az ingem, melyet nappalonként magán viselt / s nem villant volna elő szüntelen ha betért a házba bárki idegen, alóla / hegyes, trák mellbimbója. / A hűségről nincs mit mondanom. / A hűtlenségről annyit, hogy őt én hagytam el / egy délután, pergett a hársról éppen a levél

Szerette volna, / ha minden körülmények közt, még a semmiben / megbocsátom neki előre, hogy életét / a várakozás közben vesztette el. / Mert nem nézett többé farkasszemet / az igazi fekete lyukkal, pupillájával. / Onnantól már mindig csak engem nézett.

az emlékezet vidám / fickó, frissen farigcsált gólyalábakon illegeti magát. / Kalimpál, amikor bezársz, az ajtó üvege mögül még látni / a hencegőt. Örök kezdő, vén akrobata, cirkuszaiból / kicsapták

Mégbe, hogy sősz nyoma, vízőszé, túlporzsás. / Tintapor. Esik egyre. Padlevél túlnanról, / bennide.

Az anyag bosszúja a valódi erő, amely elfertőzi a pásztorjáték díszleteit. Ott vagyunk a ligetben, szügyig a Sztüxben, és bárcsak bakkecskével párosodnánk, önmagunk állati másával, milyen otthonos lenne mindez az aszphodéloszok között. Ehelyett az anyagot basszuk, végtelenül vissza és előre, amíg az anyag a semmi határára ér, majd visszanéz, de csak azért, hogy csúfolódjon rajtunk. Ez a grimasz, ez a Nagy Pán.

Itt a Síp utcában, ahová nem mindig tör be a szél / És a lehugyozott falak bűze néha ráront az emberekre, mint egy hamis kutya / Itt állandóan beszorítva nem mondhatom el jól, hogyan ájulok be észrevétlenül / néhány percnyi órát nyerve