Még a háború előtt

Részletek

Soltész Bélát Mucha Attila kérdezte

Idén lesz négy éve, akkor találkoztam Bélával a legendás  I. Nemzetközi FISZ-táborban. Nyugodt embernek tűnt, még aznap, azóta volt néhány másnap is, most itt ülünk az Öszvérben, egyikünk sem járt még itt, teljesen jó hely. Finom cseh sörök és magyar pálinkák.

Mucha Attila: Mondd csak, ki volt előbb, az író a társadalomkutató vagy az utazó?

Soltész Béla: Gimi eleje óta tudom, hogy író szeretnék lenni, de nagyon sokáig nem tudtam, hogy mit akarok írni. Azt is tudtam, hogy be akarom utazni egész Latin-Amerikát, ezt is elég fiatalon, de mind a kettő várt a sorára. Aztán jött a szakmai része, a társadalomtudományi végzettségem, szóval az író és az utazó már nagyon régi „énem“, a kutató későbbi, de ahogy elkezdtek előbukkanni, az meg pont fordítva történt. Az egyetem alatt csak reméltem, hogy előbb-utóbb ki tudok jutni Latin-Amerikába, aztán a legvégén, a doktori képzés során sikerült kijutni először. Mint egy kacskaringós út, az ember tudja, hogy kábé merre megy, de igazán csak menet közben alakul ki az egész.

M.A.: Mi adta a löketet, hogy elindulj Dél-Amerikába?

S.B.: Az, hogy végre meg mertem csinálni. A Corvinuson a nemzetközi kapcsolatok doktori képzés elején elhatároztam, hogy az utolsó évet Latin-Amerikában szeretném tölteni, és akkor elkezdtem össze-vissza pályázni mindenféle ösztöndíjakra, úgy volt, hogy kettőre lehet esélyem, végül mindkettő összejött. Így voltam fél évig Chilében, aztán nyolc hónapot Mexikóban. Migrációkutatással akartam foglalkozni, és mivel tudtam spanyolul és portugálul, így eredetileg, amikor felvettek a doktorira, az volt a tervem, hogy a spanyol és a portugál bevándorláspolitikáról fogok írni, mert 2008-ban úgy tűnt, hogy jó ötlet lesz az ő tapasztalataikat itthon, Magyarországon hasznosítani. Akkoriban még  úgy tűnt, hogy fejlődik az ország, és azt gondoltam, egyszercsak megnő majd a bevándorlás is, aztán közbejött a válság. 2009-2010-ben már azt mondták, soha a büdös életben nem lesz itt bevándorlás, hanem kivándorló ország leszünk. Úgyhogy átírtam a kutatási tervemet kivándorlás és politika kapcsolatára, ezzel tudtam pályázni Mexikóba, mert onnan meg nagyon erős a kivándorlás az USA-ba. Most meg nézd meg, megint a bevándorlásról szól a migrációkutatás.

M.A.: Miről szól, amikor utazol? Mit figyelsz meg, mi érdekel?

S.B.: Végig úgy éreztem magam, hogy alapvetően egy turista vagyok, akinek speciális az érdeklődése. Volt egy nagyszerű magyar földrajztudós és író, Balázs Dénes, akinek gyerekkoromban majdnem minden könyvét olvastam. Ő mindig nagyon kevés pénzből, mai szóval backpackerként, járta be az egész világot. Többször volt Latin-Amerikában: Amazóniában, Közép-Amerikában, Patagóniában, szinte mindenhova eljutott. Kíváncsi volt, hogy úgy általában mi zajlik az adott helyeken, és mindenféle vicces kalandokba keveredett, de volt egy szakmai érdeklődése is – ha jól tudom, a talajszerkezeteket vizsgálta. Tehát az írásai nagyrészt arról szólnak, hogyan jutott el egy teherautó platóján ide vagy oda, és kisebb részt arról, hogy ott milyen vulkán lávafolyamait látta. Valami ilyesmit próbálok én is megvalósítani a hasonló jellegű írásaimban: a társadalomkutató, de inkább az intellektuális turista történeteit.

M.A.: Volt valami nagyon félelmetes, amíg úton voltál?

S.B.: Amikor Venezuelában a katonák egy éjszaka leszedtek a buszról, amin utaztam, és találtak nálam egy nejlonzacskónyi pénzt.

