Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Simon Bettina a Litmusz Műhelyben

Fotó: Simon Bettina

Vendégünk volt Simon Bettina író, költő, művészettörténész, aki szerint a „mi az irodalom?” kérdés maga az irodalom.

Bővebben ...
Költészet

Farkas Arnold Levente versei

Fotó: A szerző archívuma.

hallottalak sírni uram / de a könnyed bizonytal / an bizonytalan minden

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Simon Bettina - Kerber Balázs - Körtesi Márton: Az éjszaka fényszíve

Fotó: Litmusz Műhely

Ömlik belőlem / a malőr, idegesen bámulom a csillárt, / a hátam mögött érzem a fintorgást, / és megtölti az éjszaka kezemben a poharat.

Bővebben ...
Költészet

Szabó Gergely versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

bárcsaknénik és bezzegbácsik ökoszivárványos szatyraiba / szorult mákszemként hallgatunk 

Bővebben ...
Próza

Palotai Péter: Limbó Hintó

Fotó: Fejes Márton

Most, hogy járműtulajdonossá válok, eldöntöttem, hogy vállalkozni fogok – haladjunk a korral –, és Pityuval közösen csapatjuk majd az utakon. Szóval, modernizálunk. Megyünk az úri negyedbe, szekérrel. Nem is hinné el senki, mi mindent kidobnak a naccságák. Mi meg begyűjtjük, de most már majd ipari mértékben, nem csak úgy kicsiben. A hasznos limlom megy a zsibire, eladjuk. 

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

Ideje a megbecsülésnek - Lapszemle irodalmi folyóiratok december és januári lapszámaiból

Montázs: SZIFONline

Talán senki nem vitatja, hogy a magyar irodalmi folyóiratok minősége messze túlszárnyalja azt, amit egyre szűkösebb anyagi támogatottságuk megengedne. Emiatt lapszemlém vélhetően akkor járna el helyesen, ha minden egyes december-januári megjelenést végigvenne. Ez azonban egy jótékony, ám voltaképp megúszós írást eredményezne. Merthogy miután befutott a felkérés e feladat elvégzésére, – hogy a lapszemle ne ,,csak” lapszemle legyen – zsigerből egészen más gondolatok is elkezdtek kavarogni bennem, melyeknek közös pontjaként tűnt fel a talán folyóiratszemlébe nem illő illetlen kérdés, hogy mi az, ami hiányzik?

Bővebben ...
Költészet

Szűcs Anna Emília: a körmök rossz sorrendben nőnek

Fotó: Ladányi Jancsó Jákob

azt hajtogatod, a rosszul megválasztott szavak ölnek, / de szerintünk a jól megválasztottak is

Bővebben ...
Költészet

Majláth Ákos versei

Fotó: Gyéresi Orsolya

A többi mag jó földbe esett. / Szárba szökkent ott a szégyen, / burjánzottak az önvádlás sötétzöld / levelei. Később termést hoztak: / gyomorgörcsöt, értelmetlen alázatot. / Egyik harmincszorost, / másik hatvanszorost, / sőt, volt amelyik százszorost.

Bővebben ...
Fotó: Máté Péter

Sepsi László a Litmusz Műhelyben

Vendégünk volt Sepsi László író, szerkesztő, műfordító, aki szerint az irodalom – mivel egy ernyőfogalomról van szó – röviden nehezen definiálható, ám ami fontos, az az olvasás élvezete.

Vendégünk szerint a legfontosabb az örömelvű olvasás; tetszik-e egy szöveg vagy sem? Ha nem, akkor érdemes inkább abbahagynunk. Vendégünk, amikor még kritikus volt, ezt nem tehette meg, azonban ma már főleg az olvasásélményt keresi. Ez az élmény persze sok mindent jelenthet; fontos lehet egy mű nyelvi megformáltsága, illetve, hogy tükrözi-e az olvasóra éppen jellemző érdeklődést. Vendégünk egyaránt szereti a lecsupaszított, szikár szövegvilágokat (például Raymond Carver műveit) és a barokkosabb nyelvű China Miéville-könyveket is. Azonban nemcsak olvasóként, de alkotóként is vonzódik a különböző stílusokkal való ismerkedéshez, kísérletezéshez; saját megfogalmazása szerint olyan könyveket próbál írni, amelyek neki is tetszenének. Ha foglalkoztatja egy regénystílus, egy narratív forma, kipróbálja, de fontosnak találja, hogy azt autentikus módon használja, a saját hangján, és ne váljon puszta imitációvá. Emellett az ujjgyakorlat szerinte hasznos is lehet, ám úgy látja, fordítóként erre sok lehetősége van, így az alkotási folyamatban nincs rá szüksége.

