Tudja, mire gondolsz, amikor az érdektelen / télvégi alkonyatodban behunyt szemmel is / követed a varjakat. // Azt kérdi, látom-e magam. Megvédene. / Látta már, ezek a szeszélyek hova vezetnek. / Látta már a felbujtókat szelencéikkel, mocskos kanálisokban, / amint eluralkodott a sötétség boszorkányhada. Látta, / hogy pink masnikat kötnek

A szívem deret érez, / a homlokomon korommal írt T. / Szemem láttára fűszál keletkezik, / alig, hogy szemügyre veszem, elhamvad. / Nem a hervadásról szól ez, hanem a gondolatról, / mely valahol bejön és kimegy. / Soha nem vehetem kézbe.

Egymás társaságában időzött a három kerti rém: / akác, vadszőlő, bálványfa. Szivacsos belük megtépázva, / de a koronaveszteség pótolható. // Tested alól a földet az imágóhad szorgalmasan kikaparta, / úgyhogy az lassan süllyedni kezdett, / körülötte kis hant emelkedett. / Én, a szárnyas hangya dunakék íriszedre települtem, / és te megitattál

kezdeti suta kézmozdulataim nem alakultak át. / a rutinos bizonytalanság rajtad – próbababán a / ruha – rajtam viszont sehogysem. // amikor egy nyolcórás buszutat végiggondolkodtam / rólad. mert nem volt wifi, mert le volt kapcsolva a / villany, és buszban aludni sohasem tudtam. odakint / állólámpák vonultak, bent valami olcsó mulatós szólt.

mióta a tenyeremből ettél / nem tudlak leszoktatni / a húsról nem beszélünk / csak nyúzol az arcomon / nincs is több bőr / hiba szerinted az úgyis / csupán felesleges panír / amit évmilliók forgattak / a testre azt mondod / még én tartozom neked / köszönettel ha egyszer / magamtól nem vetkőztem le.

akkor / és ott, ezt akartam elhitetni / magammal, de a rengések / törmelékei szavakká alakultak, / így könnyebben elkezdődhetett / a végeláthatatlan építkezés / törésvonalaink talaján, a bőrön.