Venezuelában nagyon nagy a különbség a hivatalos és a „fekete” valutaárfolyam között. És én feketén váltottam egy csomó pénzt, rögtön az első napon, amikor megérkeztem. Volt egy mexikói haverom, annak volt egy venezuelai ismerőse, annak volt még egy ismerőse, kiközvetítettek hozzá, és taxival elmentem egy random helyre, ahol egy ötvenes éveiben járó asszony várt engem egy bevásárlószatyorral, ami tele volt pénzzel. Ennyit bolívart kaptam ötszáz dollárért. A hivatalos árfolyam körülbelül hússzorosát. Szóval volt nálam iszonyat sok pénz, plusz volt nálam egy kiló őrölt kávé, amit Kolumbiából vittem ajándékba, és becsomagolva eléggé úgy nézett ki, mintha kokaint csempésznék. Továbbá volt nálam egy könyv, amit egy antikváriumban vettem, Venezuelai politikai rendszer volt a címe, és mint utóbb megtudtam, a helyi ellenzék egyik szóvivője írta. Szóval ezeket mind megtalálták nálam a katonák, és baromi gyanúsnak találtak engem, és tanácskoztak, hogy mi legyen. Aztán megkérdezték, hogy van-e nálam külföldi valuta, nekem pedig volt eldugva a nadrágom alatt egy titkos övtáskában még ötszáz dollár, de azt mondtam, hogy nincsen. Arra gondoltam, hogy ha azt mondom, igen, akkor elveszik, aztán meg arra, hogy hülye voltam, mert ha ezek után megtalálják, akkor meg ugye hazudtam. Már kezdtem pánikba esni, de akkor egyszer csak azt mondta az egyik katona, hogy jó, ha nincs, hát nincs, nyugodtan pakoljon össze, indulhat tovább a busz.

M.A.: Milyen hazajönni egy hosszú út után? Mik a különbségek, melyik tetszik jobban?

S.B.: A legutóbbi utazásom Dél-Amerikában nyolc hónapig tartott, 2014. novemberétől 2015. júliusáig. Teljesen nomád voltam: egy nyolcvan és egy tizenöt literes hátizsák volt nálam, és folyamatosan úton voltam. Egy hétre való ruhám volt, két pár cipőm, egy pulóverem, meg egy tabletem, oszt viszlát. Ez borzasztó egyszerűvé teszi az életet. Ehhez képest visszatérni az úgynevezett felnőtt életbe, pláne Magyarországra, valóban nem volt könnyű, viszont örülök annak hogy együtt lehetek azzal, akit nagyon-nagyon szeretek. Ami a különbségeket illeti, egy diplomás, pláne egy doktori címmel rendelkező embernek Latin-Amerikában sokkal több lehetősége van, mint nálunk, mert ott sokkal jobban megbecsülik a tudást, mint itthon. Viszont nem szeretnék ott családot alapítani, gyereket nevelni, biztonságérzet szempontjából, itthon sokkal jobb.

M.A.: Milyen itthon egy napod, amikor dolgozol?

S.B.: Az utolsó simításokat végzem egy Hátizsákkal Brazíliában című könyvön, ami az Európa Kiadónál fog megjelenni a könyvhétre. A legutóbbi utazásom során négy hónapot töltöttem Brazíliában, és azzal a felütéssel, hogy most jön a riói olimpia, egy olyan könyvet írok, ami a személyes élményeimen alapul, de hozzáteszem az ország megértéséhez szükséges kulturális és történelmi háttérismereteket is. Emellett Latin-Amerika-tanulmányokat tanítok az ELTE TÁTK-n, meg spanyol és portugál nyelvórákat tartok. Továbbá migrációs vitaesteket szervezek a Menedék Egyesülettel és etnogasztro-túrákat a Hosszúlépéssel. Sőt, mostanában sokat járok a Gólyába napközben, mert otthon nehezen tudok írni, folyton abbahagyom és megetetem a halakat, vagy elmosogatok, vagy porszívózok... Szóval amikor csak lehet, lemegyek a Gólyába, és négy, öt, hat órákat ott ülök a laptoppal, még a wifit sem kapcsolom be, és akkor elég jól tudok írni.

M.A.: És milyen, amikor nem dolgozol? Szerelmes vagy, meglátogatod a szüleidet, kimész horgászni a tóra, nyugodt vasárnap reggelen?