Vendégünk műfordítóként ragaszkodik a szöveghűséghez, és nem tartja szerencsésnek azokat a fordításokat, amelyek túlzottan önkényesen bánnak az adott művel; a fordító szerinte ne tegye be a saját vicceit, saját ötleteit a szövegbe, és lehetőség szerint ne alakítsa át a szerzőre jellemző stílust, hanem próbálja azt – amennyire lehet – magyarul visszaadni. Vendégünk még azzal sem igazán tud egyetérteni, ha a fordító jelentősen átalakítja például a mondatstruktúrákat, szétszed mondatokat. Kivételt csak az jelenthet, ha a szövegben például akadnak olyan részek, vannak olyan viccek, játékok, amelyek egyszerűen nem lefordíthatók; ezeket nyilván valahogy pótolni kell, akár úgy, hogy a szövegnek egy későbbi részében elhelyezünk egy hasonlót, hiszen fontos, hogy a szöveg egésze is úgy hasson, akár az eredeti mű. Persze, akadnak eleve nehezebben fordítható könyvek (gondoljunk Joyce-ra vagy Pynchonra), de nagyobb részük nem ilyen.

Vendégünket megkérdeztük a zsánerirodalomhoz való viszonyáról; elmondta, hogy a zsánerek számára olyan formák, esztétikai követelményrendszerek, amelyek igen könnyen feltölthetők autentikus tartalommal úgy, hogy néhány fő „check pointra” közben odafigyelünk. A zsánerek a közbeszédben gyakran fonódnak össze a populáris kultúrával, holott egyrészt attól, hogy egy mű tartalmazza bizonyos zsánerek jellegzetességeit (így sci-fi- vagy horrorelemeket), attól még nem feltétlenül populáris, másrészt szinte minden mű olvasható valamilyen zsáner kódjai felől, például a családregény is egy „zsáner”; annak is megvannak a bevett elemei, működésformái. Erről fontos lenne az iskolában is mélyebb diskurzust folytatni, hiszen a magyar irodalom maga elképzelhetetlen ezen kódok nélkül.

Vendégünk szerint ráadásul gyakran a szépirodalomhoz kötött zsánerekben sincs hagyományosan sokkal több mozgástér, mint mondjuk egy sci-fiben. Sosem létezett zsánermentes irodalom, de tiszta zsánerek sem; ez utóbbira jó példa lehet Mary Shelley sok kódot vegyítő Frankensteinje. A kultúrtörténet során sokszor változott, mennyire tartották szerencsésnek a különböző zsánerek keveredését; volt, hogy a sci-fit és a fantasyt el akarták egymástól élesebben választani, később azonban a posztmodern tendenciák inkább a hibriditást részesítették előnyben. Fontos lehet az is, hogy a klasszikus szépirodalom körébe sorolt művek sem mentesek az egyébként a popkultúrához kötött zsánerelemektől; gondoljunk például a pikareszk regényekre.

Vendégünk ugyan „formákként” hivatkozott a zsánerekre, azonban a túl szigorú szabályoktól, szabályrendszerektől tartózkodik; például nem gondolja, hogy az amerikai forgatókönyvírói iskolák követelményeit alkalmazni kellene az irodalomra, már csak azért sem, mert amíg egy filmben „élesben” kell fenntartani a néző figyelmét (ezért lényeges lehet, hogy melyik fordulat mikor történik), addig az olvasás ritmusa más. A könyvet olykor félre is tehetjük, így annak nem kell minden esetben egyazon intenzitással hatnia az olvasóra. Emellett maguk a zsánerek is rugalmasan variálhatók; egy krimiben például lényeges a bűn motívuma, de hogy ez miképp jelenik meg, egyáltalán megoldódik-e a rejtély, az már a szerző egyéni ízlésén, látásmódján múlik.

Felmerült a kérdés, hogy az jelentené-e a szépirodalmi minőséget, ha a szerző tudatosan szubverzív módon viszonyul a zsánerekhez; átalakítja vagy dekonstruálja őket. Vendégünk szerint azonban eleve az lenne szerencsés, ha felhagynánk a populáris kultúra/nem populáris kultúra felosztással. Az, hogy egy szerző a zsánereket szubverzív módon használja, miért jelentené egyértelműen a szépirodalmi eszköztár beszivárgását? Vendégünk szerint az a szöveg, amelyik semmit nem gondol magáról, azaz nem reflektál önnön narratív módszereire és saját hagyományaira, az zsánerműnek is legfeljebb közepes. Sőt, ha a komplexitást már eleve úgy értékeljük, mint a szépirodalmi minőség megjelenését, az Sepsi szerint olyan, mintha a művet „ki akarnánk mosdatni a zsánerségéből”; olyan, mintha csak attól lehetne valami értékes vagy jó, hogy „szépirodalom”. Holott minden jó zsánerműre is tulajdonképpen azért emlékszünk, mert valami újat tudott mutatni, mert átértelmezte önnön kereteit és lehetőségeit. Azonban Sepsi szerint ettől még létezik „ponyva”; ezek éppen olyan művek, amelyek semmit sem gondolnak magukról, csak reflexió nélkül újrahasznosítják a mások által már létrehozott technikákat.

