Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Gabriela Adameșteanu (f. Száva Csanád): A zebrán

Fotó: a szerző archívuma

Kissé félrenyomtad az embereket, szinte lökdösődés nélkül, mégis makacsul, ahogy a te korodra hál’Isten megtanultad. Képes vagy helyet csinálni magadnak közöttük. Diszkréten csináltad, a kíváncsiság nem kínzó betegség, nem alapösztön, nem kell könyökölni miatta.

Bővebben ...
Költészet

Peer Krisztián versei

Fotó: Schillinger Gyöngyvér

és csak menni, menni a nyelvvel / a totál szenilis Sanyi bácsi után

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: Meghaltam

Fotó: Csoboth Edina

A ravatalozónál állnak. Az épület homlokzatán a Feltámadunk-feliratból hiányzik a t, a legjobb barátnőm rögtön kiszúrja. Nézi a d-t, hogy az is eléggé inog, közben arra gondol, hogy mennyit szenvedtünk, amikor a lakása ajtajára illesztettük fel betűnként a nevét és hiába baszakodtunk a vízmértékkel, a mai napig ferde az egész.

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI – Purosz Leonidasz: Helyi ár

A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Bánfalvi Samu: Charlie Kirk meghalt,

Fotó: A szerző archívuma

Amerika Amerika megölték Charlie Kirköt

Bővebben ...
Költészet

Bán-Horváth Veronika: Tiszta lap

Fotó: Bán-Horváth Attila

Hol nyúlánk fénylényeknek, / Hol puffadt koboldoknak látszunk.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

Kovács Kincső: A halhatatlan idill – júliusi-augusztusi lapszemle

Montázs: SZIFONline

Papír alapú folyóiratok véletlenül szoktak a kezem ügyébe kerülni, általában valamilyen egyetemi kerekasztal-beszélgetés alkalmával. Pedig sokkal átláthatóbbnak tartom a print formátumot, és egyszerűen jobb a hangulata. Néhány folyóirat aktuális számát letöltöttem, hogy beválogassam. De végül formátum alapján szelektáltam a szemléhez, ha már nem kényszerülök arra a nyári időszakban, hogy képernyőt bámuljak, tehát végül csak papír alapúak kerültek be. Így is bőségzavart okozott bennem a kínálat, de ez valahol öröm is. Előre megterveztem az utat Debrecenen belül, végiggondoltam, hol lehet folyóiratokat venni. A Fórum és a Malompark újságosai biztos helyek, a lottószelvényekkel szemben külön irodalmi részleg van. Erdélyi lapok a Partium-házban kaphatók. Eddig terjed nagyjából a látóköröm, talán néhány belvárosi kávézóban bukkanhatunk rá egy-egy régebbi kiadványra. Nagyon jó élmény volt olvasni a lapszámokat, sokat utaztak velem, kánikulában, kihalt megállókban, máskor otthon a kertben lapozgattam őket. Kerestem a szövegekben az aktualitást, többször sikerült átvenni a hangulatot, a látásmódot. Ennél csak azt tartom érdekesebbnek, hogy ki mi alapján mazsoláz ki szövegeket a repertoárból.

Bővebben ...
Költészet

Dian Máté: Babilon

Fotó: Dian Benedek

Csikkek nyöszörögnek öltönycipők talpa alatt

Bővebben ...
Műfordítás

Andrev Walden (f. Kertész Judit): Szemét pasik

Fotó: Tina Axelsson

Nem hasonlítok rá, és nem hasonlítok a kisebb testvéreimre sem. Nekem nem szürkéskék a szemem. Nem vörösesszőke a hajam. Nem vagyok szeplős sem. Nekik viszont ritkábban vannak kék-zöld foltjaik. Hát persze hogy igaz. A Kertmágus sohasem volt az apám.

Bővebben ...
Műfordítás

Luciana Ratto (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Apu, melyikünket mentenéd meg?

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, a második gyerekkel megduplázódik a szeretet, azt mondják, hogy ezt kell mondani az elsőszülötteknek, de most két kiskutyaszem könyörög, hogy őt válasszam, és hagyjam veszni a másikat.

Bővebben ...
Műfordítás

Andrei Dósa (f. Horváth Benji): Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség

Fotó: Veronica Ștefăneț

Igyekszem a lehető legokésabban hozzáállni a nőkhöz, még ha nagyrészt nőgyűlölő és szexista klisék sorozatába csúszik is bele az agyam. Mindenféle disznó vicceken nőttem fel, amelyeknek a főszereplői Móricka és Bulă voltak. Gyakran éreztem kísértést, hogy mint a viccben Bulă, azt mondjam a barátnőimnek, tetszik, ahogy gondolkodsz.

