azt az egy hetet nem értem / azt a hétfőtől hétfőig / más csinálja a reggelit nekemet / én pontosan összeszámoltam / hat szép / öt cigiző / négy szakállas / három elvált / két nős / és az az egy / aki úgy elment hogy meg sem érkezett / és évekig csak utána takarítunk

amikor észrevettem, hogy a szavaimat feleslegesnek tartod, / mintha bútorokra helyezett tárgyak lennének, / úgy alkalmazkodtam hozzád, / hogy próbálkozásom láthatatlan maradjon. / a falak közötti mozdulatlan csendben / egy tengeri kagyló belsejének zúgását hallgatom, / amit a zongorán felejtett a lakás eredeti tulajdonosa.

Nemrég mászta azokat a csöveket, / darabjaikkal most másokat bánt, / nekik nincsenek falaik, melyek / közt álomra tudnak fejet hajtani, / és fájt, ahogyan gyermekkora másokon / csattant, a törések mentén tisztán / látni mindent egy emlékezésben, / mint prizmák, őrlik a sörösüvegek / az erőszakot a játszótér homokján

Hozzászólt, ezért felengedte magához a lány. / Senki helyett a részeg öreg tanárt, / és egy mozdulatába merevedett oroszlán hátáról figyelte, / ahogy beszélt a buddhizmus vörös színéről, / és a hetvenes évek kurváinak szobáiról. / Minden mondatát Heidi Fleissel kezdte, / „aki nem kurva, prostituált” / Az utolsó Los Angelesi madam, aki / most huszonhét ara papagájjal él, / Mert él!

Végül elfelejtettelek. A dühöm maradt csak belőled. A szavaidból ez az ócska étkészlet. / Valami, ami nélkülem nincs, pedig nem én csinálom. / Egy percünk van hátra, hogy valaki bejöjjön és elkezdje magyarázni a múlt időt. / Egy holt nyelven írom a leckém, 6 óra múlt.

utcává koptatott kősáv, minden / reggel. ugyanaz este. egész nap / folyékony szél fúj a parkba, nő / és véknyul a háztömb. sarkok // kerekednek. eltévedni, vissza / a házig. utca szélesedik, estére / még egy emelet, a parkban / feltöltött tó. szoba szűkül. // a bőrön az utolsó réteg tapéta