a minden-lében-kanál nagyanya alakja kínálkozott. Akinek titkai vannak, de ezeket a titkokat úgy tudja elmesélni, olyan történeteket talál ki, amelyek egyszerre nyitják és csukják a világ kapuját. Ami összezavarja az elmét és az érzékelést. Ami megágyaz az őrületnek, ami a világról való tudás hiányában traumatizál. A délszláv háború az erdélyiek számára – és ehhez nem kell különösebb konteókba bocsátkozni – egy olyan történet, ami túlmutat a párhuzamosságon. Aki felfogott valamennyit az 1990-es marosvásárhelyi fekete márciusból, a frontváros mibenlétéről, többnyire eltartja magától Szarajevó ostromát például. Én ebben egy fura kettősséget látok: egyrészt telítődtünk a történelmi analógiákkal, másfelől viszont az áldozat-szerepet, az ebből eredő gőg miatt – és ezzel a regény megírása során sokat foglalkoztam – nem vagyunk hajlandóak átpasszolni másoknak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ostromlottság, a népirtások, népirtási kísérletek ne lennének egytől egyig borzalmasak. De ugyanúgy a kíváncsiság hiányát látom az ilyen elzárkózásban, mint amit fentebb is említettem már. Nekem például utólag lett fontos Szarajevó. Valami bűntudat gyötört, hogy tizennégy évesen, egészen közelről megélve a márciusi eseményeket – apám ugyanis benne volt a sűrűjében, minket pedig úgy kellett kimenekíteni a lépcsőházból, mert a szomszédunkhoz beköltöztek a leitatott, felhergelt, a városba bebuszoztatott hőzöngők, akiket akkoriban csak hodákiaknak hívtunk –, nem akartam hallani arról, hogy mi történik párszáz kilométerrel odébb. Vígan gördeszkáztam, élveztem, hogy végre nem kell egyenruhában járnom iskolába, és készültem a gimnáziumi felvételire. Magasról tettem arra, hogy odaát ezalatt naponta hány ember vesztheti életét. Ez a bűntudat fontos mozgatórugója volt annak, hogy miért éppen Szarajevó.

SM: Megszólaltatni olyanokat, akiket a világról való tudásuk hiánya traumatizál, és megszólaltatni olyanokat is, akiket pont a világról szerzett tudásuk révén ér trauma: az áldozatok megszólaltatása (például a szállodában dolgozók), nyelv keresése egy nyelvtől ellehetetlenítő környezetben, vállalt vagy időszakosan rájuk aggatott identitás árnyalt tematizálása úgy tűnik, lényegesen emancipatorikus cselekedet. Egy korábbi író-olvasó találkozón azt mondtad, hogy miképp akarna valaki párbeszédet, ha tudatosan szegregálja magát, s így nincs neme az írásnak – csak jó vagy rossz szöveg van. A könyvbeli Jázmint zaklató hoteltulajdonos a házmester erőszaktevésére így hivatkozik: „– Akkor nem tudod feljelenteni – felelte erre, és megváltozott a hangszíne, eltűnt arcáról a hányavetiség. – Nézd, Jasmin, Dietrich egy szörnyű jellem, bár nőket még nem zargatott. De ha most kijön ide a rendőrség, most, az oktoberfesti hepaj előtt, amikor az egész szálloda hónapokra voll ausgebucht, iszonyú nagyot zuhannánk a piacon.” Hogyan látod: ahogy Milagros nagymamája mondja, hogy egy ország jövője csak annyi, amennyi a benne élő férfiak jelene? Van-e ennek az írásnak neme abban az értelemben, ahogy a női szereplők viszonyulnak a saját testükhöz?