Bővebben ...
Költészet

Holczer Dávid versei

Fotó: Szántó Bence Attila

Isten tudja mire képes / egy ember seprűvel a kezében

Bővebben ...

Kiss Ottó regényrészlete

Délután Beton tata megint feltette a dolgozós szemüvegét, de hiába. Degeszre ette magát, alig bírt mozogni. Turbó mama segített neki. Néhány perc alatt beszerelte a négy ülést, a ballaszttartályt, a lámpákat és a vízszintes kormánylapátokat. Kiszerelte a motort a kerti vízszivattyúból, és beszerelte a hordóba. Aztán a szivattyút is beszerelte. Meg egy váltókart. Amikor az apróbb alkatrészek is a helyükre kerültek, piros festéket és ecseteket hozott, hogy befessék a hordót. Így már eléggé hasonlított a kis piros tengeralattjáróra.

 

Kiss Ottó 1963-ban született Battonyán. József Attila-díjas költő, író, a Bárka című folyóirat szerkesztője. Luca kapitány és a piros tengeralattjáró című új könyve megjelenés előtt áll.

 

 

Luca kapitány és a piros tengeralattjáró

 

(részlet)

 

Két varázsige

 

Amikor Luca meglátta Dominik szobájában a kis piros tengeralattjárót, tágra meresztette a szemét, figyelte egy ideig, végül rábökött a mutatóujjával, és azt mondta: – Nekem is kell egy ilyen! Csak sokkal nagyobb! Akkora, hogy mindnyájan beleférjünk!

 

Otthon ugyanilyen tágra meresztett szemmel nézett rá az anyukája, amikor Luca közölte, hogy egy igazi tengeralattjárót kér ajándékba, lehetőleg gyorsan és lehetőleg pirosat.  

 

– Te is tengerész leszel, mint a dédapád? – nevetett az apukája.

 

Luca dédapja ugyanis, akit ő csak a komód fölött lógó fényképről ismert, valamikor réges-régen a tengereket járta. A pödrött bajuszú ember bálnákat tanulmányozott az Atlanti-óceán vizein.

 

– Igen, tengerész leszek! – felelte dacosan Luca. – Híres tengerészkapitány és bálnakutató!

 

– Értem – mondta az apukája. – Egy tengeralattjáró viszont elég drága – kezdte, de Luca közbekiáltott: – Hát gyűjtsünk rá pénzt!

 

– Annyi pénz sosem gyűlne össze – mondta az anyukája.

 

– Akkor építsünk egyet! – felelte Luca.  

 

– Az túl sok munkával járna. Mire elkészülnénk, megöregednénk – magyarázta az apukája.

 

Luca kifogyott az érvekből. Már nem tudott mit mondani, duzzogva bement a szobájába, és megölelte Pamacsot, a fehér plüsskutyát.

 

Elalvás előtt azonban eszébe jutott valami. Dédapja fényképének hátoldalára varázsigék vannak felírva! Egy felélesztő és egy megnagyító varázsige, legalábbis az apukája szerint.

 

Csak az a baj, hogy eddig még soha egyik sem működött. Pedig állítólag már a nagyapja és persze az apukája is többször kipróbálta.

 

Talán majd most, gondolta Luca. Igen, most! A kis piros tengeralattjáróból igazit fog varázsolni!

 

Reggel első dolga volt, hogy felálljon a komód melletti székre. Leakasztotta a falról a fényképet, megfordította, és többször elolvasta a varázsigéket, hogy biztosan jól megjegyezze mindkettőt.

 

Aztán visszatette a fotót, fogta Pamacsot, a fehér plüsskutyát, és sietett a konyhába reggelizni, hogy minél hamarabb ott lehessen a barátjánál.

 

– Most jól figyelj, mert varázsolni fogok! – mondta már az ajtóban, és igyekezett a kis piros tengeralattjáróhoz. – Az egyik varázsigével felélesztem, hogy menjen, mint az igazi, a másikkal pedig megnagyítom! – magyarázta közben.

 

– És ez működik? – szaladt utána Dominik.

 

– Már hogyne működne! – vágta rá Luca. Aztán kiáltozni kezdett: – Feléled, ki élő volt, megmozdul, mert nem is holt!

 

Lélegzetvisszafojtva figyelték a tengeralattjárót, de az meg se moccant.

 

– Lehet, hogy a másik varázsigével kellett volna kezdenem – mondta Luca, aztán nagy levegőt vett, és újra kiáltozni kezdett: – Legyél nagyobb, mint egy medve, te, ki össze vagy most menve!

 

A tengeralattjáró nem nőtt egy centit sem. Ráadásul továbbra sem mozdult.

 

– Hát ez nem működik – állapította meg Dominik.  

 

– Dehogynem! – ellenkezett Luca, és megint kiáltozni kezdett. Felváltva mondogatta a varázsigéket, de hiába.

