a fájás akár egy tájseb mindössze / elrontja a látványt a test könyörtelen / rekultivál az emlék megszökik kering és / újra hasznosul gazdáját vesztett képzet

Körben ültök, tekintetetek a tintahalaké. / Megosztandó mélytenger. / A semmitmondás oszló cápatetem, / cafatjai a mondatokba sodródnak.

netán keringésbe áll, / foglyul esik egy fagyhalott / aszteroidaöv mögött, // tőle pont teleszkópnyira / a napciklusonként szűkülő / termékenységi sáv.

mi majd küzdjünk meg / ha már felültettek minket / a drótra mert / most jön még csak a java / amikor a tenger mélyére / rejtik a vezetékeket / ott rejtőznek el mint / az őslények 

„unlak. veszekedjünk.” / a férfi szerelmet karcolt a földre, / a nő nézte, belerúgott. átölelte, / kicsit megtartotta, kicsit eltemette.

A kádban térdeltél, a fájások / ritmusából úgy fókuszáltál ránk, / mint egy másik síkból, tagoltan, / hangosan szólítottál minket, / szépséged is túlról jött, az egyre / fokozódó üvöltéseket / masszírok, néhány szó tagolta, / a vér hirtelen színezte vörösre / a kádnyi vizet.