Ültél és rágcsáltad a ceruzád, / így, apró mozdulatokkal, a szád / rágó mozgása egész finoman / szedegette le a lakkot, olyan / egyedüllétben, mintha álmodnál, / szerintem te nem is tudtad. / Szoktál / így ülni, matek órán, németen, / én pedig örülök, hogy nézhetem, / hogy látsz és köpdösöd a lakkot.

Az árnyak és a múltak huzakodnak, / hosszabbak az elfelejtett mondatok. / Támolyog a villanyoszlop, miként dűl a bot, / és a beszédből dőlnek a doktorok. / A testében van az a valami, ami a testen kívüli. / Két perc, amelyet megkreál a talpnyi területen, / amely az elvesztésével képes kitelni. / Nem ő az, nem az, / aki, amivé válva két szó közébe, a helyére áll.

Amikor először találkoztam / Istennel, / még egészen fiatal volt, / pályája elején, / mondhatni. // Egy házibuliban mutattak / be minket egymásnak, / sokat beszélgettünk aztán / rovarokról – egyikünk se / tudott róluk semmit / (teremtés ide vagy oda) / innen tudtam, hogy / bejövök neki.

kövek egy tátogó gödör szélén / nem ültetsz több növényt a kertbe / harapásnyom a körtén / a teraszra korán árnyék vetül / ez a szerelem sose lesz befejezve / rágcsálod a ceruza végét / mellednek nincs mosolya / leskelő pók vaspánt / kiflivég megkövesedve

Ráijesztenék, hátha elmondja, merre indul. / Hiszen most nappal van, és várják / azok a lélegzetek, amik valaha kimaradtak. / Ilyenkor dönti el, hogy messzire / megy, ha már a zsebében is elfért mindaz, / ami kell hozzá.

A hangosbemondó doboza por, / a rácsozata poros, alul, ahol / a vezeték belemegy, ilyen / nagyon finom, fúrt téglapor pihen, / óra végén dallamcsengő, akkor / kirezeg a lukból néhány szem por, / és a műanyag lambériára / meg a villanykapcsolóra szállva / csillog.