Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Költészet

Pocsai János versei

Fotó: Nádas Mátyás

emlékszagú molyok őrzik / a ki nem mondott nevet.

Bővebben ...
Próza

Magyary Ágnes: Regény

Fotó: morpho

Amit fontosnak tartanak az emberek a megtörtént eseményekből, az banális részlet; és ami életbevágó, azon könnyed eleganciával átsiklanak. Ezért is olyan nehéz kihámozni a valóság sarokköveit. Persze, ha a rendőrségnek lenne hozzáférése a titkosszolgálat adataihoz, akkor minden sokkal könnyebb lenne, de a városállamban nem volt cél, hogy a rendőrségnek könnyebb legyen.

Bővebben ...
Költészet

Wölfl-Molnár Eszter versei

Fotó: Nagy Viktor

Túl sokáig volt a bordák mögött

Bővebben ...
Próza

Vince András: Adamec (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Mi itt a Magyar Televízióban megpróbálunk fenntartani bizonyos civilizált viselkedési kereteket, például légyszívessel kezdjük a mondatot. De még véletlenül se gondold azt, váltott át kioktató tegezésbe, hogy te szívességet teszel bárkinek is, ha végrehajtasz egy kérést. Ez csak annyit jelent, hogy nem vagyunk végtelenül tahók. Mi így adjuk ki a parancsot.

Bővebben ...
Költészet

Ecsedi Borbála versei

Fotó: Vigh Levente

Nehéz gyökerek fognak / nem engednek át a határon

Bővebben ...

Borbáth Péter meséje

De Niru mindenképp be akart lépni a boltba. Bent fenyőpolcokon, dobozokba zárva sorakoztak a zajok. Volt itt minden: kerítésléc közé szorult nyekergések, csikarfa koronájába tapadt óbégatás, pázsiton megtelepedett pittyegések, rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja és hosszan kitartott csendek.

Borbáth Péter 1980-ban született. Író, szövegíró, műfordító, túravezető, a FISZ könyvekszerkesztője. Első kötete Sündör és Niru. Sündör nyomában címmel látott napvilágot a Csimota Kiadó gondozásában, 2015-ben.

 

Ushguli

 

Eljutnak Ushguliba, ahol Niru egy különös boltra bukkan

 

Ellaposodtak a hegycsúcsok, eltűntek a dombok, egyre fakultak a színek, ahogy közeledtek az Ushguli-fennsíkhoz. A fennsík tökéletesre csiszolt, rétegelt fehér kockaként emelkedett ki a tájból. Megálltak alatta. A rettenthetetlen Tivonul Buffogó hajában riadtan csoportosultak a zöldes hernyók, úgy nézték a fénylő várost, de maga Buffogó is nyugtalanul pillogott Ushguli felé. Kinézett magának egy süppedéket, bevackolta magát, és csak úgy mellékesen odabökte Niruéknak:

 

– Pihennünk kell, ételt szerezni, mielőtt a Villámzóna felé indulunk. Én itt tábort verek. Ti felmehettek Ushguliba, nekem nincs nagy kedvem hozzá.

 

– De miért nem jössz velünk?

 

– Ushguliban minden olyan tiszta, csupa rend az egész város – fintorgott –, szinte megvakulok attól a nagy fényességtől. A lakói meg fennhordják az orrukat, nincs nekem ott semmi keresnivalóm. De ti azért menjetek fel nyugodtan! – helyezte magát kényelembe Buffogó.

 

Bocskoján és Niru először tanácstalanul néztek egymásra, aztán egy csillogó felvonóval percek alatt ott termettek Ushguli kapujában.

 

Ushguliban tényleg minden tiszta volt, lakói fehér klepetusban mászkáltak a frissen suvickolt utcákon. Szőrtelen, kisimult arcú lények lépdeltek, és udvariasan mosolyogtak minden szembejövőre.

 

Az ablakokon nem volt függöny, a szobákban alig voltak tárgyak, a szagok gyöngék voltak és szelídek, a zajok csöndesek és kezesek. Tökéletes nyugalom honolt mindenütt. Bocskoján zavartan takargatta porlepte csizmaszárát, lyukacsos nadrágját, ideges mosollyal köszönt vissza a járókelőknek.

 

Nirut teljesen magával ragadta a város, megállt egy kirakat előtt, és csak nézett befelé.

 

„Zajok, zörejek, csendek – jutányos áron” – állt a bolt cégérén.

 

– Keressünk valami piacot, hogy annak a szerencsétlen Tivonulnak is vigyünk valamit enni – ráncigálta Niru köpenyét Bocskoján.

 

De Niru mindenképp be akart lépni a boltba. Bent fenyőpolcokon, dobozokba zárva sorakoztak a zajok. Volt itt minden: kerítésléc közé szorult nyekergések, csikarfa koronájába tapadt óbégatás, pázsiton megtelepedett pittyegések, rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja és hosszan kitartott csendek.

 

A pult mögül szikár, ősz alak mosolygott Nirura:

 

– Mi tetszik?

 

– Én… én… én is… zajokat gyűjtök!

 

– Vannak frissen szedett csippanásaim, terráriumban tartható karistolások, vagy itt van ez a különleges csöndszőnyeg – terítette ki Niru elé a pultra. Nem hitte volna, hogy rajta kívül bárkit is érdekelhet a zajok gyűjtése, venni akart valamit ettől az öregtől vagy legalább beszélgetni vele, de csak bámulta a csöndszőnyeget.

 

– Én soha ilyen sokféle zajt nem láttam még!

 

– Gyere hát! – az öreg zajkereskedő körbevezette a hátsó raktárban is. Niru minden egyes zajhoz közel hajolt, úgy vizsgálgatta őket.