 

 

Turbó mama és Beton tata

 

– Rájöttem a megoldásra! – szólt közbe egyszer csak Dominik. – Menjünk el Turbó mamáékhoz!    

 

Luca abbahagyta a kiáltozást.

 

– Jó ötlet – mondta.

 

Tudták, hogy Turbó mama szinte mindenre képes. Igaz, tengeralattjárót még ő sem készített, de majd megkérik, hogy próbálja meg. És ha neki sem sikerülne, Beton tata majd biztosan segít. Keres a műhelyében egy alkalmas szerkezetet. Neki ugyanis mindenhez van alkalmas szerkezete. 

 

Dominik vitte a kis piros tengeralattjárót, Luca pedig vitte Pamacsot, a fehér plüsskutyát.

 

Amint megnyomták a kapucsengőt, máris nyílt az ajtó.  

 

Turbó mama ilyen gyors volt. 

 

– Sziasztok! – nevetett rájuk. – Ma mit készítsek tízóraira?

 

– Tengeralattjárót! – felelték.

 

– Hűha! – hökkent meg Turbó mama. – És milyen legyen?

 

– Ilyen! – mutatta Dominik.

 

– Csak sokkal nagyobb, hogy beleférjünk! – tette hozzá Luca.

 

– Sajnálom, de ilyet nem tudok sütni – mondta Turbó mama.

 

– Ezt nem is sütni kell! – nevettek, aztán beszaladtak mellette a szobába.

 

– Mit sündörögtök itt, gyerekek? – kérdezte Beton tata.

 

– Tengeralattjáró kellene – mondta Luca.

 

– Ilyen! – mutatta Dominik. – Csak nagyban!

 

– Segítesz? – kérdezte Luca.

 

Beton tata eléggé lassú volt. Először letette a kezéből az újságot, aztán megvakarta a fejét, és komótosan felállt a díványról. Levette az olvasószemüvegét, utána belebújt a papucsába, ide-oda csoszogott, hogy megkereste a dolgozós szemüvegét. Amikor meglett, feltette, és ettől végre begyorsult, elindult a kert felé.

 

– Gyertek, lemegyünk a műhelybe! – mondta. – Keresünk valami alkalmas szerkezetet.

 

 

A nagy munka

 

Beton tata szélesre tárta az ajtószárnyakat.

 

A műhely a kert végében állt, és tele volt hasznosabbnál hasznosabb dolgokkal.

 

– Miáu! – hallották, amint beléptek.

 

Cicuskám, a macska a műhely legeldugottabb sarkában, egy hatalmas fahordó tetején ült.

 

– Ez pont alkalmas szerkezet lesz – mondta Beton tata, aztán a hordóhoz ment, és kérlelni kezdte a macskát, hogy jöjjön le onnan, ám az rá se hederített. Meg se moccant.

 

Beton tata nyújtózkodott, lábujjhegyre állt, szökdécselt, de a hordó olyan magas volt, hogy így se érte el a tetejét. Elborítani azonban nem akarta, nehogy Cicuskám megsérüljön.

 

– Tudok egy trükköt! – mondta Luca, és megkérte Beton tatát, hogy vegye őt a nyakába.     

 

Amikor már fent ült, előkapta a hóna alól a plüsskutyát, és gyorsan Cicuskám orra elé nyomta.

 

– Vau-vau! – kiáltotta.

 

A macska úgy megijedt, hogy azonnal leugrott a hordóról, és kiszaladt a kertbe.

 

– Ezzel megvolnánk – mosolygott Luca.

 

Beton tata kigördítette a hordót a műhely elé.

 

– Még elég sok alkatrész kell – vakarta meg a fejét, aztán visszament a műhelybe, és válogatni kezdett a limlomok között. Amikor valami alkalmas szerkezetet talált, Luca kezébe adta. A következőt pedig Dominik kezébe.

 

Vagy százszor fordultak. Órákig járkáltak ki és be, már nagyon el is fáradtak, mire minden alkalmas szerkezet a műhely előtt volt. Deszkák, facsavarok, szegek, a propeller, a gázpedál, a fékpedál, a kormánykerék és még rengeteg apróság. Például egy légmentesen zárható vécédoboz arra az esetre, ha Luca nagyon sokáig utazna a tengeralattjáróval!

 

Ekkor jelent meg Turbó mama a kertben.

 

– Nem ártana egy kis pihenő – mondta. – Gyertek, készítek ebédet!

 

A konyhába indultak. Turbó mama ment elől, és mire Lucáék is beértek, megterítette az asztalt, főzött egy tál húslevest és négy adag rántott sajtot rizzsel. Desszertnek sütött húsz palacsintát, mákos és diós bejglit, és ha már belekezdett, egy tál zserbót is.