Szó esett Sepsi László Pinky (2016) és Termőtestek (2021) című regényeiről, melyekben fontos a bűnügyi szál. A Pinky esetében ez azért is érdekelte a szerzőt, mert ahogy a főhős újabb és újabb szereplőkkel találkozik és információt gyűjt, úgy tágulhat a fiktív város és a narratív tér. A Termőtestekben a szerzőt azért foglalkoztatták a törvényen kívüli figurák, mivel őket egyfajta „absztrakt általános alanyokként” képzelte el, akik, mivel kívül vannak mindenen, megtehetnek bármit, és ez az elbeszélőnek is szabadságot ad. Vendégünk a várost mindig is „játéktérnek” tekintette, ahol a karakterek ezt a világot feltérképezhetik. Sepsire erős hatással voltak Miéville Perdido-pályaudvar, végállomás-regényei a hibrid várostér megteremtése szempontjából. A Termőtestek esetében már kifejezetten „városregényt” akart írni, és ehhez tanulmányozta Zola Párizs gyomra című művét, illetve Lewis Mumford városelméletét.

Beszélgettünk arról, hogy a látszólagos távolság ellenére Zola naturalizmusának és Tolkien világalkotásának végső soron vannak közös vonásai: mindketten bejárható, érzékelhető teret akarnak létrehozni a szöveg, a nyelv segítségével. Más kérdés, hogy Tolkien műveiben ez egy teljességgel fiktív tér, míg Zola esetében egy – földrajzi értelemben – létező város, egy létező világ irodalmi újraalkotása, „modellezése”. A fikció és az általunk ismert földrajz azonban összemosódhat: vendégünk saját bevallása szerint például James Ellroy Los Angelesét is valamiképpen fiktív térként olvasta, hiszen számára az ugyanúgy egy távoli világ, mint egy képzeletbeli város. Így voltaképpen még a nem fiktív – de legalábbis konkrétabb referenciával bíró – terek is segíthetnek az alkotónak abban, hogy fikciót, kitalált közegeket hozzon létre.

Vendégünk azt tanácsolta, olvassuk, ami jólesik; nincsenek „checklistjei”. Említette Cormac McCarthy párregényét, Az utas/Stella Marist, és nemrég nézte újra A törvény embere (Justified) című 2013-as amerikai krimisorozatot. Sepsi általában is kiemelte az angolszász kultúra iránti érdeklődését és a Pókember-, illetve X-Men-képregények, valamint Stephen King műveinek hatását.

Vendégünk azonban mindenkit óva intene az óva intéstől; senkinek sem tanácsolná, hogy ne olvasson el valamit. Egyrészt mindenkinek jár az az öröm, hogy magától ismerje fel, ha egy mű rossz, másrészt könnyen lehet, hogy egy szöveg egy másik embernek egészen mást mond; lehet, hogy ami nekünk nem jelent semmit, az másnak élményt, örömöt okoz. Sepsi hozzátette, hogy néha kifejezetten érdemes lehet olyan műveket is a kezünkbe vennünk, melyeket egyébként nem nyitnánk ki, és adni nekik egy esélyt.

Vendégünk ezután felolvasott egy részletet készülő, Territórium című regényéből, majd végül a játék következett, melyben a kockákkal kidobott elemekből (Paranormális Zavar, üldözött ember, egy névtelen látogató, a kíméletlen zsoldos, átalakított raktárépület, a hétköznap unalma) megírtuk az Egy távoli tenger szigetei című szöveget. A műsort a szokásos Kassák-felolvasás zárta.

 

Litmusz Műhely · Sepsi László

A Litmusz Műhely egy podcast arról, hogy az irodalom ki-kicsodának a micsodája. Kerber Balázs és Körtesi Márton 2016 óta adásról adásra felteszik ugyanazokat a kérdéseket: hogy mi is az irodalom, mit érdemes olvasni, és mit nem, majd pedig felolvasásra, aztán egy ihletgenerátor segítségével közös versírásra invitálják a vendégüket.