Sepsi László a Litmusz Műhelyben

Részletek

Írta: Kerber Balázs ‒ Körtesi Márton

Vendégünk volt Sepsi László író, szerkesztő, műfordító, aki szerint az irodalom – mivel egy ernyőfogalomról van szó – röviden nehezen definiálható, ám ami fontos, az az olvasás élvezete.

Vendégünk szerint a legfontosabb az örömelvű olvasás; tetszik-e egy szöveg vagy sem? Ha nem, akkor érdemes inkább abbahagynunk. Vendégünk, amikor még kritikus volt, ezt nem tehette meg, azonban ma már főleg az olvasásélményt keresi. Ez az élmény persze sok mindent jelenthet; fontos lehet egy mű nyelvi megformáltsága, illetve, hogy tükrözi-e az olvasóra éppen jellemző érdeklődést. Vendégünk egyaránt szereti a lecsupaszított, szikár szövegvilágokat (például Raymond Carver műveit) és a barokkosabb nyelvű China Miéville-könyveket is. Azonban nemcsak olvasóként, de alkotóként is vonzódik a különböző stílusokkal való ismerkedéshez, kísérletezéshez; saját megfogalmazása szerint olyan könyveket próbál írni, amelyek neki is tetszenének. Ha foglalkoztatja egy regénystílus, egy narratív forma, kipróbálja, de fontosnak találja, hogy azt autentikus módon használja, a saját hangján, és ne váljon puszta imitációvá. Emellett az ujjgyakorlat szerinte hasznos is lehet, ám úgy látja, fordítóként erre sok lehetősége van, így az alkotási folyamatban nincs rá szüksége.

Vendégünk műfordítóként ragaszkodik a szöveghűséghez, és nem tartja szerencsésnek azokat a fordításokat, amelyek túlzottan önkényesen bánnak az adott művel; a fordító szerinte ne tegye be a saját vicceit, saját ötleteit a szövegbe, és lehetőség szerint ne alakítsa át a szerzőre jellemző stílust, hanem próbálja azt – amennyire lehet – magyarul visszaadni. Vendégünk még azzal sem igazán tud egyetérteni, ha a fordító jelentősen átalakítja például a mondatstruktúrákat, szétszed mondatokat. Kivételt csak az jelenthet, ha a szövegben például akadnak olyan részek, vannak olyan viccek, játékok, amelyek egyszerűen nem lefordíthatók; ezeket nyilván valahogy pótolni kell, akár úgy, hogy a szövegnek egy későbbi részében elhelyezünk egy hasonlót, hiszen fontos, hogy a szöveg egésze is úgy hasson, akár az eredeti mű. Persze, akadnak eleve nehezebben fordítható könyvek (gondoljunk Joyce-ra vagy Pynchonra), de nagyobb részük nem ilyen.

Vendégünket megkérdeztük a zsánerirodalomhoz való viszonyáról; elmondta, hogy a zsánerek számára olyan formák, esztétikai követelményrendszerek, amelyek igen könnyen feltölthetők autentikus tartalommal úgy, hogy néhány fő „check pointra” közben odafigyelünk. A zsánerek a közbeszédben gyakran fonódnak össze a populáris kultúrával, holott egyrészt attól, hogy egy mű tartalmazza bizonyos zsánerek jellegzetességeit (így sci-fi- vagy horrorelemeket), attól még nem feltétlenül populáris, másrészt szinte minden mű olvasható valamilyen zsáner kódjai felől, például a családregény is egy „zsáner”; annak is megvannak a bevett elemei, működésformái. Erről fontos lenne az iskolában is mélyebb diskurzust folytatni, hiszen a magyar irodalom maga elképzelhetetlen ezen kódok nélkül.

Vendégünk szerint ráadásul gyakran a szépirodalomhoz kötött zsánerekben sincs hagyományosan sokkal több mozgástér, mint mondjuk egy sci-fiben. Sosem létezett zsánermentes irodalom, de tiszta zsánerek sem; ez utóbbira jó példa lehet Mary Shelley sok kódot vegyítő Frankensteinje. A kultúrtörténet során sokszor változott, mennyire tartották szerencsésnek a különböző zsánerek keveredését; volt, hogy a sci-fit és a fantasyt el akarták egymástól élesebben választani, később azonban a posztmodern tendenciák inkább a hibriditást részesítették előnyben. Fontos lehet az is, hogy a klasszikus szépirodalom körébe sorolt művek sem mentesek az egyébként a popkultúrához kötött zsánerelemektől; gondoljunk például a pikareszk regényekre.

Vendégünk ugyan „formákként” hivatkozott a zsánerekre, azonban a túl szigorú szabályoktól, szabályrendszerektől tartózkodik; például nem gondolja, hogy az amerikai forgatókönyvírói iskolák követelményeit alkalmazni kellene az irodalomra, már csak azért sem, mert amíg egy filmben „élesben” kell fenntartani a néző figyelmét (ezért lényeges lehet, hogy melyik fordulat mikor történik), addig az olvasás ritmusa más. A könyvet olykor félre is tehetjük, így annak nem kell minden esetben egyazon intenzitással hatnia az olvasóra. Emellett maguk a zsánerek is rugalmasan variálhatók; egy krimiben például lényeges a bűn motívuma, de hogy ez miképp jelenik meg, egyáltalán megoldódik-e a rejtély, az már a szerző egyéni ízlésén, látásmódján múlik.