KKJ: Az, hogy más szereplőket a világról való tudásuk miatt ér trauma, pontos és fontos árnyalás, köszönöm, hogy felhívod rá a figyelmemet. Ugyanakkor kizárnám azt a lehetőséget, hogy egy tézisregényt akartam volna írni a női egyenjogúságról. Legalábbis nem volt ilyen ideologikus célkitűzésem. A müncheni történetek alapja életrajzi: magam is dolgoztam a német szállodaiparban, találkoztam ezekkel az asszonyokkal, kollégáim voltak hosszú hónapokon át. Olyasfajta összezártság és egymásra utaltság volt ez, amilyen a regény első felében az asszonyi generációké Erdélyben. Mindent tudtunk egymásról és semmit sem. Semmit azért, mert nem állt olyan gyakorlat a rendelkezésünkre, amivel segíthettünk volna egymáson. Egyszerűen lehetetlen volt kilépni abból a helyzetből, amibe a cselédsors révén mindenki belezuhan. Számomra itt is másodlagos, hogy nők voltunk, vagyunk. Miközben persze ez ötlik szembe leginkább. Ennél sokkal jobban érdekelt a hatalom szerkezete és működése. Akkor is, amikor kinn voltam, meg azután is, amikor ezt megírtam. Hogy van egy létállapot, ahonnan a lélek hangja semeddig nem hallik el. Még egymást sem halljuk, mert gyakorlatilag mindenki a magáét szajkózza, legfeljebb néha összekapaszkodnak szólamok. Jelen esetben – hogy ellentmondjak önmagamnak – a női lét tereli egy szólamba a különböző hangokat. De vajon nem fontosabb-e, hogy mennyi minden marad némaságban. Néma marad például a státuszuhanás miatt érzett szorongás – a regényben minden asszony volt, de legalábbis lehetett volna valaki abban az országban, ahonnan emigrált. Aztán ott van a szégyen. Az is hangtalan. Az ember inkább kérkedik az otthoniaknak: abból a néhány száz euróból, ami megmarad, miután kifizette a lakhatást, a közüzemi számlákat és megveszi leárazásban a napi betevőt, küld valamit haza, hogy igazolja magát. Hogy gyakorlatilag folytatója és fenntartója annak az invazív, bántalmazó hatalomtechnikának, amiből – eltérő okokból – kiszállt. És ebben a nyelvtelenség nagy együttható. És akkor elérkeztünk a testhez: ha nincsen nyelv, nincs perspektivikusság, létezhet-e adekvát válasz mindarra, amit a hatalom tesz az emberrel. Hogyan reagálok az áldozat-szerepemre. Mi az enyém és mi a hatalomé. A szerelem, a szerelemnek hazudott kapcsolatok az enyémek vajon? Vagy azt is a rendszer mozgatja, az visszhangzik ebből is? Ezek számomra kérdések maradtak, és nagyon remélem, hogy a regényben megjelenő történetek mögött is kérdéseket vetnek fel. És mégis: van egy pont a könyvben, ami önmagát írta: amikor Jázmin és Natalja, az ukrán fizikus úgy fordulnak egymás felé, ahogy férfi feléjük soha nem. Lehetett volna ez egy szép szerelem? Ha igen, mi tartotta vissza őket? Az áldozatiság narratívája, amit egész Kelet-Európát a mai napig uralja, a himnuszaitól, az egymással szembeni sztereotípiákon át a történelmi sérelmekig? Számomra majdhogynem végtelen, és mégis egy helyben járó kérdéssor, ami a hatalom és alávetettség kapcsán felmerül. Ki lehet szállni az egyik helyzetből, de vajon mi kínálkozik helyette. Ugyanakkor az a tapasztalat is foglalkoztatott, hogy az idegen nyelven való kommunikáció, maga az idegenség és nyelvtelenség hogyan teszi racionálissá az embert egy ilyen alávetett helyzetben. Mert a közvélekedéssel ellentétben – és ezt ma már kísérletek is igazolják – a kényelmes, sematikus reflexektől, a belénk nevelt short cut-októl egyre inkább elmozdulunk ilyenkor a nagyobb erőfeszítéseket igénylő racionalitás irányába. Ez paradoxnak tűnhet, pedig így van. Az ember sokkal éberebb. Ahhoz hogy egyáltalán értsen vagy megértesse magát, el kell nyomnia az önkéntelenül feltoluló fogalmakat és képzeteket. Ezzel elnyomja a zsigeri cselekvést, azaz: a cselekvési mintákat is. Mérlegel, szétszálaz, valódi döntéseket hoz. Jázminnak ezért sikerül kilépnie ebből a helyzetből. Az már más kérdés, hogy megnyílik-e egy új lehetőség előtte vagy Erdélybe visszatérve ugyanaz vár rá.

SM: Egy könyv megjelenése, elengedése után azt szokták mondani, hogy önálló életet kezd el élni. Ezért mindenképpen maradnak még megválaszolatlan kérdések – remélem az én utolsó kérdésem viszont nem marad így: szerinted az (erdélyi) magyar társadalomnak van-e apahiánya?

KKJ: Van, bizony! A Szarajevói Téli Olimpián eltűnő apával tulajdonképpen a hiányzó apák tünetét szerettem volna megírni. Az eltűnésüket. A közönyüket. A kiállás és kezdeményezés hiányát, ahogyan a regény gyújtópontját adó Kołakowski idézetben is áll. A gyávaságukat, az idomulást, a szervilitást. Aztán megérteni, megértetni is akartam azt a rendszert, a hiányzó apák rendszerét. Ugyan, mit mást tudtak volna tenni. Jobban, hatékonyabban hogyan tudhattak volna élni. Ha felidézem a gyermekkoromat – noha nálunk a családban majdhogynem egyenletes volt a munkamegosztás –, anyámat láttam a cselekvő félnek, apámat a kontemplatívnak. Előbbi a logisztikázásba, a másik a gondolataiba nyomorodott meg. Anyám a semmiből is ételt varázsolt, csibéknek álcázott, spenóttal töltött tojást például, amikor a május elsejei konzerves löncshúsról is lemaradtunk, apám pedig örökkön örökké a semmihez lyukadt ki, bármilyen cselekvésen, stratégián is agyalt. Összeroppantak a semmiben. Beleroppantak abba, hogy nem látnak kiutat a gyerekeiknek. Épp ezért szeretném megkövetni a hiányzó apákat. Nem hiszem, hogy abból a sötét homályból többet lehetett volna kihozni. Az már a mi generációnk dolga, hogy mindezt tudomásul véve másként cselekedjünk. Hogy észrevegyük, mielőtt egy újabb cet a gyomrába húzna, és tanuljunk az apáink hibáiból.