Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Kónya Sándor: Dagadék

Fotó: Kónya Tamás

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Bővebben ...
Költészet

Nagy Izabella versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Egyedül él, mondta, nem kacsintott.

Bővebben ...
Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.

Bővebben ...
Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...

Borbáth Péter meséje

De Niru mindenképp be akart lépni a boltba. Bent fenyőpolcokon, dobozokba zárva sorakoztak a zajok. Volt itt minden: kerítésléc közé szorult nyekergések, csikarfa koronájába tapadt óbégatás, pázsiton megtelepedett pittyegések, rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja és hosszan kitartott csendek.

Borbáth Péter 1980-ban született. Író, szövegíró, műfordító, túravezető, a FISZ könyvekszerkesztője. Első kötete Sündör és Niru. Sündör nyomában címmel látott napvilágot a Csimota Kiadó gondozásában, 2015-ben.

 

Ushguli

 

Eljutnak Ushguliba, ahol Niru egy különös boltra bukkan

 

Ellaposodtak a hegycsúcsok, eltűntek a dombok, egyre fakultak a színek, ahogy közeledtek az Ushguli-fennsíkhoz. A fennsík tökéletesre csiszolt, rétegelt fehér kockaként emelkedett ki a tájból. Megálltak alatta. A rettenthetetlen Tivonul Buffogó hajában riadtan csoportosultak a zöldes hernyók, úgy nézték a fénylő várost, de maga Buffogó is nyugtalanul pillogott Ushguli felé. Kinézett magának egy süppedéket, bevackolta magát, és csak úgy mellékesen odabökte Niruéknak:

 

– Pihennünk kell, ételt szerezni, mielőtt a Villámzóna felé indulunk. Én itt tábort verek. Ti felmehettek Ushguliba, nekem nincs nagy kedvem hozzá.

 

– De miért nem jössz velünk?

 

– Ushguliban minden olyan tiszta, csupa rend az egész város – fintorgott –, szinte megvakulok attól a nagy fényességtől. A lakói meg fennhordják az orrukat, nincs nekem ott semmi keresnivalóm. De ti azért menjetek fel nyugodtan! – helyezte magát kényelembe Buffogó.

 

Bocskoján és Niru először tanácstalanul néztek egymásra, aztán egy csillogó felvonóval percek alatt ott termettek Ushguli kapujában.

 

Ushguliban tényleg minden tiszta volt, lakói fehér klepetusban mászkáltak a frissen suvickolt utcákon. Szőrtelen, kisimult arcú lények lépdeltek, és udvariasan mosolyogtak minden szembejövőre.

 

Az ablakokon nem volt függöny, a szobákban alig voltak tárgyak, a szagok gyöngék voltak és szelídek, a zajok csöndesek és kezesek. Tökéletes nyugalom honolt mindenütt. Bocskoján zavartan takargatta porlepte csizmaszárát, lyukacsos nadrágját, ideges mosollyal köszönt vissza a járókelőknek.

 

Nirut teljesen magával ragadta a város, megállt egy kirakat előtt, és csak nézett befelé.

 

„Zajok, zörejek, csendek – jutányos áron” – állt a bolt cégérén.

 

– Keressünk valami piacot, hogy annak a szerencsétlen Tivonulnak is vigyünk valamit enni – ráncigálta Niru köpenyét Bocskoján.

 

De Niru mindenképp be akart lépni a boltba. Bent fenyőpolcokon, dobozokba zárva sorakoztak a zajok. Volt itt minden: kerítésléc közé szorult nyekergések, csikarfa koronájába tapadt óbégatás, pázsiton megtelepedett pittyegések, rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja és hosszan kitartott csendek.

 

A pult mögül szikár, ősz alak mosolygott Nirura:

 

– Mi tetszik?

 

– Én… én… én is… zajokat gyűjtök!

 

– Vannak frissen szedett csippanásaim, terráriumban tartható karistolások, vagy itt van ez a különleges csöndszőnyeg – terítette ki Niru elé a pultra. Nem hitte volna, hogy rajta kívül bárkit is érdekelhet a zajok gyűjtése, venni akart valamit ettől az öregtől vagy legalább beszélgetni vele, de csak bámulta a csöndszőnyeget.

 

– Én soha ilyen sokféle zajt nem láttam még!

 

– Gyere hát! – az öreg zajkereskedő körbevezette a hátsó raktárban is. Niru minden egyes zajhoz közel hajolt, úgy vizsgálgatta őket.