Felmerült a kérdés, hogy az jelentené-e a szépirodalmi minőséget, ha a szerző tudatosan szubverzív módon viszonyul a zsánerekhez; átalakítja vagy dekonstruálja őket. Vendégünk szerint azonban eleve az lenne szerencsés, ha felhagynánk a populáris kultúra/nem populáris kultúra felosztással. Az, hogy egy szerző a zsánereket szubverzív módon használja, miért jelentené egyértelműen a szépirodalmi eszköztár beszivárgását? Vendégünk szerint az a szöveg, amelyik semmit nem gondol magáról, azaz nem reflektál önnön narratív módszereire és saját hagyományaira, az zsánerműnek is legfeljebb közepes. Sőt, ha a komplexitást már eleve úgy értékeljük, mint a szépirodalmi minőség megjelenését, az Sepsi szerint olyan, mintha a művet „ki akarnánk mosdatni a zsánerségéből”; olyan, mintha csak attól lehetne valami értékes vagy jó, hogy „szépirodalom”. Holott minden jó zsánerműre is tulajdonképpen azért emlékszünk, mert valami újat tudott mutatni, mert átértelmezte önnön kereteit és lehetőségeit. Azonban Sepsi szerint ettől még létezik „ponyva”; ezek éppen olyan művek, amelyek semmit sem gondolnak magukról, csak reflexió nélkül újrahasznosítják a mások által már létrehozott technikákat.

Szó esett Sepsi László Pinky (2016) és Termőtestek (2021) című regényeiről, melyekben fontos a bűnügyi szál. A Pinky esetében ez azért is érdekelte a szerzőt, mert ahogy a főhős újabb és újabb szereplőkkel találkozik és információt gyűjt, úgy tágulhat a fiktív város és a narratív tér. A Termőtestekben a szerzőt azért foglalkoztatták a törvényen kívüli figurák, mivel őket egyfajta „absztrakt általános alanyokként” képzelte el, akik, mivel kívül vannak mindenen, megtehetnek bármit, és ez az elbeszélőnek is szabadságot ad. Vendégünk a várost mindig is „játéktérnek” tekintette, ahol a karakterek ezt a világot feltérképezhetik. Sepsire erős hatással voltak Miéville Perdido-pályaudvar, végállomás-regényei a hibrid várostér megteremtése szempontjából. A Termőtestek esetében már kifejezetten „városregényt” akart írni, és ehhez tanulmányozta Zola Párizs gyomra című művét, illetve Lewis Mumford városelméletét.

Beszélgettünk arról, hogy a látszólagos távolság ellenére Zola naturalizmusának és Tolkien világalkotásának végső soron vannak közös vonásai: mindketten bejárható, érzékelhető teret akarnak létrehozni a szöveg, a nyelv segítségével. Más kérdés, hogy Tolkien műveiben ez egy teljességgel fiktív tér, míg Zola esetében egy – földrajzi értelemben – létező város, egy létező világ irodalmi újraalkotása, „modellezése”. A fikció és az általunk ismert földrajz azonban összemosódhat: vendégünk saját bevallása szerint például James Ellroy Los Angelesét is valamiképpen fiktív térként olvasta, hiszen számára az ugyanúgy egy távoli világ, mint egy képzeletbeli város. Így voltaképpen még a nem fiktív – de legalábbis konkrétabb referenciával bíró – terek is segíthetnek az alkotónak abban, hogy fikciót, kitalált közegeket hozzon létre.

Vendégünk azt tanácsolta, olvassuk, ami jólesik; nincsenek „checklistjei”. Említette Cormac McCarthy párregényét, Az utas/Stella Marist, és nemrég nézte újra A törvény embere (Justified) című 2013-as amerikai krimisorozatot. Sepsi általában is kiemelte az angolszász kultúra iránti érdeklődését és a Pókember-, illetve X-Men-képregények, valamint Stephen King műveinek hatását.

Vendégünk azonban mindenkit óva intene az óva intéstől; senkinek sem tanácsolná, hogy ne olvasson el valamit. Egyrészt mindenkinek jár az az öröm, hogy magától ismerje fel, ha egy mű rossz, másrészt könnyen lehet, hogy egy szöveg egy másik embernek egészen mást mond; lehet, hogy ami nekünk nem jelent semmit, az másnak élményt, örömöt okoz. Sepsi hozzátette, hogy néha kifejezetten érdemes lehet olyan műveket is a kezünkbe vennünk, melyeket egyébként nem nyitnánk ki, és adni nekik egy esélyt.

Vendégünk ezután felolvasott egy részletet készülő, Territórium című regényéből, majd végül a játék következett, melyben a kockákkal kidobott elemekből (Paranormális Zavar, üldözött ember, egy névtelen látogató, a kíméletlen zsoldos, átalakított raktárépület, a hétköznap unalma) megírtuk az Egy távoli tenger szigetei című szöveget. A műsort a szokásos Kassák-felolvasás zárta.

A Litmusz Műhely egy podcast arról, hogy az irodalom ki-kicsodának a micsodája. Kerber Balázs és Körtesi Márton 2016 óta adásról adásra felteszik ugyanazokat a kérdéseket: hogy mi is az irodalom, mit érdemes olvasni, és mit nem, majd pedig felolvasásra, aztán egy ihletgenerátor segítségével közös versírásra invitálják a vendégüket.