Nincs mire dühösnek lennem

Részletek

Emese a Dekameronban. Emese  a “There is an elephant…-ban. Emese a Pirkadban. Emese ott van, táncol, jelen van, játszik mindenütt. És most itt, velem is ő beszélget: Cuhorka Emese.

(galéria nyílik - Hevér Zsófia, Andi Bancic és Dusa Gábor felvételei)

Sifter Veronika: Táncos és táncpedagógus vagy, de eredetileg tanítóként végeztél.

Cuhorka Emese: Épp idegenvezetést tanultam (vicces, évekkel később többször feltűntem Budapest utcáin Hód Adrienn egy performanszában, angolul rosszul beszélő lengyel Turistaként, szokatlan viselkedéssel meglepve az embereket), mikor először elmentem a Budapest Tánciskolába (BUTI)  - elkísértem az egyik lányt a tanfolyamról, aki nagyon szeretett volna oda járni. Gyerekkorom óta improvizáltam magamnak otthon, de nem tudtam, hogy ez a kortárs tánc - aztán láttam a felvételin, hogy amit itt csinálnak, az valami olyan, amit én ismerek! Csak a föld volt idegen, na és az érintés. Nagyon elvarázsolt, hogy felvettek, de nem mertem azt gondolni, hogy megtehetem, hogy az életemben ennek a megfoghatatlan iránynak bizalmat adjak.

Aztán elkezdtem a tanítóképzőt, mert mindenképp tanítani akartam, méghozzá minél fiatalabbakat, mert az  volt a fejemben, hogy itt még megvan az esély a valódi közös munkára, hogy mintaadás helyett a minőségi együttlétekben gyűjthessenek tapasztalatokat önmagukról a fejlődéshez.

Aztán két év múlva egyszerre talált rá anyukám és én is a BUTI főiskolai hirdetésére - fontos jel volt ez nekem, hogy mind a ketten egyszerre mutattuk egymásnak azt az oldalt. Nem gondolkoztam, menni akartam, és újra sikerült a felvételi, viszont nekem volt még egy évem a tanítóképzőn amit be szerettem volna fejezni. Naivan úgy gondoltam, hogy hátakkor felhívom Ivánt (Angelus Iván, a Budapest Tánciskola vezetője - a szerk.) - hogy halasztok. Hát, ez nem volt ilyen egyszerű - itt nem szimpla évfolyamok voltak, hanem gondosan összeválogatott csoportok, és Iván azt mondta, ha halasztani akarok, hát tessék, aviszontlátásra. Lehet újra felvételizni, semmi sem garantálja, hogy jövőre felvesz.

Most már eléggé izgultam, képeztem magam, jártam intenzív kurzusra, heti három délután. Újra jött a felvételi, harmadszorra is felvettek és most már el is kezdtem a Kortárstánc Főiskolát!

SV: Ezeken a felvételiken már ott volt Hód Adrienn is.

CE: Adrienn ott gubbasztott a terem sarkában, egy színes kendőbe bugyolálva. És én azt éreztem, hogy “Az a nő, érez engem”. És ha valami nehezen ment a felvételin, ő erőt öntött belém, mert nem tudom miért, de azt éreztem, hogy ő hisz bennem. Az iskolai évek alatt mentoromnak választottam, és biztos voltam benne, hogy van valami titkos közünk egymáshoz. Két évvel később, egy büfébeszélgetésen szóba jött az a bizonyos felvételi, és Adrienn csak annyit vetett oda: “jaa, hát én biztos nem vettelek volna fel”. Egy világ omlott össze bennem!(nevet) Szóval szubjektív a valóság, de az biztos, hogy az iskolai évek alatt is szerepeltem darabjaiban és azóta is - persze azt nem lehetett tudni, hogy ez ennyire folyamatos közös munka lesz.

Adriennel dolgozni állandó megkérdőjelezést - újraértelmezést - fejlődést jelent mind a próbákon, mind a magánéletben. Sok dolgot kell megoldanunk, de erről soha nem beszélünk. Ő a fizikai feladatokon keresztül vezető útvonalon visz végig bennünket;  az, hogy milyen választásaink vannak ebben a folyamatban, vagy hogyan dolgozzuk fel azt, ahogyan kikerülünk a sajátunknak gondolt biztonságos területről,  az már a mi dolgunk.

