Olyan vagyok, mint egy zacskó / amit vízzel töltenek meg. / Összevissza mozog, ahogy felemelik, leteszik / mindig más alakban / és mindig mások.

Kis kutakból / az utcákba feszül a víz, / összeborítja a tetőket és az aszfaltba ragadt / reggeli csillogást, / meztelenség helyett pedig / ruhába csavar az égbolt, / hogy hallgathassam a nyugtalan mezőket / az avasodott föld alatt.

Jóllaktak az éhezők, és megpihentek / az örök fáradtak is, új sors hangjait idézte meg / a templom nagyharangja. Megkondult a gyász, / de a teremtődés is. A panelházakban lakók közben / bevallottan morogtak fészereikben.

ég a nafta élénk a forgalom / az autókat számolom / vajon melyiknek utasa / a magány a gyűlölet a fájdalom / s melyikben utazik a szerelem

Nincs már te, vagy én, / ők, kedves emlékek, szavak, csak a / közös felelőtlenség van. A mindig / utolsó vacsora. A képmutatás, az / elkülönböződések véget nem érő / sora. A szép adventi várakozás. / A tizenkét dühös ember véres / bocskora.

Ez a nap szelíd változata, / mihez a pokol melege tapad. / Színre és formára, / édenből kimásolt minta, / s a kánaán kezdete. / Sötét arany, a mimóza sárgája, / elébe térdepelvén szép jövőt jósoltam: / utcákat, tereket ebben a városban, / terített asztalt, ahol jó irányba dőlnek a fák, / és az emberek soha nem látták a halál angyalát.