S.B.: A kedvesemmel kreatívkodok a konyhában. Ez milyen jól alliterál!

M.A.: Latin-Amerikán kívül hová utaznál el hosszabb időre? Gondolkoztál azon, hogy itt hagyd Magyarországot és máshol élj?

S.B.: Sajnos elég valószínű, hogy még az én életem során ki fog törni valami bizarr, világháború-szerű fegyveres konfliktus, és ebben az esetben valahová Közép-Amerikába menekülnék, mert az elég messze van és a klíma is viszonylag jó. Costa Ricában nagyjából 10 millió forintért kaphatnék állampolgárságot, letelepedési kötvénnyel. De komolyra fordítva a szót, Ázsiát szívesen végigutaznám. Még a háború előtt! Igen, miután már Kínában, Japánban, Indonéziában, Thaiföldön, Nepálban, Indiában és Iránban is voltam, majd akkor kitörhet. De ne akkor törjön ki a háború, amikor a Transzszibériai Expresszen az orosz-kínai határon dekkolunk, mert akkor mind a két irányban elég nagy szopó lesz.

M.A.: Az írott, vagy akár a személyesen megfogalmazott kritikák alapján, az emberek szeretik a legutóbbi kötetedet, én is szívesen olvastam, inspirálólag hatott. Hogy vélekedsz az Inboxról a megjelenése óta eltelt idő tükrében?

S.B.: Egy elég jó lenyomata egy olyan közérzetnek, amiben szerintem sokan osztozunk. És ami még sajnos egy jó darabig aktuális lesz. Az Inbox 2015 végén jelent meg, de az abban szereplő novellákat 2011 és 2014 között írtam. És a legutolsó írás is, ami a kötetbe került, már másfél éves volt, amikor a kötet megjelent. Még reszeltem rajtuk a végén, átírtam néhány részt, de mindegyik szöveg meg volt írva, mielőtt elindultam a legutóbbi utamra. És az akkora váltás volt, hogy most már nehezen tudnék visszahelyezkedni abba a mentalitásba, amiben akkor voltam, amikor a szövegeket írtam. De attól még ezek a tragikomikus novellák nagyon kedvesek nekem, és örülök, hogy mások is könnyen azonosulnak velük. Az új szépirodalmi szövegeim, amiket egyelőre még nem akarok megmutatni senkinek, már eléggé mások, úgyhogy az Inbox számomra úgy teljes, ahogy megjelent.

M.A.: Hogyan talál meg a téma, ülsz a tér közepén, vagy utazol éppen? Novelláidban milyen élethelyzetekről, milyen történetekről írsz szívesen, mi foglalkoztat?

S.B.: Az utazós szövegeimmel akkor vagyok elégedett, amikor egy hétköznapi latin-amerikai élethelyzetben meglátok valami társadalmi jelenséget, mondjuk a rasszizmust vagy a szinkretizmust, és akkor leírom azt, hogy ki mit csinált és ki mit mondott, és a végére az olvasó megérti, hogy ebben, mint cseppben a tenger, ott van egy borzasztó komplex viszonyrendszer. A szépirodalmi szövegeimnél viszont sajnos ez nem működik, mert az olvasó nagyon jól ismeri azt a kortárs, magyar valóságot, amiben a novellák vagy a regények játszódnak, és ha úgy írnám, ahogy a latin-amerikai útleírásokat, akkor túl didaktikus lenne. Igyekszem inkább egy kicsit elengedni a gyeplőt, háttérbe vonulni, mint elbeszélő, és szokatlan szituációkba helyezett, de normálisnak tételezett emberek belső monológjait próbálom megírni. Még így is volt néhány novella, amire Borbáth Péter, a Fiatal Írók Szövetségének sorozatszerkesztője azt mondta, hogy olyanok, mintha a saját stílusom karikatúrái lennének, mert tényleg olyanok voltak, mint valami túlírt példa a szociológia tankönyvből. Ezek nem kerültek bele az Inboxba.

M.A.: Terveid a jövőre nézve?

S.B.: A Brazília-könyvön túl van még bennem egy további könyvnyi történet Kolumbiáról, Venezueláról, Suriname-ról, Jamaicáról, meg hasonló helyekről, amit szintén minél előbb meg akarok írni. És már nagyon érik bennem egy következő regény.

M.A.: Miről fog szólni?

S.B.: Nőkről. És férfiakról. Meg biciklikről.