utcává koptatott kősáv, minden / reggel. ugyanaz este. egész nap / folyékony szél fúj a parkba, nő / és véknyul a háztömb. sarkok // kerekednek. eltévedni, vissza / a házig. utca szélesedik, estére / még egy emelet, a parkban / feltöltött tó. szoba szűkül. // a bőrön az utolsó réteg tapéta

Kiskutyának egy kis Berettája volt, ami ugatott, nem úgy, mint ő, amikor néha megszólalt. Nem szeretett beszélni. De jó hallgató volt. Meg néha egészen okosakat is mondott, olyan nagy bölcsességeket, amiket az ember igaznak érez, a magáénak, életmegoldónak, de aztán tíz perc múlva nem is emlékszik rá. Csak arra, hogy hallott valami ilyet. Na ilyeneket szokott ő is mondani vagy hetente egyszer.

Ha kérted volna, / felsöpörtem volna a / plafonod leesett darabjait. // Ha segítettél volna / cipelni a vonaton a mákos gubát. // Ha látnád, hogy a csipkebokor lángol, de nem ég el. // Ha.

A szó árnyéka elképzelt hely, / a lebegés alakja a fényt / kitakarja. // A mondatok, / mint fekete fülbemászók, / a papírról eliszkolnak, / lukat rágnak a dobhártyán, / az agyban fészket raknak, / – sose hallgat el többé / a ciripelés.

A július kiejt, mint a vizsla / egy kopaszodó teniszlabdát. / Búcsút se mondasz a fogsorának. / Nyálasan gurulsz. Az aszfalton, / nyomodban rövid csík a legfrissebb sötét. / Mellette türelmetlen árnyék – / ereszkedik egy kamasz keze. / Rugalmas vagy, könnyű vagy.

megfogom, kihelyezem és nézem, / ez a félelmem, hogy nem fog menni, / jól látható! látod? látom! – ennyi, / ez itt a világból lett kivonva, / és most a képzeleted kibontja, / kibontom, összetétel: félelem… / nem! hogyan? ezt kérdezzed! kérdezem, / és próbáld meg elérni a pontot! / nem megy… – narancsos üdítőt bontok.