A próbák elején általában nyitott és szeretetteljes légkör uralkodik, aztán a próbaidőszak második felében jön a nehézkedés. El kéne rendezni a darabhoz való viszonyodat, de még nem tudsz azonosulni vele és kíváncsi vagy, hogy  miért nem. Aztán nem sokkal a darab elkészülte előtt elkészül maga az ember is, aki benne szerepel - akkor áll össze, ha igazi hit és meggyőződés áll mögötte. Bátorság ahhoz kell, hogy feltegyem az ehhez szükséges kérdéseket . De mivel mindez az én felelősségem és senki nem kényszerít rá, nincs miért dühösnek lennem, ha kényelmetlen helyzetbe kerülök.

SV: Mint például a meztelenség, a Pirkad esetében?

CE: A Pirkad arra jó példa, hogy kezdenem kell valamit azzal is, hogy elfogadjam, hogy a közönség nem megy végig ugyanazokon a folyamatokon, mint én a darab készítése közben. Miközben én már tudom, hogy mi a viszonyom a meztelenséghez és számomra ez rendben van, ő egy meztelen női testet lát bennem. Neki a darabnyi ideje lesz megérkezni, és addig, ameddig tud. Most el tudom fogadni, hogy szerencsére sokféle ember van és az, ki ahogy szemlél, az elsősorban az ő folyamatairól kommunikál. És mindenki magának teremti meg a szabadságát, hogy elismerje és reflektálhasson a saját folyamataira.

SV: Mit szólnak a munkádhoz például a szüleid?

CE: Ők szinte láthatatlanul álltak mögöttem és támogattak. Nem volt túlgondolva, csak az élet praktikus részeivel kapcsolatban őriznek, hogy leföldelve maradjak. 6 éve külföldön élnek, így ritkábban látnak előadásokat. Nem akadályoztak és nem is ajnároztak. Nincs túllihegve, hogy táncos vagyok - ennyi erővel buszsofőr is lehetnék! (nevet)  Mindketten egészségügyben dolgoznak, apa sebész, a testvérem fotós, néha nehezen értjük meg, mire gondol a másik, de aztán kibogozzuk. Azt hiszem, apukámnál a Dekameron volt a fordulópont - mivel nagyon tudott a darabhoz kapcsolódni, és nagyon élvezte, így nem a lányát látta, hanem magát a darabot. Sokszor gondolok arra, hogy milyen hatással lehet rám, hogy a szüleim, akik öleltek, szerettek gyerekkorom óta, orvosok - tudják, hogy ahhoz hogy bele tudj vágni szikével valakibe, aki ember, a maga történeteivel, családdal, barátokkal, személyteleníteni kell, hogy számukra csak egy anyag legyen.

SV: Tanítóként vizuális szakemberként végeztél. Mennyire fontos most számodra a képi világ?

CE: A tánciskola alatt is folyamatosan rajzoltam, látni akartan, ami bent van, akkor tudtam vele műveleteket végezni, például letenni. Külön kártyáim voltak, ikonokat találtam ki magamnak, gondolatokat absztraháltam, aztán ez egyre inkább el-elmaradt, ahogy egyre több eszközöm lett magát a mozgást mint anyagot használni. Ha ezek közül épp egyik sincs az életemben, vagy legalább a főzés, az bizonytalanná tesz. Nekem fontos materializálni a gondolatot.

Iván egyszer feladott nekünk egy olyan feladatot, hogy fogalmazzuk meg: mi a tehetség? Oldalhosszakat gondolkodtam ezen, de nem írtam le a szöveget, hanem arra jutottam, hogy belevésem egy kőbe azt, hogy „TEREMTŐ FIGYELEM”. Arra viszont nem gondoltam, hogy egy rozsdás szöggel és kiskalapáccsal kikezdeni a követ ilyen nehéz lesz, de ettől lett aztán igazán értelme! Attól, hogy akár már az “E” betűnél is meggondolhatom magam.