 

Turbó mama ennyire gyors volt.

 

– Jó étvágyat! – mosolygott, amikor a többiek is beléptek a konyhába.

 

 

Ünnepélyes avató

 

Délután Beton tata megint feltette a dolgozós szemüvegét, de hiába. Degeszre ette magát, alig bírt mozogni.  

 

Turbó mama segített neki. Néhány perc alatt beszerelte a négy ülést, a ballaszttartályt, a lámpákat és a vízszintes kormánylapátokat. Kiszerelte a motort a kerti vízszivattyúból, és beszerelte a hordóba. Aztán a szivattyút is beszerelte. Meg egy váltókart.

 

Amikor az apróbb alkatrészek is a helyükre kerültek, piros festéket és ecseteket hozott, hogy befessék a hordót.

 

Így már eléggé hasonlított a kis piros tengeralattjáróra.

 

– Végre készen vagyunk – sóhajtott Beton tata.

 

– Ablaka nem lesz? – szólalt meg ekkor Dominik.

 

 

 

Luca nevetett, aztán elkérte Turbó mama serpenyőjét, rátette a hordó elejére, és körberajzolta. Beton tata körbefűrészelte, aztán beüvegezte a lyukat.

 

Most már ki lehetett látni a tengeralattjáróból.

 

Míg Lucáék az oldalain is elkészítették a két-két ablakot, Dominik hatalmas szegeket kalapált a hordó két oldalába, de csak félig, hogy fel tudjanak mászni rajtuk a tetőajtóhoz.

 

A kiálló szegektől a tengeralattjáró most már úgy nézett ki, mint egy piros sün.

 

– Nem baj, tengeri sün is van! – kiáltotta Luca. – Legyen ez a neve!

 

Aztán kimosott egy ecsetet, és zölddel szép sorban felfestette a hordó oldalára a három betűt: SÜN.

 

A SÜN-t vízzel avatták fel. Beton tata két nagy vödörrel hozott a kerti csapból, egyiket Turbó mama kezébe adta, aztán egyszerre meglendítették, és ünnepélyesen rázúdították a tengeralattjáróra. A víz mindenfelé fröcskölt, jól összecsapta őket.  

 

– Éljen! Éljen! Éljen! – kiáltozta Luca. – Most már nekem is van tengeralattjáróm!

 

– Remek munka, be sem ázik – mondta Beton tata, miután felmászott a szegeken és behajolt a SÜN jókora tetőajtaján, hogy megvizsgálja ott is.

 

 

A csodaszer

 

Ekkor szólalt meg újra Dominik.  

 

– És hogy visszük haza? – kérdezte. – Ebben az utcában nincs tenger!

 

Beton tata megvakarta a fejét.

 

– Ezen csak a csodaszer segíthet – mondta.

 

A csodaszer a gyorsan kötő szuperbeton volt. Ha Beton tata valamihez nem talált alkalmas szerkezetet, mindig ebből készítette el. Csinált már szuperbetonból kerítést, postaládát, gereblyét, lapátot, talicskát, mikor mi kellett – és most a tengeralattjáró kerekeit is.

 

Amint a beton megkötött, Turbó mama a tengelyekkel együtt egy perc alatt beszerelte mind a négyet. 

 

– Szerintetek működik? – kérdezte Dominik.

 

– Próbáljuk ki! – mászott fel a SÜN oldalán Luca. A plüsskutyát és a kis tengeralattjárót a hátsó ülésekre dobta, és amint Dominik is beszállt, elfordította az indítókulcsot.

 

A motor nagyot dörrent, aztán a SÜN pöfögve elindult.

 

– Hurrá! Megyünk! Működik! – kiáltozta Luca.

 

Dominik kinézett az ablakon, és integetett Turbó mamáéknak.

 

Hazafelé két emberrel is találkoztak. Egy asszony teli bevásárlótáskákkal a kezében ment a járdán. Amikor elhaladtak mellette az úton, olyan hirtelen megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába.

 

A másik utcán egy biciklis férfi jött szembe. Amint meglátta a SÜN-t, leugrott a kerékpárról, és olyan arcot vágott, mint aki szellemet lát.

 

Luca és Dominik egymásra néztek, aztán elnevették magukat.

 

Mire a ház elé értek, Luca anyukája kiszaladt az utcára és vagy tízszer összecsapta a tenyerét. Nem akart hinni a szemének.

 

Amikor Luca leállította a motort, már az apukája is ámuldozva nézte a SÜN-t.  

 

– Látjátok! – mászott ki Luca. – Már nekem is van tengeralattjáróm! És meg sem öregedtünk! De igaz, ami igaz: tényleg sok munkával járt – mosolygott rájuk.